Chapter 14.

Egy kis idő után - persze, csak azután miután kellően földig aláztuk egymást a szócsatában - elénk került a kaja is. Ekkor jöttem rá, hogy Jay, amint valami jóízű érinti a nyelvét, elhallgat. Ugyanis ahogy a csirkéje a szájába landolt, mintha megnémult volna. Nem mintha zavart volna. Legalább tudom, hogy miképp hallgattassam el a közeljövőben, nem dugul el.
A villámra szúrtam egy-két tésztát, lassan rágtam, kiélveztem minden falatot. Közben erősen kántáltam magamban a következő sorokat: Ne nézd a sültkrumplit. Az nem a tiéd.
Valószínűleg feltűnhetett neki, hogy furán viselkedem.
- Mi a helyzet, jövendőbeli olimpikon? - haha.
- Semmi. - mondtam, miután nagy levegőt vettem. Újabb adag makarónit tömtem a számba. Talán kicsit túl sokat.
- Éhes vagy? - vigyorgott. Aha, valóban eltúloztam az adagot. A kis mécses fémes volt, így tükröződött benne az arcom. Akár egy hörcsög.
- Egy kicsit. - hebegtem kissé vörösen, miután megbirkóztam vele, majd lenyeltem. Csak mosolygott. Szerencsére nem kezdte el szívni a véremet.
Figyeltem, ahogy újabb szárnyat emelt a szájához. Ismét a sültkrumplira pillantottam, mire idegesen lehunytam a szemem.
- Minden oké, Hay? - hallottam a hangját, mire ijedten kinyitottam a szemeimet. Immár elég furcsán méregetett.
- Persze...
- Na, mondd már el, mi a hézag. - noszogatott. Nagyot sóhajtottam.
- Na, jó, de ígérd meg, hogy nem röhögsz ki! - szóltam rá ingerülten, mire mosolyogva a szívére tette a kezét.
- Nem foglak.
- Oké... - nagy levegőt vettem, majd kifújtam. Erre fel kell készülni. - Az a helyzet, hogy van egy ilyen hülye fóbiám... Elég gáz... Nekem ez nagyon kínos...
- Nem foglak kinevetni. - nézett rám, immár komolyabban, mire lehunytam a szemem. Oké.
- Mindig a mások kajája tetszik jobban az éttermekben, és mindig azt akarom inkább megenni!! - tessék. Mostmár tudod.
- Mi? - a homlokát ráncoltam.
- Mindig a szomszéd kertje zöldebb. Azaz, mindig azt gondolom, hogy a mások kajája jobb, és azt kívánom.
Lehunyta a szemét, majd szaggatottan kifújta a levegőt.
- Annyira nem gáz... - mondta végül. Láttam rajta, hogy szinte szenved, amiért nem nevethet.
- Dehooogy. - bólogattam egyetértően. És természetesen megjátszva.
- Kérsz? - kérdezte mosolyogva, és felém tolta a tányérját.
- Nem, kibírom. - tiltakoztam.
- Ne kínozd magad, Hay. - kacsintott. - Tudom, hogy jólesne egy kis sültkrumpli.
Azon kaptam magam, hogy már a tányérhoz nyúlok, amikor gyorsan elkaptam a kezemet. Kuncogott.
- Hát, pedig nagyon finom. - mondta, majd vett egy darabot, és lehunyt szemekkel élvezgetni kezdte. Sokan a megelégedett hümmögései irányába kapták a fejüket.
- Oké, ha egyet veszek, az nem nagy bűn! - adtam meg magam, majd lekaptam egyet a tálról és gyorsan elmajszoltam. Krumpli íze volt. Mily meglepetés, Hayley.
- Jó, ugye? - kérdezte Jay mosolyogva.
- Ja, elmegy. - motyogtam.
- Vegyél csak még egyet!
- Hagyjál már! - néztem rá mérgesen. - Eddig kibírtam, most ugyan megadtam magamat egy darabnak, de azt hiszem, túl fogom vészelni, hogy nem ehetem meg mások kajáját!
- Felőlem. - vigyora már fülig ért, amely valamilyen szinten melengette a szívemet, hiszen felettébb szexi volt így (nem mintha máshogy nem lenne az), de másrészt az agyamra ment, ez a "Jobban ismerlek, mint te saját magadat" nézés.
Visszatértem az én kajámhoz, hisz azt kéne ennem. Gondoltam felvetek valami új témát, hogy eltereljem a figyelmet a bajaimról.
- És mi a helyzet a tanulással? - meglehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb kérdés az első randin. Jay köhögni kezdett, majd derűs arccal nézett fel rám.
- A tanulással? - kérdezett vissza aranyosan mosolyogva. Kissé bizonytalanul, de bólintottam. - Hármas tanuló vagyok. - mondta végül, és bekapott egy krumplit.
- Az...jó. - motyogtam.
- Te, gondolom, szín ötös. - állapította meg.
- Nem, ez nem igaz. - javítottam ki, mire felvonta a szemöldökét. - Fizikából van egy négyesem... Nem vagyok rá túl büszke.
Kisfiúsan elnevette magát, és én is elmosolyodtam. Tudom, hogy pár diák szemszögéből az én rossz jegyem isteni áldásnak számítana.
Egy kis ideig csönd volt, de semelyikőnk sem evett. Inkább gondolkodtunk. Jay szólalt meg előbb.
- El sem hiszem, hogy eljöttél velem. - nézett mélyen a szemembe, a tekintetétől elpirultam. Látszólag ez szórakoztatta, mert ajkai játékos vigyorra húzódtak.
- Szívesen jöttem. - hebegtem, úgy éreztem, gombóc van a torkomban.
Mivel nem volt túl nagy az asztal, nem esett nehezére átnyúlni alatta, és az ölemben összefonódó kézfejeimet megragadni. Hüvelykujjával gyengéden simogatta a bőrömet. Fél szemmel lepillantottam, majdnem elnevettem magam, olyan viccesen nézett ki, az ő napbarnított keze az én hófehérem mellett. Látszik rajtam, hogy stréber vagyok, és a szobámban kuksolok.
Egy szót nem tudtam szólni, annyira zavarban voltam. Ki is használta a helyzetet, és elkezdett bókokkal bombázni.
- Olyan szép vagy. - suttogta, miközben mélyen a szemembe nézett. - Annyira örülök, hogy eljöttél velem.
- Jay, nem kell a kedvemért hazudozni. - mondtam, és lesütöttem a szememet. Mondhatni nem vagyok hozzászokva, hogy agyon dicsérnek.
- Én a tiszta igazságot mondom. - mondta komolyan. Csak néztem, figyeltem, ahogy kiemeli a végtagjaimat, és egyenként puszit ad rájuk. Még jó, hogy beparfümöztem a csuklómat.
Egyre nagyobb volt a zavarom. Az első randin még nem kéne ennyire előrehaladni, nem? Vagy ez egyáltalán szabályos? Még jó, hogy nem csókol meg itt, mindenki szeme láttára.
Nos, ahogy ez a nem kívánatos jelenet lejátszódott a fejemben, valahogyan a valóságban is megakart történni. Ugyanis Jay kicsit felemelkedett a székéről, a szája egyre közelített az enyémhez. Bepánikoltam. Csók? Ez most komoly? Én még soha nem csókolóztam...
Próbáltam enyhén eltolni, jelezvén, hogy én ezt nem akarom. Mondjuk, lehet, hogy nem toltam eléggé, mert fel sem tűnt neki. Már majdnem az enyémen volt az ajka! Keményebben kell tudtára adnom, hogy én ezt még nem akarom.
Hát, bemutatkozhatnék én nektek úgy is, mint Hayley Cooper, a szélsőségek megtestesítője. Mert amint rájöttem, hogy a randipartneremnek nem esik le, hogy én nem akarom, ha csak simogatom a vállát, határozottan el kell tolnom... sikerült eltolni, fogalmazhatunk így is. Jay-t annyira hirtelen érte az, hogy én erőből eltaszítottam, hogy megbotlott az asztal lábában, - amelyen különben már szinte átmászott- és meglökte a romantikát szimbolizáló mécsesünket. Hiába kaptunk mindketten a kerámia tárgyacska irányába, késő volt. Nagy hanggal landolt a földön, darabjaira esett... no, de az akciónak még nem volt vége. Mivel az asztalterítő a földet súrolta, pont lángra tudott kapni. Ijedtemben egetrengetőt sikítottam. Jay csak kapkodta a fejét, az innivalóink irányába kapta a fejét, de már megittuk őket.
- Vizet! Baszki, valaki, hozzon már egy kis vizet! - ordította, mire már mindenki az irányunkba kapta a fejét, és ordítozni kezdtek. Volt aki a gyerekeit rángatva kimenekült az étteremből. Nemsokára egy pincér egy nagy vödör felmosóvízzel rohant az irányunkba. Közben már az egész asztalunk égett, az ennivalóinkkal egyetemben (nem mintha ez lenne most a lényeg). Szerencsére a felszolgáló sok vízzel érkezett, így sikerült eloltania a tüzet, bár a fenyőfa asztal valószínűsíthetően menthetetlen volt. Idegesen a földre dobta a felmosóvödröt, majd tikkelő szemhéjjal ránk pillantott.
- Melyikőjük a piromániás? - vakkantotta éles hangon, mire összerezzentem. Ezt észre is vette, mert összehúzott szemmel nézett rám. - Te?!
- Véletlen volt, uram. - próbálta nyugtatgatni Jay, védelmezően elém állva. Fel sem fogtam... Pontosan mi a franc is történik velem??!!
- Véletlen? Elhiszem én, srácok... De attól még megtörtént! - emelte fel a pincér még jobban a hangját.
- Tudom, tudom... - fogta a fejét Jay. - Mennyi az asztal?
- Nem én vagyok a főnök, de ő tudja, mivel a nagyapjáé volt régebben az étterem. - magyarázta, szerencsére egy kicsit higgadtabb volt már.
- Értem. Nézze, uram, az én apám ismeri a főnököt. Hazamegyünk, és megkérem, hogy hívja majd fel a tulajt. - Jay nagyon belelendült az alkudozásba.
- Mi az apja neve? - kérdezte, és elővette a noteszát. Nem bízik bennünk. Megértem.
- Peter McQuillen.
- Értem, akkor majd mondom neki. Szerencséjük van, most pont nincs bent. - írta fel.
- Köszönjük. - mondtam Jay helyett is, aki rögtön helyeslően bólogatni kezdett.
- Ne köszönjék... És ha valóban élvezik a gyújtogatást, ajánlom, hogy látogassanak el egy pszichológushoz.
Szuper. A Raynold's-ban immár el lettünk könyvelve piromániásoknak.
Nem kívánom senkinek azt az érzést, amit átéltem, miután kiléptünk az étteremből. Jay egy szót sem szólt, csak idegesen megindult az autója irányába. Én loholtam utána, alig bírtam tartani vele a lépést. Kinyitotta a kocsit, de persze, még mindig volt olyan udvarias, hogy kitárta nekem az anyósülés ajtaját. Kerestem a tekintetét, de nem nézett rám. Nagyot sóhajtottam, beültem és bekötöttem az övemet. Megvártam, amíg ő is elhelyezkedett.
- Nagyon sajnálom, Jay... - suttogtam elhalóan, de rám se nézett. Beindította a motort, ami a mi helyzetünkben még morgósabbnak is hangosabbnak hatott. Lehunytam a szemem. Eszembe jutott, hogy a szülei mennyit veszekednek. Lehet, hogy most miattam vele fognak úgy ordítozni. Én... én ezt nem engedhetem.
- Apukád nagyon mérges lesz? - kérdeztem félve.
- Nem fog repesni. - hangja rekedt volt, érces.
- Ha megengeded, én beszélek vele, és elmagyarázom neki...
- HAYLEY! - kiabált rám, mire bennem akadt a szó, ijedten meredtem rá. - Már így is épp eleget tettél. Kiraklak a házatoknál, nem kell az egész dologgal többet törődnöd, hagyd rám.
- De én nem akarom rád hagyni! - emeltem fel én is hangomat, de a végére inkább elhalkultam, mert láttam, hogy lüktetni kezd egy ér a homlokán. - Szeretném jóvátenni. Én nagyon sajnálom, hogy ez így alakult, és egy dög lennék, ha magadra hagynálak a bajban.
- Hayley. - sóhajtott. - Nem kell a segítséged. Tényleg. Megoldom egyedül is.
- Persze. - morogtam.
- Nézd! - kezdte megint a kiabálást. - Amióta megdobtalak azzal az átkozott labdával, azóta beléd vagyok esve. És tényleg, talán furán próbáltam a tudtodra adni. Talán szívattalak párszor, talán Finn-t is belevontam a dolgokba. Akkor jött nekem Sweetie, aki kedvesen végighallgatott, biztatott, hogy egyszer talán majd te is észreveszel engem. Őt is elakartad mellőlem marni, sőt, sikerült is. De engem nem érdekelt, hiszen te tetszettél, és tegnap este még majdnem kiugrottam a bőrömből, amikor azt mondtad, hogy nálad is szóba jöhetnék. Elhoztalak a legszemélyesebb helyre, ahova csak tudtalak. Egész nap bunkó voltál velem, vagy bénáztál. Az utóbbival nincsen semmi baj, mert imádom minden egyes baromságodat. Mert vicces vagy és különleges. Megpróbáltalak bókokkal megpuhítani, azt hittem, hogy végre sikerült bevágódnom, erre úgy meglöksz, hogy levertem azt a kibaszott gyertyatartót vagy mi a faszomat, és felgyullad az asztal. Apám lehet stroke-ot kap, ha megtudja, hogy egy felgyújtottam az étterem egyik bútorát. Mert persze, mint mindig, tuti, hogy engem fog gyanúsítani.
Nem tudtam szólni. Meggyötörve hallgattam, amit mondd. Azt hiszem, nem tudnék javítani az imidzsemen akkor se, ha kisegíteném a kalamajkából. Anélkül is egy dög vagyok.
- Nagyon sajnálom. - motyogtam szomorúan. Koromsötét volt, csak az autó lámpája világította meg az utat.
- Én is. - biccentett maga elé. - Talán a rossz lányba szerettem bele.
Rettentően fájt amit mondott, de igazat kellett adnom neki. Rengeteg bajom van, és meglehet, hogy a tragédia miatt alakultak ki, amit átéltem. De az nem jogosít fel arra, hogy egy bunkó liba legyek. Mert Sweetie-vel is aligha vagyok kedves. Jay-el? Soha. Velem senki, de senki nem járna jól.
- Jay, ez nem talán. Ez biztos. - hunytam le a szemem. Hallottam, hogy egy nagyot sóhajt. Nem szólt semmit utána. Egész úton semmit. Ez volt a kegyelemdöfés.

Chapter 13.

Leültünk egy kicsit eldugottabb asztalkához. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy megláttam rajta egy aranyos mécsest, amelyben láng pislákolt. Ennél meghittebb helyen még életemben nem voltam.
- Na, mit szólsz? - kérdezte Jay. Látszólag még azon feszengett, hogy mit gondolok a meglepetés randi helyszínünkről.
- Ez... egyszerűen elképeztő. - vigyorogtam rá. - Alig találok szavakat.
- Tetszik? - fújta ki a levegőt megkönnyebbülten, az ő arcán is apró mosolyka jelent meg. Meggyőzően bólintottam. Éppen megszólaltam volna, de egy pincérlány jelent meg az asztalunk mellett.
- Köszöntelek benneteket a Raynold's-ban! - mondta vidáman. - Parancsoljatok, az étlapok! - rakta le elénk az ételek listáját. - Esetleg hozhatok addig valami italt?
Jay kérdőn rám nézett. Egy pillanatra elgondolkodtam.
- Én egy jeges teát kérnék. - mondtam.
- Rakjak bele jégkockát? - vonta fel az ápolt szemöldökét.
- Nem, köszönöm. - ráztam meg a fejem. Eszembe jutott, hogy két éve egyszer kértem bele jeget, és utána egy hónapig betegeskedtem. Nem kérek belőle mégegyszer.
- Én pedig egy 7up-ot. - mondta Jay, amikor a lány - aki látszólag érdeklődött iránta, mert ahányszor megszólalt a randipartnerem, fülig pirult - kérdőn nézett rá.
- Azonnal hozom. - vigyorgott, majd elviharzott. Huh.
- Ez elég gáz volt. - kuncogtam.
- Mi? - ráncolta Jay a homlokát.
- Te nem vetted észre? - nevettem el magam. Értetlen képet vágott. Mostmár biztosra állítom, hogy a férfiak nem ismerik ki a nőket. Ebből következik az a sok vita.
- Eléggé beindult tőled a csaj. - böktem a pincérlány irányába.
- Mi? - röhögte el magát. - Nem lehet, hogy képzelődsz?
- Nem lehet, hogy nem veszed észre azt, ami az orrod előtt van? - vágtam vissza. Majd megráztam a fejem. - Mindegy, szerintem ne egy idegen lányról beszélgessünk.
- Te kezdted. - nézett rám. Gyilkosan tekintettem vissza rá. Látszott rajta, hogy bármikor kitörhet belőle a nevetés.
- Miért szereted ezt a helyet? - váltottam témát, miközben rákönyöltem az asztalra, és a kezemre támasztottam az állam.
- Hosszú történet. - mosolyodott el. Felsóhajtott, majd nekikezdett. - Régen apám mindig ide hozott, ugyanis Wayne Raynold, a tulaj jó barátja volt és kedvezményesen ehettünk. Ez a hely - egy ideig gondolkodott, hogy fogalmazzon - eszembe juttatja a régi időket, amikor a szüleim még imádták egymást. Tizenhárom éves voltam, Grace meg három, amikor először összevesztek - úgy igazán. Nem tudom, hogy min. Nem avatnak be a dolgokba. Nekem csak annyi a dolgom, hogy a húgommal legyek, és próbáljam elhitetni vele, hogy Anya és Apa szeretik egymást. Egyre nehezebb, hiszen ő is egyre nagyobb lesz.
Szomorúan halgattam. Szegény. Istenem. Hagytam, hogy folytassa.
- Nagyon félek, hogy egyszer bejelentik, hogy elválnak. Pedig elég valószínű, hogy ez lassan bekövetkezik. Mindig eszembe jutnak a gyerekkorombeli szép emlékek a szüleimmel, és ettől annyira fáj a szívem.
- Elhiszem. - sóhajtottam. - Ezt teljesen át tudom érezni. Amikor Anya már - mély levegőt vettem - haldoklott, lelkileg megpróbáltam felkészíteni magamat arra, hogy elmegy. Amikor az orvosok először közölték velünk, hogy nincs remény, teljesen összezuhantam. Nem bírtam egy légtérbe lenni másokkal, bezárkóztam. De lassan eljutott az agyamig, hogyha ezt csinálom, még rontok a helyzeten. Az utolsó napjaiban végig mellette voltam. Ott aludtam mellette akkor is, amikor Chad és Apa kimerülten hazamentek. Nem bírtam otthagyni.
- Hayley, nem kell erről beszélnünk, látom rajtad, hogy mennyire megvisel. - nézett rám aggódva.
- Nem, nem... néha jól esik kiönteni a lelkemet valakinek. - mosolyodtam el keserűen. - Tényleg váltsunk témát, mert ez kezd nyomasztó lenni. - nevettem el magam.
- Még ki sem nyitottuk az étlapot. - jegyezte meg Jay. Tényleg.
Ahogy kinyitottam, teljesen elvesztem. Egyre jobb és jobb ételek neve került a szemem elé. Most nagyon megfontoltan kell döntenem. Nem felhatom fel Jay kajáját. Nem szabad megtudnia, hogy ilyen hülye mániám van.
Végül a régi, öreg sajtos makaróni mellett döntöttem. Ő sose hagyott eddig cserben.
A pincérlány közben megérkezett az italainkkal, nagy csörömpöléssel helyezte elénk a poharakat.
- Sikerült dönteni? - kérdezte, és előkapta a noteszát.
- Igen. - biccentett Jay. - Hayley egy...
- ... sajtos makarónit kérek. - fejeztem be helyette, mire mosolyogva megrázta a fejét. A lány sietve bólogatott, miközben jegyzetelt.
- Én pedig csipős csirkeszárnyakat, krumplival. - mondta el a saját rendelését. Így a fair. Mindenki a sajátját.
- Rendicsek. - vihogott, leginkább Jay-re, aki szemlátomást nem vette a jeleit. Ez valamilyen szinten megnyugtatott. Jay elég analfabéta flört terén. Csak húzni tudja a csajok agyát, de az adást nem veszi.
Szerencsére magunkra hagyott.
- Most se tűnt fel, ugye? - nagyon jól szórakoztam rajta.
- Mi? - nevette el magát kínjában.
- Körülbelül egész idő alatt veled próbált flörtölni. - magyaráztam.
- Én nekem nem tűnt fel.
- Neked semmi nem tűnik fel.
- Ti, lányok mindent túlkomplikáltok? - röhögött.
- Meglehet. De nálatok, fiúknál meg minden olyan egyszerű. - védekeztem.
- Az. Egyszerű. - helyeselt. - Nem állunk le filózni, azon, hogy vajon az mit jelentett, hogy az a lány a szomszéd macskáját kémlelte, miközben virágot öntözött.
- Ez aztán nagyon béna hasonlat volt. - jelentettem ki kifejezéstelen arccal. Tökéletesen szórakozott rajtam.
- Tudom. Ezzel akartam éreztetni a dolgok értelmetlenségét. - magyarázta. - Hay, téged nagyon könnyen fel lehet húzni.
- Örülök, hogy rájöttél. - néztem rá mérgesen. - Sajnálom. Anyámtól örököltem. Ő is mindig apámmal pörölt minden apróságon.
- Szép jövő elé néz a kapcsolatunk. - mosolygott rám aranyosan, nekem pedig elállt a szavam. Olyan fura volt hallani, hogy szerinte van közös jövőnk. Fura és jó.
- Ez a cél. - mondtam végül, minden dühömet elveszítve. Félredöntötte a fejét, félmosolyra húzódtak az ajkai.
- Ééés megint komplikálsz. - jelentette ki magabiztosan. Ebbe beletrafáltál.
- Nem is. - kortyoltam bele a teámba.
- Ááá, dehogy. - harapta be szexin az ajkát. - És, hogy válaszoljak a ki nem mondott kérdésedre: igen, szerintem van közös jövőnk.
- Ezt honnan tudod? -kérdeztem.
- Csak úgy tudom. Mert nem igen lennék meg nélküled. - mondta, bennem meg ismét megállt az ütő. Nem komplikálok! Nem, nem és nem!
- Komolyan? - kérdeztem döbbenten.
- Igen. Nagyon... bírlak. - tyűűűha. Ez aztán a szerelmi vallomás. Nem mintha szükség lenne az első randin ilyen komoly dolgokról beszélnünk.
- Hát, én is bírlak téged. - nevettem. - Csak azt nem bírom, amikor azzal az ördögi labdáddal dobálózol.
- Hé, ne sértegesd! - kelt a röplabdája védelmére nevetve. - Csak az útjában álltál.
- Én kérek elnézést. - háborodtam fel ismét. - Béna vagyok, ez van. Annak születtem.
- Mondtam már, hogy én szívesen edzek veled egy kicsit, hogy ne legyél annyira... ügyetlen. - kereste rám a megfelelő szót. Megértem.
- Tudod, mit? Edzek én veled, csak, hogy felfogd, reménytelen eset vagyok. - jelentettem ki.
- Alku. - nyújtotta a kezét, én meg erőteljesen megráztam. - Én pedig bebizonyítom, hogy én bárkit képes vagyok megtanítani röpizni.
- Nem tudod, mire vállalkozol. - mosolyogtam rá édesen.
- Igazi kis sportolót faragok belőled. - viszonozta az előbbi gesztust.
- Na, azt lesheted. - húztam össze a szemeimet.
- De csak, hogy sportszerűek legyünk, meg kell ígérned, hogy nem hátráltatsz, azaz nem bénázol direkt. - nézett rám jelentőségteljesen.
- Én vagyok a sportszerűség fő istenítője. Nem is kell kérned. - bólintottam.
- Rendben. Mikor kezdhetünk? - hogy a francba jutottunk el idáig?
- Felőlem akár holnap is. A Zene Klub után. - mondtam vakmerően.
- Okés. Beírlak a naptáramba.
- Remélem, tudsz nekem helyet szorítani.
- Megoldom. - mosolygott rám. - Mit kapok, ha nyerek, és megtanítalak röpizni?
- Egy puszit arra a cuki kis pofidra.
- Na, de most komolyan. - röhögte el magát. - Egyezzünk meg. Ha sikeres leszek, és megtanulsz röplabdázni, egy hétig nem osztasz ki. Ha viszont, tényleg reménytelen vagy, ami lehetetlen, akkor...
- Akkor kitűzünk egy napot, amikor totál meztelenül jössz suliba. - jelentettem ki, mire elkerekedtek a szemei. Végül elvigyorodott.
- Kemény vagy. De sajnos nincs az az isten. hogy te nyerj.
- Majd meglátjuk.
Azt hiszem, egész jól indul a randink. Két kattant tinédzser egy tető alatt. Egy csakis jól alakulhat.