Chapter 6.

Ismét egyetlen pad se maradt üresen. Mindenki leült a helyére, és érdeklődően figyeltek engem, ahogy az ujjaimat tördelve gondolkodtam a mondandómon.
- Sziasztok! - köszöntöttem őket, és közben a tekintetem Jay és Finn padjára vándorolt. Röpiherceg rám figyelt, és jegeskék árnyalatú szemeiben bűntudat tükröződött. Mindenképpen jóba akart lenni. - Nagyon örülök, hogy ismét ilyen sokan eljöttetek, ígérem, nem fogtok csalódni a Zene Klubban. Sweetie egy ideig nem tart velünk, mivel ebben a hideg időben elkapta a nátha, de remélem hamar meggyógyul. - mondtam, és azonnal elgondolkodtam, hogy vajon a fiúk miért nem érdeklődtek a barátnőm iránt, hogy miért nincs velem. Talán kapcsolatban állnak vele, vagy mi? - De ma is rengeteg dolgot szeretnék megtanítani nektek, gyakorolhattok magatokban is. Igazából bármit csinálhattok, ami zenével kapcsolatos. - nevettem el magam kínosan. Máskor az agyam tökéletesen egybeilleszti a mondataimat, de most állandóan javítgatnom kellett magam, össze-vissza habogtam. Idegesen tépkedni kezdtem a körmöm felett a bőrt. - Rendben, akkor kezdhetjük is! Ki szeretne segítséget kérni? - tekintetemmel végigpásztáztam a sorokat, mire egy viszonylag helyes srác rakta fel a kezét illetve Josephine. Biztos a dalírással kapcsolatban szeretne kérdezni.
Először az egyenlőre ismeretlen sráchoz mentem (talán Craig a neve, de nem vagyok benne teljesen biztos), mivel ő jelentkezett előbb.
- Szia! - álltam meg a padja előtt. A padtársa egy szemüveges, göndörhajú lány volt, aki egy kottába írt éppen. Látszott, hogy egyszer se gondolkodott el, a ceruzája csak futott végig a sorokon. - Miben segíthetek?
- Heló. Igazából azért jelentkeztem ebbe a klubba, mert szeretnék megtanulni gitározni és azt hiszem, egyenlőre ez az egyetlen ingyenes lehetőség, amit találtam. Tudom, hogy ez nem megy egyik pillanatról a másikra, de szép fokozatosan megtudnál tanítani? - kérdezte, miközben a székével hintázott, ezért következtettem, hogy egy laza srác.
- Persze. - mosolyodtam el. Mellé húztam a tanári széket, és mutattam neki a kölcsön gitáron pár trükköt, vagy pengetést, ami magában is jól hangzott. Láttam rajta, hogy tökre élvezi, és ez engem is örömmel töltött el.
- Szerintem mára egyenlőre elég ennyi, próbáld meg feldolgozni a tanultakat. - mosolyogtam rá, majd felálltam és megfogtam a székemet, hogy Josephine-hez is majd odahúzhassam.
- Rendben. - vigyorgott vissza sármosan. - Köszönöm, Hayley. - a nevemet hallhatóan ízlelgette, elég furán hangzott.
- Nincs mit. - viszonoztam a gesztusát, bár egy kicsit erőltetetten, majd elindultam a hosszú, barnahajú lány irányába, aki halkan dúdolgatott egy számomra ismeretlen számot. Biztos ez is valami jazz.
- Szia! - mosolyogtam rá kedvesen, majd mellé húztam és leültem a székemre. - Hogy megy a dalírás?
- Á, szia! - nézett rám. - Képzeld, bevált a trükköd, és írtam egy dalt. Ugyan nem olyan nagy szám, de ez is valami egy kezdőtől, nem igaz?
- Had halljam! - vigyorogtam rá biztatóan. Sóhajtott egyet, majd ütemesen dobolni kezdett a műkörömmel díszített ujjaival. Szép lassan belekezdett a dalba.

" You are the one, who makes me laugh, boy,
You are the one who takes me to joy
Never thought about it that way
But now I know how to say:
I love you, yeah, I meant,
I love you, so, say something,
Don't act like you don't care,
Please don't, cause it's just don't fair,
We can be together, ever and forever..."

Nagyon jó volt a dal. De tényleg. Ugyan a szöveg egy kicsit nyálas volt nekem, és Sweetie nevében reméltem, hogy a dal nem Blake-nek szól, de mégis, nagyon nagy teljesítménynek számított.
- Ez igen, Josephine, le a kalappal! - tapsoltam meg nem feltűnően. - Büszke vagyok rád.
- Köszönöm szépen. - nevette el magát, és megvillogtatta a világító, fehér mosolyát. Hihetetlen, milyen szép lány. - Tőled kaptam a tanácsot.
- De te írtad a dalt! - simítottam meg a karját. - Így tovább, nagyon ügyes vagy!
- Nagyon köszönöm, Hayley! Örülök, hogy jelentkeztem.
- Én is. - mosolyogtam vissza. Még beszélgettünk egy kicsit általános, nem különösebben érdekes dolgokról, majd fogtam a székemet és visszahúztam a tanári asztalhoz.
- Még valaki, akinek segítség kell? - kérdeztem hangosan, mire hirtelen egy kéz termett a magasban. Derűs arccal fordultam a jelentkező irányába, de azonnal lefagyott a vigyor az fejemről, amikor megláttam, ki az.
- Mit akarsz? - léptem oda az asztalához unottan.
- Ejha, de kedves vagy. - röhögte el magát Jay. Finnek fülhallgató volt a fülében, ezért nem tudott beszállni a kacajba. Jesszusom, ne is beszéljünk kacajról, újra eszembe juttatta a szőke akcióját délelőtt. Na, meg az enyémet Rochelle-lel.
- Még valami? - ráncoltam a homlokomat.
- Miért vagy ilyen mérges rám? - nézett rám kiskutya szemekkel. Mondjuk, hogy Husky szemekkel, hiszen azoknak van kék szeme. - Mit tettem én ellened?
- Soroljam? - tettem vehemensen a csípőmre a kezemet. - Kezdjük ott, hogy orrba dobtál egy labdával, aminek még mindig látszik a nyoma. - mutattam idegesen az említett testrészemre, amelyen még mindig egy nagy heg díszelgett. - És azóta hivatásszerűen keseríted az életemet. Viccet űzöl belőlem, kioktatsz az életemről, amihez kábé nulla közöd van, majd ártatlan szánhúzó kutya szemekkel megkérdezed, hogy mi a bajom veled. Nem is tudom, Jay.
Elröhögte magát.
- Először is, el kellett volna kapnod a labdát, akkor talán nem talál orron.
- Hé, tehetek én arról, hogy rosszak a reflexeim? - vágtam közbe azonnal.
- Ha megengeded, én szívesen segítek fejleszteni őket. - rebegtette meg a sötétszőke szempilláit.
- Nem, nem és nem! - kezdtem el egyre idegesebben magyarázni, mire egy-két szempár rám szegeződött. Hozom a formám. - Nem erről van szó. Ne térj el a témától! A franc akar veled edzeni. Egyébként se érnék rá.
Közben Finn is kihúzta a fülhallgatót a füléből és hűséges bűntárs módjára besegített Jay-nek.
- Miért, mi dolgod van? Tanulsz? - kérdezte, majd ostobán elröhögte magát.
- Azt is, képzeld, hogy menjek valamire az életbe! - mutattam rá, kishíján már idegbetegen. Soha nem voltam az a fajta, aki könnyen felkapja a vízet, de ezek kihozzák belőlem az állatot.
- Ne csinálj úgy, Hayley, mintha anélkül nem mennél semmire. Tehetséges vagy. - mondta a szőke. Á, szóval most jön a stratégia azon része, amikor bepuncsolja magát, hogy megpuhítson. Nem vagyok én annyira naiv.
- Jaj, köszönöm, most egy életre jövök neked, mert ennyire megdícsértél! - színészkedtem, és teátrálisan legyezgettem magamat.
- Te is tudod, hogy nem erről van szó. - nézett rám jelentőségteljesen. - Én csak szeretnék jóba lenni veled. Nincs semmi okunk a vitára. Vagyis ,hát, csak te vagy az, aki folyamatosan szócsatázik, de én elfogadom, hogyha az adrenalinból élsz. Csak annyit kérek, kössünk békét.
- Ne húzz fel még jobban, Jay. - figyelmeztettem vészjóslóan. Elnevette magát.
- Olyan kis apró vagy és mégis annyi harag van benned. - szórakozott, mire Finn is becsatlakozott.
- Igaz a mondás, miszerint kicsi a bors, de erős. - bólogatott, egyetértve a barátjával. Megint úgy éreztem magam, mint egy múzeumban kiállított, kitömött róka. Fantasztikus.
- Nem is vagyok olyan kicsi. - mondtam, egy kis gondolkodási idő után. A ma különösen lelassult agyam nem igazán volt segítségemre a visszavágásban. Csak ennyi tellett.
- Jó, nem olyan kicsike, de nem is vagy magas. - mondta Jay, és kedvesen mosolygott. Most meg mi van?!
- És az baj? - értetlenkedtem.
- Nem, dehogy, tökre megy az imidzsedhez. - nyugtatott meg azonnal.
- Ja, a mérges törpike imidzséhez. - nevetgélt Finn.
- Na, jó, most szálljatok le rólam és a méretemről. Nem erről beszéltünk. - próbáltam végetvetni a magasságom szemléletének.
- Miért, miről beszéltünk? - nézett körül meglepetten Röpiherceg, mire megforgattam a szemeimet. - Finn, te emlékszel?
- Nem, nem igazán rémlik. - rázta meg a fejét az említett tanácstalanul.
- Ne csináljtatok már belőlem hülyét, könyörgöm. - nyöszörögtem lefáradtam. Mocskos energiavámpírok!
- Mi? - nézett rám értetlenül Jay.
- Rendben, akkor sziasztok. - fordultam meg.
- Hayley! - szólt utánam.
- Mi az?
- Szent a béke? - kérdezte mosolyogva.
Sóhajtva megráztam a fejemet, majd megfordultam. Inkább nem mondtam semmit.
Visszasétáltam a tanári asztalhoz, de még hallottam a kuncogását. Majd meglátjuk, ki nevet a végén.
Ahogy vége lett a klubnak, szökevényt meghazudtoló gyorsasággal száguldottam ki a teremből. Egyrészt, mert nem akartam, hogy a két nagyarcú megint leszólítson, és a hülye dumájukkal rabolják a drága időmet, másrészt pedig otthon vár rám az én kedvenc unokatestvérem. Mack, istenem, annyira várom már, hogy átölelhessem.
Amikor megérkeztem a megállóba, a buszom még nem jött meg, ezért összébb húztam magamon a kabátomat. Ahogy a puha gallérok az arcomat érintették, férfi parfüm szag ütötte meg az orromat, mire értetlenül szagolgattam körbe. A mellettem álló harminc év körüli nő eléggé megbámult. Elgondolkodtam, hogy vajon miért árad belőlem ez a szag, amikor végre leesett. Jay elég durván hozzám dörgölőzött a reggel, és a kabátom bizonyára átvette az illatát. Nem mintha olyan rossz illata lett volna, de azért mégis, Jay illata volt az egyik ruhadarabomban. Szuper. Már ez is rá fog emlékeztetni. Ahogy hazamegyek, bedobom a mosógépbe.
Közben megérkezett a buszom, ezért gyorsan előkutattam a bérletemet. Bemutattam a sofőrnek, majd elsétáltam a jármű végébe, ahol láttam egy szabad helyet. Hirtelen megcsörrent a telefonom (ezen a napon többet használtam, mint az elmúlt évben). Sweetie volt az.
- Szia, te lábadozó! - köszöntöttem, ahogy beteget illik.
- Szia. - mondta orrhangon. - Buszon vagy?
- Aha, most megyek haza. Képzeld, Mack előbb érkezett, ezért már otthon van. - örvendeztem.
- Az szupi. És mi volt a suliban? Átvészelted?
- Hosszú. - sóhajtottam fáradtan. - Holnap átmegyünk hozzád, és részletesen elmesélek mindent, ígérem. De ebben a pillanatban nincs gusztusom felidézni az emlékeket.
- Atya ég. Most aztán nagyon kíváncsivá tettél. Legalább mondd el tömörebben, hogy mi történt. - unszolt.
Felsóhajtottam, mire a mellettem ülő néni rám emelte a tekintetét. Próbáltam figyelmen kívül hagyni.
- Reggel beleszaladtam Rochelle-be, és a nagy lendülettel magára öntötte a kávéját. - meséltem.
- Jesszusom, Hay. Te tényleg elveszel nélkülem. De legalább holnaptól ott lesz neked Mack, ő majd kisegít. - nevetett. - Amúgy mikor írattátok be?
- Azt hiszem a szülei telefonon íratták be, és majd Apa bejön velünk holnap, hogy igazolja. - vontam meg a vállam. Közben a buszom lefékezett a megállómnál. Felpattantam, és a vállammal tartottam a fülemnél a telefont, de ahogy leugrottam a járműről, kicsúszott a szorításból és a földön landolt. Szinte szívrohamot kaptam. Darabjaira esett. Mindenki megbámult, aki leszállt a buszról. Az aksi kiesett belőle, a képernyő meg betört. Ne már.
Szomorúan sétáltam haza, a telefonom maradványait tartva a kezemben. Totál káros lett, szegény. Ez bizonyítja, hogy mennyire béna vagyok. Ahogy elkezdem használni, rögtön eltöröm. Lehet, hogy tényleg szükségem lenne Jay-re, hogy egy kicsit kiképezzen. Mellesleg, ez az imént csupán egy vicc volt.
Levegőkapkodva léptem be a lakásba. Körülnéztem, de senkit nem láttam.
- Hahó, megjöttem! - kiáltottam el magam. Hirtelen Chad rohant le az emeletről nevetve, és valaki hangosan dobogott utána. Természetesen Mack volt az, aki mindig is szívesen eljátszogatott a kisöcsémmel. Ahogy megpillantott, megtorpant. Szélesen elvigyorodtam.
- Hay! - sóhajtotta boldogan, majd egyszerre indultunk meg egymás felé, és szinte összeütköztünk. Szorosan összeölelkeztünk.
- Hayley, megérkeztél? - hallottam Apa hangját. Ő is nagy nehezen lebotorkált a csigalépcsőn.
- Igen. - mosolyogtam, majd újra az unokatesóm felé fordultam és még egyszer magamhoz vontam. Hallottam, ahogy mélyen beszívta az illatomat. Már tudtam mi következik.
- Mondd, Hay, neked mióta van fiú parfümöd? - ráncolta Mack a szemöldökét. Világos szőke haja tökéletesen állt, jól zselézte be.
- Egy nagyon illatos srác véletlen nekem rohant, és a kabátom átvette az illatát. - füllentettem, és Apára is rápillantottam, hogy igazoljam mondandómat, hiszen valószínűleg őt is érdekelte a dolog.
- Mondd meg neki, hogy legközelebb egy kicsit kevesebb dezodor is elég. - tanácsolta az unokatesóm, mire elnevettem magam. Igazából Jay-nek teljesen ízlésesen van illata, csak talán túl sokat volt ma a közelemben.
- Felmegyünk a szobámba? - kérdeztem, miközben elsétáltam a fogasig, hogy felakasszam rá a kabimat. El ne felejtsem kimosni.
- Aha. - bólintott Mack.
- Hadd jöjjek én is. - ugrándozott Chad, mire felé nyújtottam a kezemet, ő pedig belém karolt.
- Menjetek csak! - mosolygott Apa, és ásítva hátradőlt a kanapén. - Én addig pihenek egy kicsit.
- Rendben. - bólintottam, és felsétáltam velük az emeletre, a szobámba. A laptopomat felnyitva felejtettem, és amikor beléptünk, csak a chat hangja hallatszott, miszerint valaki rám írt.
- Egy pillanat. - jeleztem az ujjammal, és gyorsan megnéztem, hogy ki zaklat.
Jay Mc'Quillen: Szia, Hay!
Na, elegem van. Idegesen lecsuktam a gépemet, mire Mack felvonta a szemöldökét.
- Ki volt az? - huppant le kényelmesen a babzsákfotelomba.
- Egy idióta. - ültem le mellé a földre, Chad pedig közénk helyezkedett.
- Na, de mégis ki? - mosolygott értetlenül. Ha nem lenne az unokatesóm, mondhatnám, hogy nagyon helyes srác. Sikerült így is kimondanom, de nyilván mindenki érti, hogy nem ilyen szemmel nézek rá.
- Mindegy. Most beszéljünk rólad! - tettem lelkesen a térdeimre a kezemet. - Mondj el mindent!
- Mit akarsz tudni? - vigyorgott rám.
- Hogyhogy ideköltözöl? Azért mégis Miami-ban laktál...
- Zack elköltözött otthonról, és szerettem volna korombeliek társaságában lenni. És Anyáék azt akarták, hogy kicsit világot lássak. - magyarázta.
- Annyi programot találtam ki. - vigyorogtam. - Minden nap más étteremben fogunk enni. És holnap meglátogatjuk Sweetie-t, oké? Éppen betegeskedik.
- Én benne vagyok. - bólintott. - Már alig várom, hogy körbevezess.
- Én is. - mosolyogtam. - Ma este van kedved elmenni valahova kajálni?
- Ez kérdés? - nevette el magát. Chad közben felállt és megnézte a polcomon lévő régi mesekönyveket.
- Először mehetnénk a Colorado Crust-ba. Nagyon jó a kaja. - vettem össze három ujjamat és teátrálisan megpusziltam őket. - Van sajtos makaróni.
- Sőt, kérlek, hogy menjünk el oda. Emlékszel, hogy a mac & cheese a kedvencem.
- Én mindenre emlékszem.
- Örülök. - mosolygott rám.
- Hayley, én is jöhetek? - fordult meg Chad.
- Jaj, öcskös, ez már nagyon későn lesz. - biggyesztettem le az ajkamat. - Te addigra már rég alszol.
- Kár. - szontyolodott el. - De ígérjétek meg, hogy egyszer eljöttök értem az oviba és elmegyünk fagyizni.
- Ne viccelődj, Chad, rengeteg ideig itt leszek, nagyon sokat leszünk együtt. - nyugtatgatta Mack.
- Akkor jó. - mosolyodott el édesen a kisöcsém.
Egész délután beszélgettünk Mack-kel, de valami furcsát éreztem. Még mindig ott volt benne az az életvidám, folyton mosolygós srác, de valami, vagy esetleg valaki tompította. Majd rákérdezgetek, hogy milyen a kapcsolata a barátaival, hátha rájövök, miért ilyen fura. Bár, az is lehet, hogy a változás, a költözés hozza ezt ki belőle, nem tudom.
Átsétáltunk a vendégszobába, ami ezentúl Mack-é lesz. Hát, úgy néz ki nem csinált semmit, mióta megérkezett. A falak ugyanolyan sápadt sárgák voltak, mint azelőtt, ugyanaz a fehér ágynemű díszelgett a fenyőfa ágyon. Remélem azért valamivel feldobja majd az unokatesóm ezt a szobát, mert hányingerkeltően unalmas. Csak a vendégeknek lett berendezve, ezért nem lett annyira kidolgozva.
- Majd Apa hív festőt. - hebegtem, ugyanis Mack arckifejezése sem volt túl bíztató. Ajkába harapva fürkészte a szobát, próbált keresni egy tényezőt, ami talán tetszett neki. Nem járt sikerrel.
- Az jó. - bólintott megkönnyebbülten. - Majd rakhatok ki képeket?
- Persze, a tiéd a szoba, azt csinálsz vele, amit akarsz. De a falakat azért hagyd meg. Ami azt illeti, mind gipszkarton. - mosolyogtam, mire elnevette magát.
- Nem terveztem ostromot. Maximum, egy lehelletnyivel több harmóniát.
- Hát, igen. Az elkéne. - vihogtam. Chad elhevert Mack jövendőbeli ágyán, és a saját hasán kezdte el tologatni Guspy-t, a kedvenc kisautóját.
- Mikor indulnánk enni? - nézett rám Mack, és fájdalmasan végigsimított a hasán. Az unalmas falon lévő hihetetlenül unalmas analóg órára pillantottam, ami fél hetet mutatott. Rendesen elment az idő.
- Szerintem akár most is. - bólintottam, majd mindhárman lesétáltunk a nappaliba, ahol Apa Forma1-et nézett. Az öcsém leült mellé és a vállának döntötte a fejét. Akaratlanul is elmosolyodtam.
- Apa, Mack-kel elmegyünk vacsizni a városba, vehetek ki egy kis pénzt a perselyből? - céloztam a konyhapulton lévő kerámiamalackára, amiben a közös pénzt tároltuk.
- Persze, vegyél. - mondta, de le sem vette a tekintetét a képernyőről. - De azért 11 előtt érjetek haza.
- Ígérem, itthon leszünk. - kaptam fel a kabátom, amelynek untalanul Jay szaga volt (kár, pedig már egy kis ideje eszembe se jutott).
Kisétáltunk a buszmegállóba, és vártunk körülbelül 5 percet a 41-es buszra, ami a városközpontba szállított bennünket. A jármű tömve volt, ülőhelyre nem is számíthattunk, ezért a fejünk felett lógó bőr kapaszkodókat szorongattuk fél kezünkkel, hogy nehogy egy nagyobb kanyarban hanyatt essünk. Nekem a szerencsémhez hűen sikerült beállnom egy erősen izzadó és magas férdi hónalja alá, ami kicsit sem terjesztett kellemes aromát, ezért kénytelen voltam az ellenségem illatát árasztó kabátom gallérjába nyomni az arcomat. Kíííínos.

Ahogy leszálltunk, mindketten beszippantottuk a friss, bár hangyányit szmogos, esti levegőt, majd indulhattunk a Colorado Crust-ba, ami csak pár percre volt a megállótól.
Mack elég búskomoran bandukolt mellettem, mire kérdőre vontam.
- Mi a baj? - kérdeztem, és felöltöttem az együttérző arckifejezésemet. Együttérzek, bármiről is legyen szó.
- Miért lenne baj? - nevette el magát erőltetetten, de ahogy a szemembe nézett, szomorúan sóhajtott. - Oké, van egy kis problémám, de semmi komoly.
- Gyerünk, Mack, öntsd ki a lelked! - bokszoltam gyengéden vállba. Közben már majdnem megérkeztünk az étteremhez. - Tudod, velem bármit megoszhatsz.
- Tudom. - húzta el a száját. - A kajáldában mindent elmondok, csak nem szeretném itt az utcán.
Az étterem nagyon tele volt, de szerencsénkre volt egy eldugodtabb asztaluk, ami még szabad volt. Miután odabiccentettünk a pincéreknek, helyet foglaltunk. A székem támlájára tettem a kabimat, majd a tenyeremet összedörzsölve leültem az unokatesómmal szemben, aki látszólag nagyon rágódott azon, hogy miképp kezdjen bele a mondandójába. A pincér sietősen lefékezett az asztalunknál és mindkettőnk elé rakott egy étlapot.
- Köszönjük! - mosolyogtam rá, majd miközben átlapoztam, fél szemmel Mack-et néztem, aki az ajkát rágta.
- Nem kell ennyire túlizgulni. - sóhajtottam. - Nem muszáj elmondanod, ha nem akarod.
- De, azt hiszem, nekem is jót tenne, ha elmondanám végre valakinek. Aki olyan megértő, mint te. - a végén rám mosolygott, mire viszonoztam a gesztusát.
- Te tudod. - biccentettem, majd megállapodott a tekintetem a pestós tészta címkén, mire összefutott a nyál a számban. Már tudom is mit rendelek.
- Rendben, szóval - vett egy nagy levegőt - az a helyzet, hogy az otthoni sulimba jár egy lány. És azt hiszem, szerelmes vagyok belé.