Chapter 7.

Lesokkolva pillantottam Mack-re az étlap mögül. Talán ezt a pillanatot nevezik úgy, hogy csattanó. Ez az, amire igazán nem számítottam.

- Bridget a neve. - habogta zavartan mosolyogva a fejem láttán. - Nagyon szép, hosszú, természetes szőke haja, illetve nagy, barna szemei vannak. Eddig azt hittem róla, hogy a legjobb barátom. De az a helyzet, hogy mielőtt még ide költöztem volna, az utolsó napokban azt terjesztették róla, hogy összejött valakivel. Meg is sértődtem, hogy nem szólt róla nekem, hiszen én minden bajomat, örömömet megosztottam vele. És a legutolsó napon, amikor búcsúzkodtam mindenkitől, nem jött el, mert a sráccal volt randija.

- Jaj, istenem. - biggyesztettem le az ajkam. - Sajnálom, Mack.

- Én is. - sóhajtott szomorúan, majd kinyitotta az étlapot. - És most az itteni kaja örömeivel fogom tompítani a szerelmi bánatomat.

Elnevettem magam.

- Az jó taktika. Én pesztós tésztát kérek.

- Én meg sajtos makarónit. - jelentette ki, mire a nagy határozottságunkra a pincér is mellénk lépett.

- Sikerült választanotok? - kérdezte viszonylag udavriasan, hiszen a magázást elhagyta, mondjuk arra következtetek, hogy a korunk miatt. 

- Igen, ő egy sajtos makarónit kér, én pedig egy pesztós tésztát. - válaszoltam az unkatesóm helyett is.

- Értem. - firkantotta fel a fiatal srác a jegyzettömbjébe. - Esetleg valami innivalót?

- Ja, igen, én egy szódát kérek szépen. - mondta Mack.

- Én pedig egy jeges teát. - biccentettem. Mikor a pincérfiú elszlalomozott, újra az unokatestvérem felé néztem. Éppen kérdezni akartam Bridget-ről, amikor valaki mellénk lépett.

- Hayley? - nézett rám Rochelle Akerman a nagy kék szemeivel. Egy pillanatra lesokkoltam. Mit keres ez itt?

- Szia. - hebegtem bénán. Mack értetlenül ráncolni kezdte a szemöldökét.

- És ki ez a helyes fiú veled? - pillantott Rochelle az unokatesómra, aki erre a kérdésre még jobban megrökönyödött.

- Mack, az unokatesóm. - motyogtam. - Mi járatban erre, Rochelle?

- Várj, várj! - csitított el. - Eddig nem tudtam, hogy lenne unokatesód.

- Azért, mert most költözött ide Miami-ból. Holnaptól a mi sulinkba fog járni.

- Valóban? - nézett lelkesen mosolyogva Rochelle az említettre. Mack zavartan biccentett. - Akkor holnap találkozunk, adonisz. - kacsintott rá, majd köszönés nélkül visszasétált a barátnőihez, akikkel még egy ideig vihogva pillantgattak felénk.

- Hayley, ki volt ez? - akadt ki Mack halkan.

- Ízé, a legmenőbb csaj a suliban. Rochelle Akerman. - motyogtam bénán. - És azt hiszem, szemet vetett rád.

- Ezt hogy érted? - nevette el magát értetlenül.

- Úgy, ahogy mondtam. - haraptam be az ajkam. - Megtetszettél neki.

- Ne már, ez egy r***nc! - fortyogott az unokatesóm, én meg a csúna szó hallattán összehúztam a szemem. Ritkán hallok ilyet, nem tehetek róla.

- Így is fogalmazhatunk. -bólintottam. - Ma reggel véletlenül bele rohantam, és magára öntötte a kávéját.

- Ú. - húzta el a száját. - Gondolom,volt hiszti.

- Volt bizony.

- Úgy érzem még sok mindent nem tudok a jövendőbeli sulimról. - nézett rám rágódva.

- Nyugi, nem olyan durva. - nyugtattam azonnal. - Csak van egy pár ... hogy is mondjam, híresebb személy, de ennyi. Nem nagy szám. Nagyjából annyi nálunk egy nap, hogy mindenki elalszik a padban. Rajtam kívül. - az utolsó mondatomat büszke arckifjezéssel mondtam, mire Mack elmosolyodott.

- Te vagy a kis stréber, mi? - hunyorgott rám, mire kiöltöttem a nyelvemet.

- Nem gúnyolódni, együttérezni. Nem tudom, hogy mi motivál a tanulásban és a többieket ez miért nem, de legalább más vagyok.

- Ez igaz. - értett egyet. - Furán más.

Körülbelül ilyen fontos társalgást folytattunk le, míg le nem raktánk elénk az ételünket illetve az italainkat. A tésztám gusztán gőzölgött, és a belőle áradó ínycsiklandó illat jóról árulkodott. Átkukkantottam Mack tányérjára, aki ugye sajtos makarónit (fedőnevén mac&cheese) rendelt, és az olvadt sajt azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Mindig ezt csinálom, amikor étterembe megyünk valakivel. Megrendelek valamit, aztán megkívánom mások kajáját és szinte az övéjüket eszem meg. A sajátomat pedig otthagyom, mert nem fér már belém. Szegény pincérek mindig búskomor arckifejezéssel kérdezgetik, hogy mi nem ízlett az ételben. Győzöm magyarázni, hogy rég ettem ilyen minőségit és finomat, csak már nem volt számára hely a hasamban.

- Csórhatok egy kis sajtot? - kérdeztem az unokatesómat, aki éppen csak belekóstolt a makarónijába.

- Ja, persze. - felelte naivan. Nem ismeri még eme oldalamat. 

A villámra tekertem egy kis olvadt sajtot, majd a számba vettem. Hmm, isteni finom volt. Amíg Mack a szódájába kortyolt, vettem még egy kicsit, mire homlokráncolva lerakta a poharát.

- Nem kóstolod meg a tiédet? - nevetett.

- Ja, de. - kaptam a fejemhez, mintha csak elfelejtettem volna, hogy előttem is van egy nagy tál tészta. Megkóstoltam, az is nagyon finom volt. De valahogyan az unokatestvérem sajtjára fájt a fogam. Úgy nyúltam a tálja felé, mintha közös lenne, ezért először fel sem tűnt neki, hogy mire készülök megint. De ahogy a sajtja megint a villámra csavarodott, értetlenül nézett rám.

- Nem ízlik? - bökött az én tálamra.

- De. - mosolyodtam el kínosan. - Bocsi, rossz szokás.

- Az, hogy mások kajáját eszed? - röhögött.

- Csak éttermekben. Valamiért mindig a másé tetszik.

- Ilyet se hallottam még. - kuncogott, majd betömött a szájába egy nagy adag tésztát.

- Nem baj, ha veszek még egy kicsit? Meghívlak mégegyre, ha nem laknál jól. - könyörögtem.

- Felőlem. - mosolygott rám. - De ebben az esetben kérhettünk volna kétszemélyes tálat is. Tudod, olyat is lehet. Az olyan fóbiában szenvedőknek találták ki, mint te.

- Ha-ha. - szimuláltam nevetést. - Mostmár mindegy. Majd legközelebb.

- Na, rajta, uncsitesó, vegyél! - tolta közelebb hozzám a tálát, így már egyből ehettünk. 

Lassan elfogyott a makaróni, amikor én már a teli hasamat simogattam.

- Jóllaktál? - kérdeztem Mack-től, aki az utolsó darab tésztákat eszegette ki a tálról.

- Megehetem a tiédet? - nézett rám, mire én fáradt mosollyal elé toltam a tálamat. Egy negyed óra múlva azzal is végzett.

- Mehetünk? - kérdeztem, és a térdemre támaszkodtam.

- Aha. - bólintott, mire felálltunk és felhúztuk a kabátjainkat. A pulthoz sétálva otthagytam a pincérnek a pénzt, meg egy kis borravalót, majd kisétáltunk az étteremből.

Fagyoskodva ballagtunk el a buszmegállóig, a lehelletünk látszott a levegőben. Azon hülyéskedtünk, hogy próbáltunk O betű formájút lehelni, természetesen semelyikőnknek nem sikerült, de legalább sokat nevettünk. A busz hamarosan megérkezett, mire gyorsan felszálltunk. Jól be volt fűtve, szinte felüdülés volt, amikor becsukódtak az ajtók.

- Tehát, Bridget el se búcsúzott tőled? - kérdeztem hirtelen Mack-től, akinek azonnal lefagyott a vigyor az arcáról a kedvenc témája hallatán.

- Hát, ja. Persze, mondta, hogy 'szia', ha ilyesmire gondolsz, de nem volt nagy ölelkezés, vagy búcsúpuszi. - magyarázta.

- Pedig te örültél volna ölelkezésnek és búcsúpuszinak, ugye? - néztem rá szomorúan.

- Ja. - bólintott, mire elhúztam a számat. - Az nem lett volna rossz.

- Sajnálom, Mack. Igyekezlek majd felvidítani.

- Köszi. - mosolyodott el. - Már most sikerült.

- Az már siker. - dörzsöltem meg a nyakamat, hogy egy kicsit felmelegítsem. - Képzeld, van a suliban egy klubbom. Sweetie-vel tartjuk a délutáni szakköröket.

- Komoly? Milyen klub? - érdeklődött.

- Zene klub. Mindennel foglalkozunk, ami zenével kapcsolatos. Hangszeresek, dalírók és énekesek tömkelege gyűlik össze minden délután kettőkor. Nincs kedved holnap elkísérni?

- De, szívesen. - vigyorgott. - Mindig is tudtam, hogy szereted a szervezkedést, na, de, hogy klubbot csinálj... ez még új nekem.

- Majd figyeld meg milyen jó szónok vagyok. Mindenki síri csendben ül, amíg beszélek. Már most megvan a tekintélyem, alig kell fegyelmeznem. Ez nagy haladás ám.

- Majd holnap lecsekkollak. - kacsintott rám, mire elmosolyodtam.

- Ajánlom is.

Megállt a busz a megállónkban, mire leszálltunk és gyors léptekkel közelítettük meg a házunkat. Egyszerűen borzasztó hideg volt. Egyre hidegebb. Már akkor szerencsés vagyok, ha az ujjaim nem üszkösödnek el.

Lihegve rontottunk be a bejárati ajtón, ahol finom melegség fogadott bennünket. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, majd kulcsra zártam. Lebontottuk magunkról a több réteg ruhát, majd besétáltunk a nappaliba ahol még égett a lámpa és halkan ment a tévé. Mindig én maradok fel legtovább, Chad ugye korán lefekszik illetve Apa is már ilyenkor elálmosodik.

- Szia, Apa. - köszöntem halkan, mire bóbiskolva pillantott felénk. Már majdnem elaludt.

- Á, sziasztok. - ült fel és megköszörülte a torkát. - Jól éreztétek magatokat?

- Aha. - biccentett Mack.

- Most szerintem felmegyünk. - mondtam, és az unokatesómra néztem, hogy leigazoljam, ő is egyet ért-e.

- Rendben, jó éjszakát, gyerekek! - ásított Apa, és újra hátradőlt a kanapén.

- Neked is. - motyogtam, majd óvatos léptekkel - hogy nehogy orra bukjunk a félhomályban- felsétáltunk az emeletre.

Mack előkutatta a kipakolatlan bőröndjéből a tisztálkodási szereit és elfoglalta a fürdőszobát, amíg én lehuppantam a babzsákfotelomba és felnyitottam a laptopomat. Azonnal üzenetek tömkelege fogadott.

Jay Mc'Quillen: Szia, Hay! - ezt írta először,és ezt ugye láttam is, de nem reagáltam rá.

Jay Mc'Quillen: Még mindig haragszol rám?

Jay Mc'Quillen: Azért, mert azt mondtam, hogy kicsi vagy? Nem vagy olyan kicsi, semmi baj nincs ám a magasságoddal.

Jay Mc'Quillen: Ne haragudj!

Hát, Jay, neked aztán tényleg nem lehet semmi programod. De most komolyan, ha egyszer nem válaszolok, akkor annyiba kell hagyni, nem? Az nem fordul meg a fejében, hogy véletlenül nem jelentkeztem ki és valójában nem is vagyok online? Ha válaszoltam volna, tutira csak szivatott volna. De szerencsére nem volt rá lehetősége. Mivel most meg ő nem volt fent.

Böngésztem egy kicsit, mire Mack nyitott be a szobámba. Egy kék-fehér kockás pizsama nadrágban és egy hozzá színben egyáltalán nem passzoló, bő, sárga, Miami Beach :) felíratú pólóban volt. Lehuppant mellém a szőnyegre, mire megcsapott a belőle ízléses mértékben áradó férfi tusfürdő szaga.

- Jó illatod van. - néztem rá, mire elmosolyodott.

- Akkor jó. Te nem mész?

- Most arra célzol, hogy én büdös vagyok? - vontam kérdőre.

- Nem. - röhögte el magát. - De hülye vagy.

- Most meg lehülyéztél. - fontam össze magam előtt a karjaimat tettetett sértettséggel, bár legszívesebben már én is nevettem volna vele.

- Tényleg az vagy. - állapította meg, mire már belőlem is kitört a röhögés.

- Hülye is, büdös is... mennyi baj van velem. - álltam fel, hogy én is lefürödjek.

- Legalább játszd el normális és jó illatú vagy, Hay. Tisztára leégetsz. - szólt utánam, én pedig csak egy erőltetett 'ha-ha'-val válaszoltam.

Bezártam magam után a fürdőszoba ajtót, majd levetkőztem. Immár konytba kötött hajjal léptem be a tus alá. Engedtem magamra a szinte már fájdalmasan forró vizet, de jól esett. A tusolófülke teljesen bepárásodott, én pedig szórakozottan rajzoltam rá egy szívecskét az ujammal. Majd elgondolkodtam, hogy mégis miért pont ezt a szimbólumot, ezért kisatíroztam és egy mosolygó fejet rajzoltam inkább. Közben eszembe jutott, hogy azóta csak folyattam magamra a vizet, ezért kikaptam a tartóból a kókuszillatú tusfürdőmet - és csak, hogy enyhítsem a bűzömet - magamra kentem. Majd egy kis idő után lelocsoltam magamról a fehér habot, elzártam a vizet, és kiléptem. Azonnal dideregni kezdtem, ezért magam köré tekertem a radiátorra akasztott törülközömet. Finom meleg volt, de ilyen időben még ez se volt elég. Csak, hogy ott helyben jöttem rá, hogy nem hoztam be magammal pizsamát és most kénytelen leszek egy szál törülközöben áttipegni a szobámba. És abban a három másodpercben is képes leszek halálra fagyni. Szuper.

Lelkileg felkészítettem magamat a rám váró fagyhalálra, majd gyorsan kinyitottam az ajtót, készen állva a gyors akcióra. Csak ahogy eszeveszetten rohanni kezdtem, a vizes lábam megcsúszott a fa parkettán, én pedig sikeresen hátast dobtam a kemény padlón.

- Áúúú! - ordítottam el magam, majd hirtelen a számra csaptam a kezem, mert eszembe jutott, az öcsém, illetve valószínűleg már Apa is alszik. A fogaim összekoccantak, a karom tiszta libabőr volt, annyira fáztam.

- Mi történt? - sietett a segítségemre Mack, aki nyilván hallotta a zajogásomat. Ahogy meglátott a földön feküdni, megtorpant és felvonta a szemöldökét.

- Megcsúsztam. - ültem fel, és felé nyújtottam a kezemet, jelezve, hogy segítsen fel. Ahogy ismét a lábamon álltam, az unokatesóm még mindig értetlenül nézett rám.

- Kérdezzem meg, vagy inkább hagyjam rád? - érdelkődött óvatosan.

- A második. - mutattam rá, majd őt kikerülve betipegtem a szobámba. - Átöltözöm. - csuktam be az ajtót. Nagyot sóhajtottam, ahogy ismét magam voltam. Annyira égő vagyok.

Ahogy magamra kaptam a babapink (nem nevetni) pizsamámat, újra kinyitottam az ajtót. Mack már nem állt ott, ezért feltételeztem, hogy biztos a szobájában van. Immár zokniban sétáltam át hozzá, éppen az ágyát igazgatta.
- Mizu? - kérdeztem szórakozottan, miközben az ajtófélfának támaszkodtam.
- Gondoltam pár dolgot kipakolok. - vonta meg a vállát, majd egy delfines ébresztőórát helyezett az éjjeliszekrényére. Elmosolyodtam. Vízi befolyásban nőtt fel.
- Segítsek? - kérdeztem.
- Hát, ha annyira akarsz...- vigyorgott rám, majd a lába mellett lévő bontatlan pakkra mutatott. Lehajoltam érte, odébb húztam, majd leültem vele a szőnyegre és ki zip-zároztam. Sikeresen kifogtam a fehérneműs bőröndöt (ismét hozom a formámat).
- Melyik fiókba pakoljam? - kérdeztem Mack-et.
- Nem tudom. - egyenesedett fel. - Melyik a fehérneműs fiók?
- Abba pakolod, amelyikbe szeretnéd. - mosolyogtam.
- Rendben, akkor mondjuk legyen az. - mutatott rá az egyikre, mire én bólintottam és közelebb húzódtam hozzá.
Szinte újra kellett hajtogatnom Mack alsógatyáit illetve zokniait, mert vagy annyira rázkódott utazás közben, hogy ennyire szétestek, vagy az unokatesóm csak egyszerűen behajigálta őket ebbe a bőröndbe. Nem szívesen hajtogattam más fehérneműit, de ő családtag, neki megcsinálom.
Lassan végeztem velük, mire Mack is fáradt sóhajjal vetette le magát az ágyára.
- Én lassan lefekszem. - ásítottam nagyot.
- Én is. - bólintott, és megdörzsölte a szemeit. A szekrényébe kapaszkodva egyenesedtem fel, majd mellé sétáltam és egy puszit nyomtam az arcára. Elmosolyodott, majd a nyakamnál fogva gyengéden visszahúzott és viszonozta a gesztusomat. Ásítva felegyenesedtem, és egy intést követően visszamentem a saját szobámba. Becsuktam az ajtómat, mire azonnal a gitáromra tévedt a tekintetem. Ma nem is gyakoroltam. Na, mindegy, majd holnap.
Lomha léptekkel mentem el az ágyamig, és lefeküdtem rá. Bebújtattam magamat a vastag dunyhatakaró alá, és leoltottam az éjjeli szekrényemen lévő lámpát, ami eddig gyér fényt kölcsönzött a helyiségnek. Immár csukott szemekkel fordultam a fal felé és azonnal elnyomott az álom.
Reggel az ébresztőórám rutinosan visongani kezdett, ezzel megzavarva az édes álmomat. A hátamra fordultam és egy nagyot nyújtózkodtam. Egy újabb nehéz nap. Hurrá.
Lassam felültem, mire arcon csapott a felismerés. Én be se pakoltam a táskámat. Te atya isten!
Gepárdot meghazudtoló gyorsasággal vetődtem a táskámért, amit tegnap a falnak döntve hagytam, majd az iróasztalomhoz rohantam vele, és mivel fejből tudom a pénteki órákat (ahogy a többit is), csak behajigáltam a tankönyveket, amik nem is kellenének mind bennmaradtak. Meg fogok szakadni.
Kinyitottam a szobaajtómat, mire megcsapott a palacsintaillat. Apa biztos kedveskedni akar nekünk. Átrohantam Mack-hez, ellenőrizve, hogy ő is felkelt-e. Még jó, hogy ezt megtettem, mert a szőkeség még nyakig betakarózva szundikált.
- Mack! - kiáltottam el magam a kelleténél kicsit hangosabban
- Te úristen! - ült fel ijedten az ágyában. - Mi az?
Szegényt durván felébresztettem.
- Idő van. - mutattam a csuklómon lévő nem létező órámra. - Készülődj!
- Ilyen korán? - kelt ki az ágyából ásítva.
- Itt nincs akkora diákszeretet, mint Miami-ban. Fél kilenckor már suliban kell lenni.
- Jézus. - rökönyödött meg, majd kisétált a fürdőszobába.
Én addig visszamentem a szobámba és gyorsan felöltöztem. Felhúztam egy hosszú ujjú, lila, sima pólót, majd ráhúztam egy hozzá színben passzoló, ujjatlan ruhát, ami valójában nyári, de én télen ilyen szettben hordom. Megfésülködtem a tükröm előtt, majd Mack-ket kizavarva a fürdőből fogat mostam. Magamra fújtam egy kis parfümöt, és már készen is voltam. Az unokatesóm is lassan elkészült, fél kezében a teljesen üres iskolatáskávál, amelybe ma fogja megkapni a tankönyveit.
Leszaladtunk az emeletről, ahol Apa finom reggelivel várt minket. Chad bizonyára még aludt. Mázlista.
- Jó reggelt, gyerekek! - mosolygott ránk. - Mivel kéritek a palacsintát?
- Juharszirup. - tette fel a kezét Mack, és egy laza mozdulattal leült az étkezőasztalhoz, és éhes óvodás módjára várta, hogy elé tegyék a reggelijét.
- Én eperlekvárral. - mondtam és helyet foglaltam az uncsitesóm mellett.
Pár másodperc múlva már jóízűen falatoztunk, de ahogy az órát figyeltem, sietnünk kellett, különben lekéssük a buszt.
- Mennünk kell. - toltam el magamtól a maradék negyed palacsintámat, mire Mack fájdalmas arccal nézett rám.
- Had fejezzem be. - könyörgött, majd egy nagy darabot tömött a szájába.
- Este elmegyünk a Sugar Dream-be és annyit eszel, amennyit akarsz. - néztem rá boci szemekkel. - De kiakadok, ha elkések a suliból.
- Rendben. - sóhajtott, majd lopva Apára pillantott, aki mosolyogva sóhajtott. Ezek aztán gyorsan összeszoktak.
Kirohantunk az előszobába - én a dögnehéz, teli táskámmal, Mack pedig a pehelykönnyű, csupán tolltartót tartalmazó hátizsákjával- és felhúztuk a több réteg anyagot magunkra, annak érdekében, hogy ne potyogjanak le az elüszkösödött végtagjaink. Még szükségünk lesz rájuk egy ideig.
Elköszöntünk Apától, aki odaadta az általa írt igazolást, hogy Mack valóban hozzánk költözött és egy ideig a sulinkba fog járni, majd kisiettünk a buszmegállóba. Pont elértük a buszunkat (huh), és dideregve felszálltunk.
- Szóval, ha megérkeztünk, elkísérlek majd az igazatónőhöz, de én nem mehetek be veled, ezért egyedül kell eljönnöd majd a 34-es terembe, ha megkaptad a tankönyvediet, oké? - kezdtem el azonnal szervezkedni, ahogy elindulunk.
- És meg fogom én azt találni? - ráncolta a szemöldökét.
- Majd az igazgatónő biztos elmagyarázza. Vagy, ha nem, akkor kérdezd meg. - tanácsoltam.
- Ja, oké. - bólintott.
Ahogy leszálltunk, sietősen közelítettük meg az iskolát (oké, én siettem és rángattam magam után Mack-ket is). Eszembe jutott, hogy lehet megint röpiznek a hidegben, ezért direkt nem a megszokott útvonalon vezettem az unokatesómat, hanem megint abban a szép ívben. Az kéne még, hogy Jay elkezdjen az unokatestvérem előtt szivatni. Akkor győzném magyarázni Mack-nek, hogy mégis ki ő, és mit akar.
- Miért nem megyünk be az elejénél? - kérdezte a mögöttem loholó szőkeség.
- Mert... mert ott röplabdáznak, és szokásuk, hogy megdobálják azt, aki nem akar. - rögtönöztem gyorsan.
- Akkor álljunk be! - vigyorgott.
- Mack. - torpantam meg, és szembe fordultam vele. - Neked dolgod van az igazgatóval, emlékszel?
- Igen. - sóhajtott szomorúan.
- És emlékeztetnélek, hogy én nem szeretem a labdás sportokat. - tettem hozzá.
- Jól van, na.
Bejutottunk anélkül, hogy bárki ismerős észrevett volna. Hála az égnek. Elvezettem Mack-et az igazgatói ajatajához és a kezébe nyomtam az igazolását.
- Sok sikert. - szorítottam meg a kezét. Ajkába harapva bólintott, majd hátatt fordított nekem és benyitott az ajtón. Ahogy becsukta, sóhajtottam egyet.
Megfordultam, mire két lány túl közeli arcával találtam magam szemben. Nem ismertem őket, de sikeresen a szívbajt hozták rám.
- Ő tényleg a pasid? - kérdezték kórusban.
- Mi? - nevettem el magam. - Nem, dehogy. Ezt meg honnan veszitek?
- Rochelle mindenkinek elterjesztette. - mutattak hátra az említettre, aki éppen az aula közepén magyarázott két - számomra szintén csak látásból ismert - srácnak, majd pár másodperc múlva mind felém néztek.
Szó nélkül otthagytam a két lányt, majd egyenesen a szőkeség felé tartottam.
- Rochelle, beszélhetnénk négy szem közt? - kérdeztem jelentőségteljesen, mire a két srác fojtott vigyorral odébb állt.
- Mit akarsz? - kérdezte csodás vigyorral, és a csípőjére tette a kezét.
- Miért mondod azt mindenkinek, hogy Mack a pasim? Te is tudod, hogy az unokatesóm...
- Persze, hogy tudom. - vigyorgott még szélesebben.
- Akkor meg? - tártam szét a karomat.
- Már Jay is azt gondolja, hogy pasid van... - mosolygott angyalian. - Elmondtam neki.
- Jay? - röhögtem el magam értetlenül. - Hogy jön ide Jay?
- Úgy, hogy az enyém lesz, nem a tiéd. - komolyodott el, bár mondandója még mindig végtelenül gonosznak hangzott.
- Mi van? - már nagyon kezdtem elveszteni a fonalat. - Én nem akarom Jay-t magamnak. Ezt meg honnan veszed?
- Hát, onnan, hogy folyton együtt vagytok... - magyarázta, de látszott rajta, hogy kezd elbizonytalanodni.
- Ő jön utánam, nem én utána. - mondtam komoran. - Arról már nem én tehetek.
- Szóval, nem tetszik neked? - kérdezte szemöldökráncolva.
- Rochelle, pillanatnyilag senki nem tetszik. - világosítottam fel, mire elismerően bólintott.
- Attól még nem megyek vissza Jay-hez közölni vele, hogy ez a srác nem a pasid. Tudod, ha véletlenül - ezt nagyon kihangsúlyozta - tetszenél neki, akkor előbb letesz rólad, ha tudja, pasid van.
- De nem jövök be neki, arra tette fel az életét, hogy szivasson! - akadtam ki. - Orron dobott egy labdával! - mutattam erélyesen az orromon lévő sebre. Elhúzta a fényesen csillogó száját.
- Erre azért nem mernék fogadni, hogy nem azért megy utánad, mert tetszel neki. - gondolkodott el. - De ha te nem viszonzod az érzéseit, akkor könnyebb dolgom van.
Nagy szemekkel néztem rá.
- Nekem mennem kell. - hebegtem. - Szia. - mondtam, majd hátat fordítottam és felsétáltam az emeletre, ahol a szekrényem van.
Miközben levetkőztem, és beakasztottam a kabátomat meg a sálamat a szekrénybe, erősen gondolkoztam. Még, hogy én tetszek Jay-nek. Badarság. Állandóan csesztet. Ha valakinek tetszik valaki, akkor nem ilyesféle dolgokkal fejezi ki az érzéseit... hanem mondjuk egy virággal. Vagy egy csokival. Nem tudom. Teljesen elvesztettem a fonalat.

Chapter 6.

Ismét egyetlen pad se maradt üresen. Mindenki leült a helyére, és érdeklődően figyeltek engem, ahogy az ujjaimat tördelve gondolkodtam a mondandómon.
- Sziasztok! - köszöntöttem őket, és közben a tekintetem Jay és Finn padjára vándorolt. Röpiherceg rám figyelt, és jegeskék árnyalatú szemeiben bűntudat tükröződött. Mindenképpen jóba akart lenni. - Nagyon örülök, hogy ismét ilyen sokan eljöttetek, ígérem, nem fogtok csalódni a Zene Klubban. Sweetie egy ideig nem tart velünk, mivel ebben a hideg időben elkapta a nátha, de remélem hamar meggyógyul. - mondtam, és azonnal elgondolkodtam, hogy vajon a fiúk miért nem érdeklődtek a barátnőm iránt, hogy miért nincs velem. Talán kapcsolatban állnak vele, vagy mi? - De ma is rengeteg dolgot szeretnék megtanítani nektek, gyakorolhattok magatokban is. Igazából bármit csinálhattok, ami zenével kapcsolatos. - nevettem el magam kínosan. Máskor az agyam tökéletesen egybeilleszti a mondataimat, de most állandóan javítgatnom kellett magam, össze-vissza habogtam. Idegesen tépkedni kezdtem a körmöm felett a bőrt. - Rendben, akkor kezdhetjük is! Ki szeretne segítséget kérni? - tekintetemmel végigpásztáztam a sorokat, mire egy viszonylag helyes srác rakta fel a kezét illetve Josephine. Biztos a dalírással kapcsolatban szeretne kérdezni.
Először az egyenlőre ismeretlen sráchoz mentem (talán Craig a neve, de nem vagyok benne teljesen biztos), mivel ő jelentkezett előbb.
- Szia! - álltam meg a padja előtt. A padtársa egy szemüveges, göndörhajú lány volt, aki egy kottába írt éppen. Látszott, hogy egyszer se gondolkodott el, a ceruzája csak futott végig a sorokon. - Miben segíthetek?
- Heló. Igazából azért jelentkeztem ebbe a klubba, mert szeretnék megtanulni gitározni és azt hiszem, egyenlőre ez az egyetlen ingyenes lehetőség, amit találtam. Tudom, hogy ez nem megy egyik pillanatról a másikra, de szép fokozatosan megtudnál tanítani? - kérdezte, miközben a székével hintázott, ezért következtettem, hogy egy laza srác.
- Persze. - mosolyodtam el. Mellé húztam a tanári széket, és mutattam neki a kölcsön gitáron pár trükköt, vagy pengetést, ami magában is jól hangzott. Láttam rajta, hogy tökre élvezi, és ez engem is örömmel töltött el.
- Szerintem mára egyenlőre elég ennyi, próbáld meg feldolgozni a tanultakat. - mosolyogtam rá, majd felálltam és megfogtam a székemet, hogy Josephine-hez is majd odahúzhassam.
- Rendben. - vigyorgott vissza sármosan. - Köszönöm, Hayley. - a nevemet hallhatóan ízlelgette, elég furán hangzott.
- Nincs mit. - viszonoztam a gesztusát, bár egy kicsit erőltetetten, majd elindultam a hosszú, barnahajú lány irányába, aki halkan dúdolgatott egy számomra ismeretlen számot. Biztos ez is valami jazz.
- Szia! - mosolyogtam rá kedvesen, majd mellé húztam és leültem a székemre. - Hogy megy a dalírás?
- Á, szia! - nézett rám. - Képzeld, bevált a trükköd, és írtam egy dalt. Ugyan nem olyan nagy szám, de ez is valami egy kezdőtől, nem igaz?
- Had halljam! - vigyorogtam rá biztatóan. Sóhajtott egyet, majd ütemesen dobolni kezdett a műkörömmel díszített ujjaival. Szép lassan belekezdett a dalba.

" You are the one, who makes me laugh, boy,
You are the one who takes me to joy
Never thought about it that way
But now I know how to say:
I love you, yeah, I meant,
I love you, so, say something,
Don't act like you don't care,
Please don't, cause it's just don't fair,
We can be together, ever and forever..."

Nagyon jó volt a dal. De tényleg. Ugyan a szöveg egy kicsit nyálas volt nekem, és Sweetie nevében reméltem, hogy a dal nem Blake-nek szól, de mégis, nagyon nagy teljesítménynek számított.
- Ez igen, Josephine, le a kalappal! - tapsoltam meg nem feltűnően. - Büszke vagyok rád.
- Köszönöm szépen. - nevette el magát, és megvillogtatta a világító, fehér mosolyát. Hihetetlen, milyen szép lány. - Tőled kaptam a tanácsot.
- De te írtad a dalt! - simítottam meg a karját. - Így tovább, nagyon ügyes vagy!
- Nagyon köszönöm, Hayley! Örülök, hogy jelentkeztem.
- Én is. - mosolyogtam vissza. Még beszélgettünk egy kicsit általános, nem különösebben érdekes dolgokról, majd fogtam a székemet és visszahúztam a tanári asztalhoz.
- Még valaki, akinek segítség kell? - kérdeztem hangosan, mire hirtelen egy kéz termett a magasban. Derűs arccal fordultam a jelentkező irányába, de azonnal lefagyott a vigyor az fejemről, amikor megláttam, ki az.
- Mit akarsz? - léptem oda az asztalához unottan.
- Ejha, de kedves vagy. - röhögte el magát Jay. Finnek fülhallgató volt a fülében, ezért nem tudott beszállni a kacajba. Jesszusom, ne is beszéljünk kacajról, újra eszembe juttatta a szőke akcióját délelőtt. Na, meg az enyémet Rochelle-lel.
- Még valami? - ráncoltam a homlokomat.
- Miért vagy ilyen mérges rám? - nézett rám kiskutya szemekkel. Mondjuk, hogy Husky szemekkel, hiszen azoknak van kék szeme. - Mit tettem én ellened?
- Soroljam? - tettem vehemensen a csípőmre a kezemet. - Kezdjük ott, hogy orrba dobtál egy labdával, aminek még mindig látszik a nyoma. - mutattam idegesen az említett testrészemre, amelyen még mindig egy nagy heg díszelgett. - És azóta hivatásszerűen keseríted az életemet. Viccet űzöl belőlem, kioktatsz az életemről, amihez kábé nulla közöd van, majd ártatlan szánhúzó kutya szemekkel megkérdezed, hogy mi a bajom veled. Nem is tudom, Jay.
Elröhögte magát.
- Először is, el kellett volna kapnod a labdát, akkor talán nem talál orron.
- Hé, tehetek én arról, hogy rosszak a reflexeim? - vágtam közbe azonnal.
- Ha megengeded, én szívesen segítek fejleszteni őket. - rebegtette meg a sötétszőke szempilláit.
- Nem, nem és nem! - kezdtem el egyre idegesebben magyarázni, mire egy-két szempár rám szegeződött. Hozom a formám. - Nem erről van szó. Ne térj el a témától! A franc akar veled edzeni. Egyébként se érnék rá.
Közben Finn is kihúzta a fülhallgatót a füléből és hűséges bűntárs módjára besegített Jay-nek.
- Miért, mi dolgod van? Tanulsz? - kérdezte, majd ostobán elröhögte magát.
- Azt is, képzeld, hogy menjek valamire az életbe! - mutattam rá, kishíján már idegbetegen. Soha nem voltam az a fajta, aki könnyen felkapja a vízet, de ezek kihozzák belőlem az állatot.
- Ne csinálj úgy, Hayley, mintha anélkül nem mennél semmire. Tehetséges vagy. - mondta a szőke. Á, szóval most jön a stratégia azon része, amikor bepuncsolja magát, hogy megpuhítson. Nem vagyok én annyira naiv.
- Jaj, köszönöm, most egy életre jövök neked, mert ennyire megdícsértél! - színészkedtem, és teátrálisan legyezgettem magamat.
- Te is tudod, hogy nem erről van szó. - nézett rám jelentőségteljesen. - Én csak szeretnék jóba lenni veled. Nincs semmi okunk a vitára. Vagyis ,hát, csak te vagy az, aki folyamatosan szócsatázik, de én elfogadom, hogyha az adrenalinból élsz. Csak annyit kérek, kössünk békét.
- Ne húzz fel még jobban, Jay. - figyelmeztettem vészjóslóan. Elnevette magát.
- Olyan kis apró vagy és mégis annyi harag van benned. - szórakozott, mire Finn is becsatlakozott.
- Igaz a mondás, miszerint kicsi a bors, de erős. - bólogatott, egyetértve a barátjával. Megint úgy éreztem magam, mint egy múzeumban kiállított, kitömött róka. Fantasztikus.
- Nem is vagyok olyan kicsi. - mondtam, egy kis gondolkodási idő után. A ma különösen lelassult agyam nem igazán volt segítségemre a visszavágásban. Csak ennyi tellett.
- Jó, nem olyan kicsike, de nem is vagy magas. - mondta Jay, és kedvesen mosolygott. Most meg mi van?!
- És az baj? - értetlenkedtem.
- Nem, dehogy, tökre megy az imidzsedhez. - nyugtatott meg azonnal.
- Ja, a mérges törpike imidzséhez. - nevetgélt Finn.
- Na, jó, most szálljatok le rólam és a méretemről. Nem erről beszéltünk. - próbáltam végetvetni a magasságom szemléletének.
- Miért, miről beszéltünk? - nézett körül meglepetten Röpiherceg, mire megforgattam a szemeimet. - Finn, te emlékszel?
- Nem, nem igazán rémlik. - rázta meg a fejét az említett tanácstalanul.
- Ne csináljtatok már belőlem hülyét, könyörgöm. - nyöszörögtem lefáradtam. Mocskos energiavámpírok!
- Mi? - nézett rám értetlenül Jay.
- Rendben, akkor sziasztok. - fordultam meg.
- Hayley! - szólt utánam.
- Mi az?
- Szent a béke? - kérdezte mosolyogva.
Sóhajtva megráztam a fejemet, majd megfordultam. Inkább nem mondtam semmit.
Visszasétáltam a tanári asztalhoz, de még hallottam a kuncogását. Majd meglátjuk, ki nevet a végén.
Ahogy vége lett a klubnak, szökevényt meghazudtoló gyorsasággal száguldottam ki a teremből. Egyrészt, mert nem akartam, hogy a két nagyarcú megint leszólítson, és a hülye dumájukkal rabolják a drága időmet, másrészt pedig otthon vár rám az én kedvenc unokatestvérem. Mack, istenem, annyira várom már, hogy átölelhessem.
Amikor megérkeztem a megállóba, a buszom még nem jött meg, ezért összébb húztam magamon a kabátomat. Ahogy a puha gallérok az arcomat érintették, férfi parfüm szag ütötte meg az orromat, mire értetlenül szagolgattam körbe. A mellettem álló harminc év körüli nő eléggé megbámult. Elgondolkodtam, hogy vajon miért árad belőlem ez a szag, amikor végre leesett. Jay elég durván hozzám dörgölőzött a reggel, és a kabátom bizonyára átvette az illatát. Nem mintha olyan rossz illata lett volna, de azért mégis, Jay illata volt az egyik ruhadarabomban. Szuper. Már ez is rá fog emlékeztetni. Ahogy hazamegyek, bedobom a mosógépbe.
Közben megérkezett a buszom, ezért gyorsan előkutattam a bérletemet. Bemutattam a sofőrnek, majd elsétáltam a jármű végébe, ahol láttam egy szabad helyet. Hirtelen megcsörrent a telefonom (ezen a napon többet használtam, mint az elmúlt évben). Sweetie volt az.
- Szia, te lábadozó! - köszöntöttem, ahogy beteget illik.
- Szia. - mondta orrhangon. - Buszon vagy?
- Aha, most megyek haza. Képzeld, Mack előbb érkezett, ezért már otthon van. - örvendeztem.
- Az szupi. És mi volt a suliban? Átvészelted?
- Hosszú. - sóhajtottam fáradtan. - Holnap átmegyünk hozzád, és részletesen elmesélek mindent, ígérem. De ebben a pillanatban nincs gusztusom felidézni az emlékeket.
- Atya ég. Most aztán nagyon kíváncsivá tettél. Legalább mondd el tömörebben, hogy mi történt. - unszolt.
Felsóhajtottam, mire a mellettem ülő néni rám emelte a tekintetét. Próbáltam figyelmen kívül hagyni.
- Reggel beleszaladtam Rochelle-be, és a nagy lendülettel magára öntötte a kávéját. - meséltem.
- Jesszusom, Hay. Te tényleg elveszel nélkülem. De legalább holnaptól ott lesz neked Mack, ő majd kisegít. - nevetett. - Amúgy mikor írattátok be?
- Azt hiszem a szülei telefonon íratták be, és majd Apa bejön velünk holnap, hogy igazolja. - vontam meg a vállam. Közben a buszom lefékezett a megállómnál. Felpattantam, és a vállammal tartottam a fülemnél a telefont, de ahogy leugrottam a járműről, kicsúszott a szorításból és a földön landolt. Szinte szívrohamot kaptam. Darabjaira esett. Mindenki megbámult, aki leszállt a buszról. Az aksi kiesett belőle, a képernyő meg betört. Ne már.
Szomorúan sétáltam haza, a telefonom maradványait tartva a kezemben. Totál káros lett, szegény. Ez bizonyítja, hogy mennyire béna vagyok. Ahogy elkezdem használni, rögtön eltöröm. Lehet, hogy tényleg szükségem lenne Jay-re, hogy egy kicsit kiképezzen. Mellesleg, ez az imént csupán egy vicc volt.
Levegőkapkodva léptem be a lakásba. Körülnéztem, de senkit nem láttam.
- Hahó, megjöttem! - kiáltottam el magam. Hirtelen Chad rohant le az emeletről nevetve, és valaki hangosan dobogott utána. Természetesen Mack volt az, aki mindig is szívesen eljátszogatott a kisöcsémmel. Ahogy megpillantott, megtorpant. Szélesen elvigyorodtam.
- Hay! - sóhajtotta boldogan, majd egyszerre indultunk meg egymás felé, és szinte összeütköztünk. Szorosan összeölelkeztünk.
- Hayley, megérkeztél? - hallottam Apa hangját. Ő is nagy nehezen lebotorkált a csigalépcsőn.
- Igen. - mosolyogtam, majd újra az unokatesóm felé fordultam és még egyszer magamhoz vontam. Hallottam, ahogy mélyen beszívta az illatomat. Már tudtam mi következik.
- Mondd, Hay, neked mióta van fiú parfümöd? - ráncolta Mack a szemöldökét. Világos szőke haja tökéletesen állt, jól zselézte be.
- Egy nagyon illatos srác véletlen nekem rohant, és a kabátom átvette az illatát. - füllentettem, és Apára is rápillantottam, hogy igazoljam mondandómat, hiszen valószínűleg őt is érdekelte a dolog.
- Mondd meg neki, hogy legközelebb egy kicsit kevesebb dezodor is elég. - tanácsolta az unokatesóm, mire elnevettem magam. Igazából Jay-nek teljesen ízlésesen van illata, csak talán túl sokat volt ma a közelemben.
- Felmegyünk a szobámba? - kérdeztem, miközben elsétáltam a fogasig, hogy felakasszam rá a kabimat. El ne felejtsem kimosni.
- Aha. - bólintott Mack.
- Hadd jöjjek én is. - ugrándozott Chad, mire felé nyújtottam a kezemet, ő pedig belém karolt.
- Menjetek csak! - mosolygott Apa, és ásítva hátradőlt a kanapén. - Én addig pihenek egy kicsit.
- Rendben. - bólintottam, és felsétáltam velük az emeletre, a szobámba. A laptopomat felnyitva felejtettem, és amikor beléptünk, csak a chat hangja hallatszott, miszerint valaki rám írt.
- Egy pillanat. - jeleztem az ujjammal, és gyorsan megnéztem, hogy ki zaklat.
Jay Mc'Quillen: Szia, Hay!
Na, elegem van. Idegesen lecsuktam a gépemet, mire Mack felvonta a szemöldökét.
- Ki volt az? - huppant le kényelmesen a babzsákfotelomba.
- Egy idióta. - ültem le mellé a földre, Chad pedig közénk helyezkedett.
- Na, de mégis ki? - mosolygott értetlenül. Ha nem lenne az unokatesóm, mondhatnám, hogy nagyon helyes srác. Sikerült így is kimondanom, de nyilván mindenki érti, hogy nem ilyen szemmel nézek rá.
- Mindegy. Most beszéljünk rólad! - tettem lelkesen a térdeimre a kezemet. - Mondj el mindent!
- Mit akarsz tudni? - vigyorgott rám.
- Hogyhogy ideköltözöl? Azért mégis Miami-ban laktál...
- Zack elköltözött otthonról, és szerettem volna korombeliek társaságában lenni. És Anyáék azt akarták, hogy kicsit világot lássak. - magyarázta.
- Annyi programot találtam ki. - vigyorogtam. - Minden nap más étteremben fogunk enni. És holnap meglátogatjuk Sweetie-t, oké? Éppen betegeskedik.
- Én benne vagyok. - bólintott. - Már alig várom, hogy körbevezess.
- Én is. - mosolyogtam. - Ma este van kedved elmenni valahova kajálni?
- Ez kérdés? - nevette el magát. Chad közben felállt és megnézte a polcomon lévő régi mesekönyveket.
- Először mehetnénk a Colorado Crust-ba. Nagyon jó a kaja. - vettem össze három ujjamat és teátrálisan megpusziltam őket. - Van sajtos makaróni.
- Sőt, kérlek, hogy menjünk el oda. Emlékszel, hogy a mac & cheese a kedvencem.
- Én mindenre emlékszem.
- Örülök. - mosolygott rám.
- Hayley, én is jöhetek? - fordult meg Chad.
- Jaj, öcskös, ez már nagyon későn lesz. - biggyesztettem le az ajkamat. - Te addigra már rég alszol.
- Kár. - szontyolodott el. - De ígérjétek meg, hogy egyszer eljöttök értem az oviba és elmegyünk fagyizni.
- Ne viccelődj, Chad, rengeteg ideig itt leszek, nagyon sokat leszünk együtt. - nyugtatgatta Mack.
- Akkor jó. - mosolyodott el édesen a kisöcsém.
Egész délután beszélgettünk Mack-kel, de valami furcsát éreztem. Még mindig ott volt benne az az életvidám, folyton mosolygós srác, de valami, vagy esetleg valaki tompította. Majd rákérdezgetek, hogy milyen a kapcsolata a barátaival, hátha rájövök, miért ilyen fura. Bár, az is lehet, hogy a változás, a költözés hozza ezt ki belőle, nem tudom.
Átsétáltunk a vendégszobába, ami ezentúl Mack-é lesz. Hát, úgy néz ki nem csinált semmit, mióta megérkezett. A falak ugyanolyan sápadt sárgák voltak, mint azelőtt, ugyanaz a fehér ágynemű díszelgett a fenyőfa ágyon. Remélem azért valamivel feldobja majd az unokatesóm ezt a szobát, mert hányingerkeltően unalmas. Csak a vendégeknek lett berendezve, ezért nem lett annyira kidolgozva.
- Majd Apa hív festőt. - hebegtem, ugyanis Mack arckifejezése sem volt túl bíztató. Ajkába harapva fürkészte a szobát, próbált keresni egy tényezőt, ami talán tetszett neki. Nem járt sikerrel.
- Az jó. - bólintott megkönnyebbülten. - Majd rakhatok ki képeket?
- Persze, a tiéd a szoba, azt csinálsz vele, amit akarsz. De a falakat azért hagyd meg. Ami azt illeti, mind gipszkarton. - mosolyogtam, mire elnevette magát.
- Nem terveztem ostromot. Maximum, egy lehelletnyivel több harmóniát.
- Hát, igen. Az elkéne. - vihogtam. Chad elhevert Mack jövendőbeli ágyán, és a saját hasán kezdte el tologatni Guspy-t, a kedvenc kisautóját.
- Mikor indulnánk enni? - nézett rám Mack, és fájdalmasan végigsimított a hasán. Az unalmas falon lévő hihetetlenül unalmas analóg órára pillantottam, ami fél hetet mutatott. Rendesen elment az idő.
- Szerintem akár most is. - bólintottam, majd mindhárman lesétáltunk a nappaliba, ahol Apa Forma1-et nézett. Az öcsém leült mellé és a vállának döntötte a fejét. Akaratlanul is elmosolyodtam.
- Apa, Mack-kel elmegyünk vacsizni a városba, vehetek ki egy kis pénzt a perselyből? - céloztam a konyhapulton lévő kerámiamalackára, amiben a közös pénzt tároltuk.
- Persze, vegyél. - mondta, de le sem vette a tekintetét a képernyőről. - De azért 11 előtt érjetek haza.
- Ígérem, itthon leszünk. - kaptam fel a kabátom, amelynek untalanul Jay szaga volt (kár, pedig már egy kis ideje eszembe se jutott).
Kisétáltunk a buszmegállóba, és vártunk körülbelül 5 percet a 41-es buszra, ami a városközpontba szállított bennünket. A jármű tömve volt, ülőhelyre nem is számíthattunk, ezért a fejünk felett lógó bőr kapaszkodókat szorongattuk fél kezünkkel, hogy nehogy egy nagyobb kanyarban hanyatt essünk. Nekem a szerencsémhez hűen sikerült beállnom egy erősen izzadó és magas férdi hónalja alá, ami kicsit sem terjesztett kellemes aromát, ezért kénytelen voltam az ellenségem illatát árasztó kabátom gallérjába nyomni az arcomat. Kíííínos.

Ahogy leszálltunk, mindketten beszippantottuk a friss, bár hangyányit szmogos, esti levegőt, majd indulhattunk a Colorado Crust-ba, ami csak pár percre volt a megállótól.
Mack elég búskomoran bandukolt mellettem, mire kérdőre vontam.
- Mi a baj? - kérdeztem, és felöltöttem az együttérző arckifejezésemet. Együttérzek, bármiről is legyen szó.
- Miért lenne baj? - nevette el magát erőltetetten, de ahogy a szemembe nézett, szomorúan sóhajtott. - Oké, van egy kis problémám, de semmi komoly.
- Gyerünk, Mack, öntsd ki a lelked! - bokszoltam gyengéden vállba. Közben már majdnem megérkeztünk az étteremhez. - Tudod, velem bármit megoszhatsz.
- Tudom. - húzta el a száját. - A kajáldában mindent elmondok, csak nem szeretném itt az utcán.
Az étterem nagyon tele volt, de szerencsénkre volt egy eldugodtabb asztaluk, ami még szabad volt. Miután odabiccentettünk a pincéreknek, helyet foglaltunk. A székem támlájára tettem a kabimat, majd a tenyeremet összedörzsölve leültem az unokatesómmal szemben, aki látszólag nagyon rágódott azon, hogy miképp kezdjen bele a mondandójába. A pincér sietősen lefékezett az asztalunknál és mindkettőnk elé rakott egy étlapot.
- Köszönjük! - mosolyogtam rá, majd miközben átlapoztam, fél szemmel Mack-et néztem, aki az ajkát rágta.
- Nem kell ennyire túlizgulni. - sóhajtottam. - Nem muszáj elmondanod, ha nem akarod.
- De, azt hiszem, nekem is jót tenne, ha elmondanám végre valakinek. Aki olyan megértő, mint te. - a végén rám mosolygott, mire viszonoztam a gesztusát.
- Te tudod. - biccentettem, majd megállapodott a tekintetem a pestós tészta címkén, mire összefutott a nyál a számban. Már tudom is mit rendelek.
- Rendben, szóval - vett egy nagy levegőt - az a helyzet, hogy az otthoni sulimba jár egy lány. És azt hiszem, szerelmes vagyok belé.