2. díjam

Megkaptam a 2. díjamat is, nagyon nagyon köszönöm Berry Stinsonnak, a Sorsmetró (http://sorsmetro.blogspot.hu/) írójának! :)

Szabályok:
- 11 dolog rólam
- 11 válasz
- 11 kérdés
- 3 bloggernek továbbküldeni

11 dolog rólam :
- Teljesen ügyetlen vagyok labdaátadós sportokban
- A szüleim elváltak
- Egyke vagyok
- Kedvenc állatom: Kutya :D
- Egyszer szeretnék kék ombre hajat
- Szerintem túl alacsony vagyok
- Kis dolgokon is képes vagyok sírni
- Szeretek versengeni
- Kedvenc ételem a lasagna, bár nagyon ritkán eszek
- Kémiából és fizikából is hármas voltam év végén
- Vízöntő a horoszkópom

11 válasz:
Várod a sulit? - nagyon nem
Mi volt a legemlékezetesebb élményed a nyáron? - amikor elmentem a két legjobb barátnőmmel egy hétvégére a Balatonra :)
Hányadikos leszel? - 8.
Mi a kedvenc tantárgyad? - angol <3
Mi volt életed legkínosabb pillanata - rengeteg volt, de kapásból egyet se tudok mondani :D
Hallottál már a cserkészetről? - igen, pár osztálytársam cserkészkedett is, amikor kisebbek voltunk
Melyik volt életed legjobb utazása? - Anyukámmal Törökországba :)
Milyen sorozatokat nézel? - PLL, Austin és Ally, és a többi disney-s
Gimis vagy már? - nem
Van sötét oldalad? - mindenkinek van :)
Láttad már a Star Wars-t? - ez hülyén fog hangzani, de nem, nem szeretem annyira az olyan filmeket

11 kérdés:
1. Hányas a cipőméreted?
2. Milyen sport/okat űzöl?
3. Milyen tusfürdővel fürdesz?
4. Sok barátod van?
5. Mi a kedvenc ételed?
6. Tudsz jégkorizni?
7. Melyik volt életed legjobb nyaralása?
8. Mit szoktál nézni a tévében?
9. Kedvenc innivalód?
10. Tudsz énekelni?
11. Melyik másik korban tudod magadat elképzelni?

3 blog, amelyeknek a díjat küldöm:
Complicated
Hurt
The time

Mégegyszer köszönöm szépen a Sorsmetró írójának! :*

1. díjam

Íme az első díjam! Nagyon örülök neki, mégegyszer köszönöm Calum Linzinek! <3

Szabályok:
1. 10 dolog rólam. 2. 10 kérdés. 3. 10 válasz. 4. Bloggereknek elküldeni.

10 dolog rólam:
1. Imádom az avokádót
2. Szeretek énekelni és azt mondják, jól is csinálom
3. Idén szeretnék gitározni tanulni
4. Nem remekelek a számolós tantárgyakból
5. Utálom az aszalt gyümölcsöket
6. Harry és Louis a kedvencem az 1D-ből
7. Mindig alacsony a vérnyomásom :P
8. Szeretem az esős időt
9. Kedvenc városom: Miami
10. Szeretek főzni, de nem vagyok benne jó :D

10 kérdés:
1. Mi a kedvenc édességed?
2. Hol laknál legszívesebben?
3. Szerelmes vagy most?
4. Mi a kedvenc állatod?
5. Hiszel a természetfeletti lényekben?
6. Tudsz táncolni?
7. Melyik sztárhoz mennél feleségül?
8. Melyik a kedvenc fagyid?
9. Mi a kedvenc számod? (zene)
10. Melyik lány/fiú név tetszik a legjobban?

10 válasz:
1. Példaképed? - Nincsen konkrét, a magam útját szeretném járni.
2. Eleanor-ról véleményed? - Szép lány, jó alakja van és nagyon illik Louis-hoz. :)
3. Szerinted a fiúk (1D) közül ki fog összejönni egy magyar lánnyal? (ha lesz ilyen) - Harry vagy Niall :)
4. Hány gyereket szeretnél? - Egyet vagy kettőt, de nem többet. :P
5. Szerinted létezik fiú és lány között barátság anélkül, hogy az egyik fél többet érezne? - Nagyon ritka, de szerintem létezik.
6. Kedvenc színed? - Ombre türkizkék :D
7. Ettél már valami tenger gyümölcse kaját? - Igen, szeretem a királyrákot :)
8. Miért kezdtél el blogolni? - Először csak magamnak írogattam, de így, hogy már egy kicsit gyakoroltam, szerettem volna másokkal is megosztani az irományaimat.
9. Mi szeretnél lenni, ha felnősz? - Boldog :)
10. Mi a kedvenc tantárgyad? - Angol <3

Bloggerek, akiknek küldöm:
Murk
Fallen Angel
Sisters

Chapter 5.

Remegett a gyomrom, ahogy vártam a válaszára. Valójában nagyon égőn éreztem magam, de reméltem, hogy ő, mint 'emberismerő' megérti. Nagyon lassan írt, szinte már megörlődtem egyhelyben. Végül megérkezett a válasz.

Jay Mc'Quillen: Hogy jutottál erre a megállapításra?

Hayley Cooper: Nem tudom. Gondolkoztam. De tudnod kell, hogy most nagyon hülyén érzem magam.

Jay Mc'Quillen: Ledöngöltem a dicsőséged, mi? :D

Akaratlanul is elmosolyodtam. Ez kell nekem most. Egy kis humor. Meg a csoki. Meg Ingrid Michaelson. Semmi más.

Hayley Cooper: Valami olyasmi.

Jay Mc'Quillen: Sajnálom.

Hayley Cooper: Nem baj, szembe kellett néznem a dolgokkal. Egy kicsit lazítanom kell a csomón.

Jay Mc'Quillen: Egy kicsit. És nem úgy, hogy sírsz, csokit eszel és zenét hallgatsz.

Szó szerint kihullott az említett édesség a számból, egyenesen a szőrös, bordó szőnyegemre. Gyorsan felkaptam, hogy ne olvadjon bele.

Hayley Cooper: Na, jó. Ezt meg honnan tudtad?

Jay Mc'Quillen: Eltaláltam? :D Csak úgy mondtam.

Hayley Cooper: Jézus. Jó vagy.
Hirtelen kopogtatást hallottam az ajtóm felől, ezért azonnal az irányába fordultam.
- Ki az? - kérdeztem.
- Én. - nyitott be Apa, de most nem csak a fejét dugta be, hanem belépett. Ez meglepett. Nem mintha más szülője nem jönne be a szobájába, de az én apám soha nem tette.
- Beszélnünk kell, Hayley! - állt meg előttem a mankóival, és mivel nem tudott leülni a beteg lábával, felálltam, hogy nagyjából egy magasságban lehessünk. Féltem, hogy valami rossz hírt akar közölni.
- M-miről? - dadogtam félve. Elmosolyodott és megsimította a karomat.
- Ne ijedj meg, nincsen semmi baj. - nyugtatott meg, mire görcsösen kifújtam a levegőt, amit eddig észre se vettem, hogy visszatartottam. - Valószínűleg örülni is fogsz neki.
- Valóban? - vontam fel a szemöldököm. - Miről van szó?
- Az unokatestvéredről, Mack-ről. Evan és Lettie szeretnék, hogy világot lásson, ezért egy kis időre hozzánk fog költözni. - mondta és fürkészni kezdett. Először fel sem fogtam, hogy mit mond, szinte majdnem visszakérdeztem, hogy 'tessék?'. De az információ szép lassan eljutott az agyamig, mire széles mosoly jelent meg az arcomon. Mack a kedvenc unokatestvérem, már kiskorunkban is imádtuk egymást. De mivel ő Miami-ban lakik, nagyon keveset találkoztunk. És most... és most ideköltözik? El sem hiszem. Az életem szép lassan kezd jóra fordulni.
- Komolyan? - kiáltottam boldogan, Apa egy kicsit meg is riadt a hirtelen reakciómon. De amikor nevetve magamhoz öleltem, mosolyogva viszonozta a gesztusomat.
- Komolyan.
- És... és hol fog aludni? - tettem fel az első izgatott kérdést, miután elengedtem, de még ezer tolongott a fejemben egyszerre.
- Valószínűleg a vendégszobában. - válaszolt egy kis gondolkodás után. - Berendezheti magának.
- És a sulinkba fog járni? - vigyorogtam.
- Úgy tűnik. - mosolygott erőltetetten Apa és szerintem azon merengett, hogy vajon megzakkantam-e. Tudom, máskor nem vagyok ilyen felvillanyozott, de Mack ezt hozza ki belőlem. Ő a legkirályabb srác, akit ismerek.
- Mikor érkezik? - érdeklődtem immár egy kicsit nyugodtabban.
- Holnap este. Már ma elindul. - válaszolt. - Addig örüld ki magad, nehogy őt is úgy megrémítsd, mint engem.
- Ha-ha. - mondtam tettetett sértettséggel.
- Most megyek, mert az öcsédet egyedül hagytam a nappaliban. - botorkált ki, én pedig kitártam neki az ajtót, hogy könnyebben közlekedhessen.
Somolyogva ültem vissza a babzsákfotelomba, amikor eszembe jutott, hogy félbehagytam a Jay-el való beszélgetésemet.
Hayley Cooper: Bocs, hogy nem írtam, csak Apa bejött. De most mennem is kell. Szia.
Egy ideig vártam a válaszára, de mivel nem reagált, lecsuktam a gépet. Annyi helyre el fogom vinni Mack-ket. Még a délutáni Zene Klub-ra is magammal fogom rángatni. Éttermekben fogunk vacsorázni és estig a városban fogunk császkálni. Ha Sweetie ráér, ő is jöhet velünk. Már ismerik egymást, mert kilencedikben Mack-ék meglátogattak minket karácsonykor és bemutattam őket egymásnak.
Előkaptam az iskolatáskámból a mobilomat (mindig nálam van, de soha nem használom) és tárcsáztam a barátnőmet.
- Csá, Hay! - vette föl a készüléket. - Hogyhogy hívsz?
- Nem fogod elhinni. - vihogtam. - Mack hozzánk költözik.
- Ez komoly? - döbbent le. - Akkor nagyon virulhatsz.
- El sem tudod képzelni, mennyire. - dőltem hátra és a szabad kezemmel tapogatni kezdtem a fotelomban a babokat. - Azon gondolkodtam, hogy amikor körbevezetem Mack-et, nem lenne-e kedved elkísérni minket. Tudod, minden este más étteremben kajálnánk, mennénk vidámparkba, moziba...
- Ez kérdés? - kérdezte tettetett felháborodottsággal. - Persze, hogy szeretnék jönni. Az unokatesód jó arc.
- Bizony. - mosolyogtam. - El sem hiszem, hogy ez velem történik. Annyira imádom.
- És hogyhogy jön? Mármint, hogy elszakad az ötpercre lévő szabadstrandtól, a szörftől, a hajlatokban viszkető homoktól...
Elnevettem magam.
- Nem tudom. A szülei szeretnék, hogy világot lásson. Biztos már megunta Miami Beach-et. - merengtem.
- El nem tudom képzelni, hogy azt miképp lehet megunni. - mondta. - Miami az egyik legmenőbb hely.
- Hát, ha a szülőhelyed, akkor egy idő után már megszokod, gondolom. - vontam meg a vállam. - De Mack imád szörfözni, szóval lehet, hogy nehéz lesz neki megszokni, hogy itt csak egy aquapark-ban élvezkedhet. Méghozzá nem is természetes hullámokon.
Sweetie felnevetett.
- De legalább nem ugrik össze a sérója az óceáni időjárástól.
- Igen. - mosolyogtam. - A legközelebbi víz az talán a Clara Meer tó, de az mondhatni "nem sok vizet zavar".
Vártam a kívánt hatást a szóviccem után, de csak kínos csendet hallottam.
- Van olyan tó? - szólalt meg Sweetie egy kis idő után.
- Öhmm... van. - motyogtam és elfojtottam egy kacagásrohamot.
- Ja, jó. - mondta. Szemöldökráncolva hallgattam.
- Mindegy. - krákogtam. - A lényeg, hogy a haját nem kell majd féltenie.
- Azt nem. - helyeselt. - Jók a jegyei?
- Nem tudom. Szerintem átlagosak. - vontam meg a vállam. - Majd meglátjuk, mennyire jön ki Mrs. Hastings-szel.
- Szegény srác. - mondta Sweetie szinte aggódva. - Előre sajnálom.
- Majd én kiállok, mellette, mint hűséges unoktesó. - mondtam nevetve.
- De akkor már mellettem is. - szólt rám. - Mrs. Hasting-szel szembeszállni egyenlő a biztos halállal.
- Annyira azért nem vészes. - legyintettem. - Most megyek, mert éhes vagyok.
- Rendben. Szia. - köszönt el, majd lerakta.
Felálltam és lesétáltam a nappaliba. Apa és Chad a kanapén ültek és valami valóságshow-t néztek. Az öcsém inkább autózott és csak lopva pillantott fel néha a tévére, de Apát szinte hipnotizálta a műsor. Nem akartam megzavarni, ezért hangtalanul besétáltam a konyhába. Kinyitottam a hűtőt, ahol először is találtam magamnak egy kis jeges teát, majd kivettem tésztát, paradicsomszószt és mozzarellát. Összeállítottam a vacsimat, úgy, hogy minden összetevőből pont elég legyen, beraktam a mikróba és amíg melegedett, visszapakoltam az élelmiszereket. Amint megtöltötte a helységet az olvadt sajt illata, kivettem és egy pohár tea kíséretében leültem vele a pulthoz. Nagyon jól sikerült, mint mindig. Én is a műsort figyeltem, amíg ettem, bár nem volt túl érdekfeszítő, majd még egy pohár teával felsétáltam a szobámba.
Gitároztam egy kicsit, de most csak dúdoltam hozzá, mert jobb volt egy kicsit csöndben maradni.
Olyan tizenegy óra fele felkötöttem a hajamat és hogy lazítsak, beültem a kádba. Előtte gondosan kulcsra zártam az ajtót, hogy nehogy véletlen valaki benyisson. Élveztem a forró vizet magam körül, majd kiszálltam, kihúztam a dugót és magam köré tekertem a törölközőmet, amit azelőtt a radiátoron melegítettem. Visszalépkedtem a szobámba és azonnal bevágtam magam az ágyba.
Régen feküdtem már le éjfélkor. Az még olyan korán van. Na, mindegy, nem mintha nem tudnék aludni. Még egy kicsit gondoltam Mack-ra, aztán Jay-re, aki miatt szinte depressziós voltam a délután, majd szép lassan lehunytam a szemeimet és elaludtam.

Ahogy leszálltam reggel a buszról, nagyon meglepődtem. Sweetie nem várt rám a megállóban. Fura. Szinte bepánikoltam, ezért azonnal előkaptam a telefonomat, hogy felhívjam. Kicsöngött, szerencsére. A nyolcadik csöngetésre (igen, számoltam) vette fel.
- Szia, Hay! - szólt bele a készülékbe, de úgy beszélt, mintha befogta az orrát. - Bocs, hogy nem szóltam előbb, de ahogy felkeltem lázat mértem meg minden. A lényeg, hogy beteg vagyok. Anya szerint biztosan megfáztam.
- Jaj, sajnálom. - húztam el a szám. - Mit mondjak, kicsit el leszek veszve nélküled a suliban, de a lényeg, hogy meggyógyulsz.
- Köszi. - szipogta.
- És nagyon nagy baj lenne, ha ma nem mennék át látogatóba? - haraptam az ajkamba, miközben elindultam a suli felé, immár egyedül. - Tudod, Mack ma este érkezik és még elő kell készíteni neki a szobát, meg minen egyéb mást.
- Persze, semmi baj. - mondta és szinte láttam a lelki szemeim előtt, ahogy legyint. - De holnap mindenképpen nézzetek be hozzám.
- Ez nem volt kérdés. - mosolyodtam el. - Na, most lerakom, mert megérkeztem a suli elé és úgy néz ki, ma reggel is röpibajnokság van. - magyaráztam és a lehető legnagyobb ívben indultam el az iskola bejárata felé. Egyrészt, hogy elkerülhessem Jay-t, aki biztosan ott játszik közöttük, másrészt, szeretnék hagyni az orromnak egy kis 'beforrási időt'.
- Ó, a franc, hogy nem lehetek ott. - morgolódott. - Na, majd legközelebb megint beállok. Te...te meg majd nézhetsz a pálya széléről. - hebegett, ahogy újragondolta a dolgokat. Elmerengtem, hogy vajon a gyepet miért nevezi pályának, az igazi pálya a sulin belül van.
- Most már tényleg lerakom. - mondtam, amikor szabályosan bebújtam egy bokor mögé. Hogy miért? Azért, mert éppen megpillantottam a Röpiherceget. Nem mintha nem gondoltam volna, hogy itt tartózkodik. De muszáj lesz valahogyan elbújnom előle. Különben irány a halál. Sweetie nélkül túl gyenge vagyok.
- Rendben, jó sulit. - mondta, majd lecsuktam a mobilt és a zsebembe mélyesztettem.

Ez az Hayley, menni fog. Csak el kell rohannod az ajtóig, úgy, hogy ne vegyen észre. Csak el kell kapnom a jó pillanatot, például, amikor elfordul és nyert ügyem van. Levegő ki, levegő be. Félve elpillantottam a szőke irányába, aki felett éppen elrepült a labda. Bosszúsan csettintett egyet, hogy nem sikerült elkapnia, majd megfordult, hogy elmenjen érte. És akkor jött el az én pillanatom. Rohantam, mint akit kergettek, mint akinek az élete múlt mindezen. És éppen, ahogy feltéptem a bejárati ajtót, és berohantam ... egyenesen belefutottam Rochelle Akerman-ba. Csak a suliban felépített tekintélye miatt írom ki mindig a teljes nevét. A forró reggeli Latte-ja egyenesen a Chanel szőrmekabátjára loccsant, a pohár pedig a szintén márkás térdcsizmáján landolt. Uhh. Innentől kezdve biztos halál.
- Hayley Cooper! - ordított rám. Leszögezném, hogy ő valószínűleg nem a tekintélyem fenntartása érdekében szólított a teljes nevemen. - Mire véljem ezt? - mutatott kétségbeesetten a kabátjára.
- Sajnálom, Rochelle. - hebegtem, mire hirtelen egy kezet éreztem a vállamon. Az irányába fordultam, mire Jay-t pillantottam meg. Szuperebbnél szuperebb.
- Mi folyik itt? - kérdezte, mint ahogy Superman tenné, és egyik pillanatban Rochelle-re, másik pillanatban rám nézett. Már éppen elkezdtem volna magyarázkodni, amikor Rochelle megtette helyettem. Csak az ő szemszögéből nézve.
- Éppen beleakartam inni a finom Latte-ba, amikor ez a félnótás - itt rám mutatott a kesztyűs kezével - belém rohant. Minden ok nélkül. - panaszkodott és nagy műszempilláit drámaian rebegtette. A mellette álló barátnői is nagyon tettették a sértettet, biztatóan simogatták méhkirálynőjük karját.
- Nem direkt volt. - motyogtam szinte hangtalanul, de az arckifejezésükből ítélve értették. - Csak korán beakartam érni, mert tanulnom kell a ... az irodalom röpdogára. - rögtönöztem hirtelen, majd, hogy igazoljam a mondandómat, kissé vehemensen bólogatni kezdtem. Felválta Rochelle-re és bandájára, majd Jay-re, aki látszólag majd megszakadt a röhögéstől a paradicsommadáréra hasonlító arcszínéből következtetve. Haha.
- Látod, Rochie? - mutatott rám Jay és folyamatosan elfojtotta a vigyorait. Vajon miért becézte? - Nincs itt a világon semmi probléma. Egy kellemes mosás nem fog ártani a kabátodnak, de túléli, megígérhetem.
Rochelle izgatottan kapkodta a levegőjét, valamiért teljesen leblokkolt. Pedig nem tűnt olyan 'nem tudok mit mondani' lánynak. De ebben a pillanatban úgy mozgott a szája, mint egy halnak. Némán.
- Valami baj van? - ráncoltam a szemöldököm. Kicsit kezdtem megijedni, hogy fullad, vagy ilyesmi.
- Nincs semmi baj, te, te... te semmirekellő! - förmedt rám, bár ez a kijelentése se hangzott túl jelentőségteljesnek. Szépen fogalmazva, Rochelle leégett. - Menjünk, lányok! - fordult a barátnői felé, akik robotként bólintottak, majd pincsi kutya módjára kezdték követni... a gazdájukat. Ez egy elég bizarr hasonlat.
Ahogy eltűntek a láthatárról, Jay hangosan röhögni kezdett. Úgy igazán fiúsan, már olyan hasfájós stílusban. A mellettünk elsétáló diákok lesokkolva figyelték a megkergült Röpiherceget, aki belém kapaszkodott, hogy a nagy nevetésben ne a földön kössön ki. Értetlenül figyeltem, és azt hiszem, a fejem láttán még jobban vihogott. Szuper. Jay-nek valószínűleg nem öntötték mellé a kávéját reggel. Volt energiája rendesen.
- Jó, elég már, kiröhögted magad! - rázogattam meg, mert egyre kínosabb volt a helyzet. A vállamra döntötte a fejét és a kabátomba nyomta az arcát, hogy tompítsa a hangerejét. Jaj, csak össze ne nyálazza a H&M-es ballonkabimat...
Körülbelül tíz perc után (komolyan beszélek) felegyenesedett. Az arca vér vörös volt, és még mindig vigyorgott. Büszkén mutogatta a Colgate reklámba illő fehér mosolyát mindenkinek. De komolyan, nagyon fehérek voltak a fogai, szinte világítottak, ezzel szinte kiégetve a retinámat.
- Te aztán tudsz nevetni. - állapítottam meg és óvatosan leellenőriztem, hogy nem nyálas-e a kabátom. Nem volt az. Örök hála.
- Kösz. - mosolygott. - Máskor nézz az orrod elé.
Szemöldökráncolva csípőre tettem a kezemet és mérgesen néztem rá. Újra elnevette magát, mire ijedten összerezzentem. Ne kezd megint, kérlek. De szerencsére ez csak egy apró kacaj volt.
- Na, most megyek. Nem akarok lemaradni az utolsó meccsről. - kacsintott rám. Bár inkább tűnt úgy, mintha belement volna valami a szemébe. De mit kacsingat ez itt nekem?
- Szia. - motyogtam értetlenül, majd megfordultam. Elsétáltam a szekrényemig, betettem a kabátom és a sálam. Sóhajtva visszazártam, majd nekidöntöttem a hátam. Mi lesz velem nélküled, Sweetie?

Az órákat átvészeltem, remekeltem, mint mindig, de már megszoktam. Helyesbítek, mind megszoktuk. Ebédidőben egyedül ültem le egy üres asztalhoz a büfé előtt, és nekikezdtem a paradicsomos-majonézes szendvicsemnek. Régen mindig Anyu csinálta nekem ezt, és az íze teljesen felidézte bennem az emlékeket. Nagyon felelevenültek bennem a régóta elnyomott érzések, fájdalom kerített körbe. Az a bizonyos vasmarok megint a szívemet szorongatta.
Éppen megpróbáltam kajába fojtani a bánatom, amikor hirtelen Finn ült le velem szemben.
- Szia, Hayley! - köszöntött és kicsomagolta a szendvicsét, ami jelen esetben egy méretes bagett volt. Jóízűen beleharapott.
- Szia. - krákogtam és próbáltam sűrűbben pislogni, hogy nehogy véletlenül elbőgjem magam. Egy nagyot haraptam a szenyómból.
- Mizujs? - kérdezte a sajátos laza stílusában. Ahogy látta, hogy nem vagyok a legjobb formámban, fürkészni kezdett. - Minden oké?
- Persze. - hebegtem és műmosolyt varázsoltam az arcomra. - Miért ne lenne?
- Nem tudom... olyan fura vagy. - motyogta teli szájjal. - Mondjuk soha nem viselkedsz úgy, mint a többi ilyen idős lány...
- Nem, valóban nem. - bólintottam és nyeltem egy nagyot.
- Gyerünk, Hay, öntsd ki a szíved! - nógatott, mire sóhajtva felnéztem. Éppen megakartam szólalni, amikor Jay huppant le mellénk. Mosolyogva figyelt minket, és könyökével az asztalra támaszkodott.
- Mi újság, fiatalok? - kérdezte, de amikor nem kapott választ, ráncolni kezdte a homlokát. - Mi a bajotok?
- Nekem semmi, de Hay elég furán viselkedik. - magyarázta Finn, mire gyilkosan néztem rá. Elnevette magát. - De azért valamennyire megmaradt önmaga. - helyesbített.
- Minden rendben? - nézett rám Jay, és nagyon meglepődtem, amikor aggodalmat véltem felfedezni a tekintetében.
- Igen. - biccentettem, majd a számba tömtem a szendvicsem utolsó darabját.
- Tuti, hogy van valami baja. - állapította meg Finn, mire azonnal felforrt az agyvizem. Eszembe jutott, amikor hatévesen mandulaműtétem volt, és miután fájó torokkal felébredtem, a szüleim alig törődtek velem, csak az orvossal beszéltek, aki állandóan úgy magyarázott rólam, mintha egy közveszélyes állat lennék. Azóta már borsódzik a hátam attól, ha valaki így ítélkezik, vagy csak így beszél rólam a jelenlétemben.
- Mi lenne, ha nem úgy beszélgetnétek, mintha itt se lennék? - förmedtem rájuk, mire töprengve néztek vissza rám.
- Lehet, hogy tényleg nincs baja. - harapdálta a száját Finn.
- Szerintem pedig van valami. - mondta Jay.
- Most fejezzétek be az okoskodást, és húzzatok el ettől az asztaltól! - mutattam ... valahova máshova. - Én voltam itt előbb.
- Ne csináld már! - szólt rám Jay. - Csak jót akarunk. Neked is jobb lenne, ha elmondanád.
- Valóban? - néztem rá bájmosollyal. - Mégis miért? Mert én nem igazán látom ebben a előnyömet.
- Hay...
- Ne Hay-ezz itt nekem! - legyintettem mérgesen. - Ha nem mentek el, hát elmegyek én. - álltam fel és fél vállal felkaptam a táskámat. - További jó ebédszünetet!
Nem tudom, hogy milyen fejjel bámulhattak utánam, de el tudom képzelni. Talán hülye voltam, hogy így nekik estem? Tudom, hogy rajtuk kellett volna kitölteni a szomorúságomat, de egyenesen gyűlölöm, ha valaki itt okoskodik nekem!
Éppen készülődtem a zene klubra a teremben, amikor csörgött a mobilom. Apa volt az. Ismét egy meglepő dolog. Soha nem hív fel.
- Szia, Apa! - vettem fel a készüléket és homlokomat ráncolva vártam, hogy mit mond.
- Szia, Hayley! Csak mondom, hogy Mack megérkezett egy kicsit előbb, mint tervezte, úgyhogy várunk haza. - mondta boldogan. Elmosolyodtam.
- De jó Örülök. Még meg kell tartanom egy szakkört, de utána jövök. - magyaráztam.
- Nem is tudtam, hogy szakkört tartasz. - motyogta. - Na, mindegy. Akkor várunk.
- Rendben, sietek. - mondtam, majd kinyomtam.
Lassan beengedhetem őket. Huhh. Remélem minden jól sikerül. Utána pedig majd szuperül érzem magam Mack-kel. Csak addig éljem túl...

Chapter 4.

Sziasztok! :) Az imént érte el az oldal az 530 látogatót, aminek nagyon örülök! De szeretnélek kérni benneteket, hogy először is értékeljétek a bejegyzések alatt a részeket, kritikázzatok, engem nem zavar (:P), és motiváció gyanánt kommenteljetek. Szeretném tudni, hogy vagytok páran, akik várjátok az új epizódokat! A chat-en is nyilváníthattok véleményt ;)
Előre is köszönöm,
D. Xx.

Sweetie-vel előre bevonultunk a 26-os terembe, amit kibéreltünk a délutánokra. Elmagyaráztam neki a terveimet (nagyon bólogatott, bár nem hiszem, hogy felfogta volna a hallottakat), majd előkészítettem a segédeszközöket. Papír, ha valaki véletlenül nem hoz, íróeszköz ugyanilyen céllal, a zenecsoportból elkunyizott hangszerek (ez a kifejezés egy használt gitárt és zongorabillentyűzetet takar) és mi, magunkat, mint klubvezetőket.
Izgatottan felültem a tanári asztal tetejére és úgy vezettem le a feszültséget, hogy öt éves kislány módjára lóbáltam a lábaimat, néha összekólintottam. Sweetie a garbója ujját húzogatta és a magassarkú csizmájával dobolt.
- Már csak öt perc. - néztem az órára. - És beengedhetjük őket.
- De izguloook! - kezdett el ugrálni egy helyben, mire elmosolyodtam. Leugrottam az asztalról és az ajtóhoz léptem. Kinéztem a kulcslyukon, hátha látok valamit, de csak hangzavart hallottam. Az is jó jelnek bizonyul. Akkor valószínűleg eljöttek.
- Idő van. - szólt rám Sweetie, mire nagy levegőt vettem és kinyitottam az ajtót. Egy rakat diák arca derült fel azonnal, majd szinte lerohantak. Reflexből az ajtóhoz préselődtem, hogy ne lépjenek a lábamra illetve ne nyomjanak agyon. Jay és Finn a tömeg után sétáltak be, és vigyorogva néztek rám. Kiegyenesedtem és 'elváltam' az ajtótól, majd köhécseltem egyet.
- Pontos, mint mindig. - sétált el mellettem Röpiherceg sármosan mosolyogva és megpöckölte volna az orromat, hogyha nem csapok rá a kezére.
- Keressetek magatoknak egy helyet. - mutattam a teremben lévő padokra komolyan.
- Igenis, tanárnéni! - szalutált Finn, mire besétáltak és végre becsukhattam az ajtót. Haladás.
Mindenki érdeklődve figyelt, ahogy a tanári asztalhoz léptem, a megszeppent Sweetie mellé. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy miképp kezdjek bele a monológomba. Az ujjaimat összefontam magam előtt.
- Sziasztok! - köszöntöttem mindenkit. Végignéztem a sorokon, ahol felismertem pár osztály és évfolyamtársamat. Azt a lányt is megláttam, aki délelőtt Blake-ken nevetett. - Először is, köszönöm szépen, hogy eljöttetek! Köszöntelek benneteket a Zene Klub-ban, ahol minden művészlélek diák tanulhatja az általa választott 'tárgyat'. Szeretettel várjuk azokat, akik hangszeren szeretnének játszani, akik énekelni szeretnének vagy akik dalokat szeretnének írni. Először is, azt terveztem, hogy mivel nagyon fontos a csoportközösség fejlesztése is, mindenki egyenként bemutatkozik és mesél valami általánosat önmagáról. Rendben? - néztem körül, mire bólogató fejekkel találtam szembe magamat. - Szuper! - lelkesedtem fel. - Akkor azt hiszem kezdhetjük is. Jay! - néztem a szőkére. - Vállalnád?
Röpiherceg kajánul elvigyorodott majd felegyenesedett és levette a lábát az asztalról (köszönöm).
- Heló, Jay Mc'Quillen vagyok, 16 éves. Van egy húgom, Grace. Szeretem a sportokat, különösen a röplabdát. Játszom gitáron, fuvolán, harmonikán és zongorán. Élvezem felbosszantani azokat az embereket, akik a legszórakoztatóbban reagálnak. - a végén rám pillantott és ártatlanul megrebegtette a szőke pilláit. Kínainak nézhettem ki, annyira összehúztam a szemeimet. Próbáltam állni a tekintetét, de egy idő után kénytelen voltam félrenézni.
- Imádnivaló, nem igaz? - öltöttem magamra egy bájvigyort, mire a többség elnevette magát. Jelentőségteljesen a másik okostojásra pillantottam, jelezvén, hogy kezdheti a bemutatkozást.
- Csá mindenki, Finn Norwich vagyok, szintén 16. Van egy öcsém, Caleb, és egy nővérem, Sierra. Hobbim a főzés, sokat segítek otthon.Nem vagyok egy különösebb zenei tálentum, csupán bele lettem rángatva a buliba. És szeretek segíteni Jay-nek felbosszantani a közösen választott alanyokat és tanulmányozni a reakcióit. - ismét rólam van szó, szuper. Bólintottam, majd fél szemmel Sweetie-re pillantottam, aki ha nem rakta volna a szája elé a kezét, röhögőgörcsöt kapott volna. Lenne egy kérdésem. Ki áll az én oldalamon?
- Jöhet a következő! - dörzsöltem össze a tenyereimet, mire a tekintetem a nemrég Blake-ken kacagó lányra siklott és rámosolyogtam. Viszonozta a gesztusomat, és krákogott egyet miközben felegyenesedett.
- Sziasztok, Josephine Campbell vagyok. Egyke vagyok, a szüleim elváltak. Nagyon szeretek énekelni, különösen jazz-t, és ezt a stílusú zenét is preferálom hallgatni. Kedvenc ételem a spagetti carbonara, amit anyukám mesterien készít. Tudok kottát olvasni, de nagyon szívesen gyűjtenék ismereteket a dalírás terén is. Remélem sok barátra teszek szert ebben a klubban. - fejezte be, én pedig először mosolyodtam el őszintén, azt hiszem. Végre valaki aki komolyan veszi a dolgokat. Josephine kedves lánynak tűnik, és ahhoz képest, hogy Blake haverja, még értelmesnek is. Wow.
Lassan mindenki bemutatkozott, ezért mi kerültünk sorra.
- Rendben, most, hogy mindenki kellőképpen bemutatta magát, itt az idő, hogy mi, klubvezetők is eláruljunk pár dolgot magunkról. - mondtam. - Sweetie, kezd te!
A barátnőm lelkesen elmosolyodott és az emberek felé fordult.
- Sziasztok, Sweetie Wolverhampton vagyok, 16 éves és ne kérdezzétek az eredeti nevemet, mert nincs rá esély, hogy valaha eláruljam. - ez a kijelentés nagy zúgolódást okozott, mindenkit érdekelni kezdett a rejtély. - Én leszek a klub 'menedzsere' úgymond, én sajnos nem lettem megáldva muzikalitással. Nagyon szeretem a nővéremet, Prommy-t, akinek szintén titok a teljes neve, - újabb értetlen mocorgás- és a szüleimet. Szeretem a színes ruhákat és a vásárlást. Elmondhatatlanul utálom a turkálókat. Remélem, hogy sok segítségére leszek a klubnak, és mindenkivel jól kijövünk majd. - a végén aprót köhögött. A barátnőm nagyon felkeltette az emberek érdeklődését a neve iránt, ezért még mindig nem volt teljes csönd, amikor én kezdtem bele a mondandómba.
- Hayley Cooper vagyok, szintén 16 éves és az apámmal illetve az öcsémmel, Chad-del élek. - egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy beavassam őket a családi tragédiába de inkább elvetettem az ötletet. - Már kiskorom óta írok dalokat, éneklek és játszom gitáron. Bármilyen meglepő, szeretek tanulni. Imádom a főtt kukoricát. Nagyon szeretném megosztani veletek a tudásomat, és remélem, hogy minden flottul fog menni a klubban. Köszönöm. - mosolyodtam el a végén. - Szuper! - csaptam össze a tenyereimet. - Akkor most nézzük meg, ki mit tud!
Sorba szólítottam fel az embereket, akik apró lámpalázzal de dicsőséggel kisétáltak a tanári asztal mellé. Hallottunk csodás éneklést, például Josephine-től, akihez tökéletesen illet az általa választott jazz nóta, illetve rengetegen játszottak nekünk gitáron és zongorán. Meglepő módon olyan is akadt, aki szájdobolt (méghozzá a Jingle Bells-t (?)), és volt, aki a padon mutatta be a dobprodukcióját. Egész érdekes dolgoknak lettünk tanúi. Már majdnem mindenki bemutatta a tehetségét, kivéve egy valakit, az pedig Jay volt. Finn-t fel sem szólítottam, hisz ő maga mondta, hogy nem tud semmit.
- Jay Mc'Quillen, kérlek játssz nekünk valamit! - néztem rá, és direkt az egész nevét mondtam, hogy szigorúbbnak tűnjek, bár kétlem, hogy elértem volna a kívánt hatást. Sőt, inkább felbátorítottam a szőkét, ugyanis újból vigyorogni kezdett.
- Nem is kell kérned! - sétált el mellettem, majd felkapta a gitárt és felült vele a tanári asztalra. Otthon érzi magát.
Nagyon meglepődtem Jay-en, ugyanis tényleg 'tudott' gitározni. Jó, nem annyira, mint én, de tehetséges volt. Látni lehetett rajta, hogy élvezi, amit csinál. Mosolygott. Nem tűnt izgulósnak, sőt, inkább teljes mértékben kényelemben érezte magát, mintha csak a saját szobájában pengetne. Szinte ő volt az első, aki a mai délutánon igazán jól játszott hangszeren, nála tűnt fel, hogy különösen jó akusztikája van a teremnek. Szerencsésen kaptunk teremkulcsot.
Ahogy Röpiherceg befejezte a dalt, meglepő módon mindenki tapsolni és ujjongani kezdett. Finn volt a buzdító, de nem nagyon kellett erőlködnie, hogy mindenki óbégatással jelezze, Jay valóban ügyes. Ez volt az a pillanat, amikor nem tudtam egy gúnnyal teli megjegyzést se kinyögni, csak szótlanul megvártam, amíg visszarakja a hangszert a helyére és leül Finn mellé.
- Hát, rengeteg fantasztikus játékot és éneket hallottunk ezen a délutánon. Nagyon jó, hogy ennyi tehetséges diák gyűlt össze, mint ti, mert szinte biztos, hogy hatalmas sikert fogunk aratni. Rendben. Maradt az órából körülbelül tíz perc, amit tölthettek egyedüli gyakorlással, vagy kérhettek tőlem segítséget. Szóval, kinek segíthetek?
Mindenki behúzta a nyakát és inkább elővette a saját felszerelését, kivéve Josephine-t, aki ugyan kicsit bizonytalanul, hogy ő az egyedüli, de jelentkezett.
- Azonnal jövök. - mondtam, majd átvágtam a padok között a lányhoz. Akjába harapva elmosolyodott. - Miben segíthetek?
- Már rengetegszer próbálkoztam a dalírással, de egyszerűen nem jön össze. Ha valami jó dallam eszembe jut, akkor rájövök, hogy azt már valaki kitalálta. Megtanítanád a technikáját? - nevette el magát.
- Persze. - támaszkodtam rá a padjára. - Az a lényeg, hogy engedd el magad a dalírásban. Nekem sincs mindig ihletem, de ez általában segít. Válassz magadnak egy témát. Ez lehet akár egy pillanatnyi aggájod, a boldogságod oka... Bármi! És engedd el a fantáziád! Majd ha igazán beleélted magad, akkor a rímek is jönnek majd maguktól. Remélem, tudtam segíteni. - mosolyodtam el a végén és megsimítottam a karját.
- Köszi. - somolygott. - Azt hiszem már ma megpróbálom otthon. Amint elmentek úszásra az öcséim. - nevette el magát.
- Örülök, hogy segíteni tudtam. Majd mesélj, hogy sikerült-e. - mondtam ,majd magára hagytam. Visszasétáltam Sweetie mellé, aki éppen a pink baglyos tokú IPhone-ján kockult és kicsit megijedt, amikor hirtelen mellé léptem.
- Mit kérdezett? - érdeklődött, de nem pillantott fel. Valami zselé ugrándozott a telefonjában és fura vonyító hangokat adott ki.
- Szeretne megtanulni dalt írni. - válaszoltam. - Tudod, ő az a lány, aki... - mondtam, de befejezte helyettem a mondatot.
- Aki Blake-kel volt délelőtt. Igen, tudom. Ezért kérdeztem. Más esetben nem különösebben érdekelt volna. - magyarázta, mire elnevettem magam.
- Hát, persze. - kuncogtam. - Amúgy miért lepődtél meg annyira, amikor rájöttél, hogy beszélgettem Jay-el Facebook-on?
- Nem tudom. - nézett föl végre. - Mintha tetszenél neki...
- Mi? Én? Pont én? - ráncoltam a szemöldökömet. - Képtelenség.
- Annyira talán nem. - vigyorodott el, amikor fölém pillantott, én pedig követtem a tekintetét. A szőke pont felém tartott. Most kivételesen nem vigyorgott úgy, mint egy jóllakott óvodás.
- Beszélhetünk? - kérdezte, de mielőtt nekiálhattam tiltakozni, jelentőségteljesen a szemembe nézett. - Megígérted.
Sóhajtottam.
- Igen, meg. - bólintottam, majd egy kicsit félresétáltam. Ő jött utánam. - Mit szeretnél tudni?
- Azt mondtad, hogy apáddal és az öcséddel élsz. De mi van anyukáddal? - nézett rám értetlenül. Éreztem, hogy egy gombóc keletkezik a torkomban. Fején találta a szöget. Pont arra kérdezett rá, amiről a legkevésbé sem szeretek mesélni. Csak el ne bőgjem magam.
- Két éve meghalt. - krákogtam. - Rákban.
Láttam, hogy elsápad.
- Úristen. - komolyodott el. - Nagyon sajnálom, Hayley.
- Mindegy. Már régen volt. - legyintettem. - Van még valami?
- Hogy bírod ezt? - nyúlt a kezeim irányába, de amikor a hátam mögé rejtettem őket, a karja ernyedten hullott a teste mellé. - Szabályok hálójában élsz, teljesen elszigetelve mindentől, élvezetek nélkül. Lazítanod kéne. Ennyi trauma után.
- És még nem is hallottál mindent. - motyogtam az orrom alatt, mire ráncolni kezdte a homlokát.
- Tessék?
- Semmi. - vágtam rá reflexből. - Figyelj, Jay! Én teljesen meg vagyok elégedve az életemmel és jól érzem magam. Csupán azzal keltesz bennem szomorúságot, hogy ilyen dolgokat vágsz a fejemhez. Többféle ember létezik. Van, aki imád szabályokat szegni, van aki nem. Én az utóbbiba tartozom. És erre büszke vagyok. - mondtam, majd hátat fordítottam neki.
- Ezt csak mondod. - hajolt a fülemhez. - De legszívesebben hanyatt homlok menekülnél.
Összepréseltem az ajkaimat. Dűhített, hogy azt gondolta, jobban ismer, mint én magamat. Valamiért úgy éreztem, hogy igaza is van, de a fejem megbizonyosított róla, hogy nem. Mégis honnan tudná ezt ő? Nem is ismer. Egy napja, hogy találkoztunk. És mégis, most ő oktat ki engem.
- Hagyj békén, Jay! - fordultam felé. - Nem ismersz, nem tudod a történemetet. Nem engedem, hogy beleavatkozz a dolgaimba. Én már elrendeztem őket, feldolgoztam a traumákat és te csak feleleveníted bennem a fájdalmat. Talán mégsem értesz annyira az emberekhez! - magyaráztam dühösen, majd visszaindultam Sweetie-hez, de a karomnál fogva visszahúzott.
- Csak magadnak hazudsz. - nézett rám a jégkék szemeivel, és akkor, ott tényleg úgy éreztem, hogy belém lát. Gyengének éreztem magam vele szemben. A bennem morajló érzések és gondolatok szinte kiszakították a mellkasomat. De miért pont őt avatnám be a fájdalmaimba? Akkor inkább Sweetie-t választom.
- Nem érdekel. - motyogtam, majd kirántottam a karomat a szorításából és visszasétáltam a barátnőmhöz.
- Mit akart? - nézett rám Sweetie.
- Öhmm, ő is szeretne dalt írni. - füllentettem. Szemöldökráncolva pillantott rám.
- Nem tudom, annyira nem az ő stílusa. - állapította meg.
- Én is mondtam neki. - bólogattam, majd magam elé meredtem. Hogy én mekkora galibába keveredtem.

Hazafele, a buszon el is felejtettem elővenni a daloskönyvemet, pedig mindig úgy utazom. Csak Jay-en járt az eszem, és azon, hogy mennyire messze ment ma ezzel az okoskodásával. Ki ő, valami agyturkász? És miért én vagyok az alanya? Miért nem tudott valami szexibb lányt kiszemelni? Miért pont a stréber, átlagos csajt kell fárasztania? Teljesen érthetetlen.
Leszálltam és szomorúan bandukoltam a házunkig. Eddig mindig pozitívan álltam hozzá az életemhez, Anya is erre tanított régen. Minden rosszban meg kell látni a jót is. Szinte mindig ez az idézet vízhangzott a fejemben az utóbbi időben. A temetésén, ahol majd megszakadtam a fájdalomtól, de mégis megpróbáltam megtalálni azt a parányi fényt a sok, fekete, gyászos ruha és tekintet között. Mérges voltam. Legszívesebben kérdőre vontam volna Anyát, hogy ebben mégis mi a jó. Apa mély depresszióba zuhant, alig tudta kezelni az akkor még két éves öcsémet, aki versenyt űzött a sírásból. De komolyan, minden kis dolgon már lefelé görbültek az ajkai és krokodil könnyeket hullatott. Az anyukám volt az egyetlen, aki ebben a parányi bőgömasinában is meglátta a jót, és kedves hangjával, szeretetteljes érintéseivel mosolyt tudott csalni az arcára. Chad akkor szinte ragyogott. De amikor Anya megbetegedett, minden megszürkült. Eltűnt az élet a házunkból, és azt hiszem, amikor elment, végleg elvitte magával. Azóta tartom magam, csak néha jön rám a sírás, amikor eszembe jut valami emlék. Mikor először elvitt a plázába a negyedik szülinapomon, és egy délután alatt végignéztük az összes boltot, majd este beültünk a moziba egy nagy adag sajtos popcorn-nal. Csak az ilyen szép pillanatokra emlékszem vele kapcsolatban. A szép mosolyára, amit állítólag én is örököltem (én nem látom a hasonlóságot), a gyönyörű, természetesen göndör hajára. Istenem, Jay-nek sikerült teljesen a padlóra küldenie.
Még senki se volt otthon. A spájzból hoztam magamnak egy százas zsepit illetve egy nagy kekszes csokit, majd lógó orral felbandukoltam az emeletre, a szobámba. Bekapcsoltam Ingrid Michaelson albumát, mire felzendült a Be Ok című dal. Ez egy nagy hazugság. Tudtam jól.
Kivettem a csomagból az első darab zsepit és beleszipogtam. Majd törtem magamnak egy nagy darabot a csokiból és magam elé vettem a számítógépemet. Felmentem a Facebook-ra. Tudtam, hogy mit kell tennem. Gyorsan begépeltem az üzenetet, de mielőtt elküldhettem volna, ő már rámírt.
Jay Mc'Quillen: Szia!
Hayley Cooper: Sajnálom. Igazad van. Mindenben.

Chapter 3.

Sóhaj. Na, jó, még egy. Énekelni fogok. Mindenkinek tetszeni fog. Rengetegen jelentkeznek majd.
Sweetie bíztatóan megszorította a kezemet, én pedig egy utolsó kétségbeesett pillantást küldtem felé. Észrevehetetlenül bólintott egyet. Rendben.
Ahogy az első sorokat énekeltem, még remegett a hangom. De ahogy elérkeztem a refrénhez, az eleve is nehezebb részhez, mintha kicserélődtem volna. A torkomat szabadnak éreztem, a hangszálaimat zsenge fűszálaknak. Úgy éreztem, hogy mindent beleadok, ennél többre nem lennék képes. De ez épp elég volt. Egyre több tekintet szegeződött rám, de most nem olyan elszörnyedt arckifejezéssel, amelyeket a bénázásaim során látok viszont. Elismerést láttam tükröződni az akaratlan mosolyokban, elképedt pillantásokban. Boldog voltam. Már nem is figyeltem a szövegre, csak úgy ömlöttek belőlem a hangok, amelyeket épp eléggé hajlítgattam. Széles mosoly jelent meg az arcomon. Az utolsó hangot hosszasan kiengedtem, és fokozatosan elhalkítottam.
Mint az útjára engedett birkanyáj, úgy kezdtek el özönleni az emberek a standunk felé. Türelmetlenül kapkodtak a filcek irányába, mi pedig csak győsztük magyarázni a klub részleteit. Egy pillanatra elpillantottam a nagy zűrzavar felett. Jay-t láttam meg Finn-nel, mindketten üdítőt tartottak a kezükben és engem néztek. Jay mosolyogva feltartotta a poharát, én pedig teátrálisan meghajoltam. Mazeltov.

Örömittasan sétáltunk a buszmegálló fele Sweetie-vel. Ő szökdécselt, én vigyorogtam és dúdolgattam. Lehet, hogy otthon csinálok csokis sütit. Lehet, hogy elmegyek bungee jumping-olni. Abban a pillanatban úgy éreztem, bármire képes vagyok. Még egy felém közelítő labdát is el tudtam volna kapni.
- Annyira jó voltál, Hay! - nevetett fel boldogan Sweetie. - Megdolgoztál a kenyerünkért.
- Az egyszer biztos. - csettintettem. - Még ki kell tervelnem, hogy mit csinálunk holnap, és ... ahjj, még leckét is kéne írnom. De tudod, mit? Ma nem írok!
- Ez az én barátnőm! - sikoltott fel Sweetie, és ott, helyben megölelt. Nevetve viszonoztam a gesztusát, majd sétáltunk tovább.
- Ááá, annyira várom már, hogy együtt dolgozhassak ezzel a rengeteg diákkal. Azt hiszem, a tanító szakma tökéletes lenne számomra. Megosztani másokkal a tudásodat? Egyszerűen csodás érzés! - magyaráztam, és a kezeimmel úgy mutogattam, mintha egyenesen Olaszországból érkeztem volna. A gátlástalanságból.
- Én meg annyira várom, hogy szervezkedhessek! - mosolygott a barátnőm. - És nézhessem, hogy mit alkotsz. Sőt, talán még Blake is felfigyel ránk, ha ennyire felkapottak leszünk.
Magasba tartottam a tenyerem, mire Sweetie egy jókorát belecsapott. Bamm.

Amikor hazaértem, úgy éreztem, muszáj lesz elújságolnom mindenkinek a hirtelen támadt boldogságom okát. De ezt az ötletemet elvethettem, amikor láttam , hogy Apa autója nincs még a garázsban. Na, mindegy. Később is ugyan olyan fantasztikus lesz.
Amikor benyitottam a bejárati ajtót, porszívózúgásra lettem figyelmes. Ez biztosan Lena Lee, a takarítónőnk. Besétáltam a konyhába, amerről a zaj hallatszott. Valóban, Lenára bukkantam, aki éppen a konyhapult alól akarta kiporszívózni a port.
- Szia, Lena Lee! - köszöntöttem boldogan, mire leállította a zúgást. Őszülő haját mosolyogva hátrasimította.
- Szervusz, Hayley! Úgy örülök, hogy látlak. Mi történt veled? - képedt el a bekötött orrom láttán.
- Á, csak egy sportbaleset. - legyintettem. Mintha én olyan sokat sportolnék.- Hogy vagy mostanában? - érdeklődtem, ugyanis nemrég mesélt nekem pár egészségi problémáról.
- Á, kezd javulni a migrénem. - nevetett fel felhőtlenül.
- Örülök. - mondtam. - Ha nem haragszol, most felmegyek a szobámba, lenne pár dolgom.
- Menj csak, kedves. - bólintott, én meg elindultam felfelé a csigalépcsőn. Még hallottam, ahogy újra beindítja a porszívót.
Először is, leültem a számítógépem elé és felmentem a Facebook-ra. Nem mintha én annyi időt töltenék ott, nincsen sok ismerősöm. De most szükségem volt egy kis kampányra. Csináltam egy csoportot North Atlanta: Zene klub címmel, és elkezdtem meghívogatni az embereket. Sweetie-t beállítottam velem együtt adminnak, aminek látszólag nagyon örült, mert azonnal rám is írt.
Sweetie Wolverhampton: Csajszi, köszöntelek az internet világában! :) <3
Hayley Cooper: Ha-ha. Mindegy. Most meghívtam egy csomó embert a csoportba, szóval szerintem be fogunk futni. Ami a Facebook-on van, az menő. Ezt mindenki tudja.
Sweetie Wolverhampton: Van benne igazság... Jé! Ebben a pillanatban jelölt be ez a Jay gyerek.
Hayley Cooper: Engem szerencsére kihagyott.
Ahogy ezt elküldtem, láttam, hogy új értesítésem van, ami csoda nálam. És szerencsémre engem is bejelölt a röpiherceg. Hurrá.
Hayley Cooper: Kár volt az ördögöt a falra festeni.
Visszajelöltem.
Sweetie Wolverhampton: :DD.
Hayley Cooper: Na, most megyek, mert még össze kell állítanom, hogy mivel fogunk holnap foglalkozni a klubban. Szia!
Kijelentkeztem és lecsuktam a gépet. Este majd még kikapcsolódásképp böngészek egy kicsit, de előbb el kell végeznem a kötelességeimet.
Előkaptam egy üres jegyzetfüzetet és nagy betűkkel felfirkantottam az elejére, hogy Zene klub. Kezdésképp egy kis ismerkedést terveztem. Először Sweetie és én bemutatkozunk, elmondunk magunkról dolgokat. Aztán jönnek a többiek, egyenként. Nagyon fontos, hogy nagyjából mindenki jóban legyen mindenkivel, hisz úgy a legkönnyebb együtt munkálkodni, alkotni. Csoportközösség, igen, talán ez rá a megfelelő kifejezés. Aztán szintén mindenki bemutatja a tudományát, ami körülbelül egy fél óra, úgy saccolom, és a maradék negyed órában nekiállok tanítani. Aki dalt szeretne tanulni, annak azt tanítom meg, aki hangszeren szeretne játszani, annak azt. Azt hiszem, ez így jó. Sóhajtva magam mellé raktam a füzetemet és a plafonra meredtem, amikor kopogtak.
- Igen? - egyenesedtem fel a babzsákfotelomban.
- Én vagyok. - nyitott be Apa. - Megjöttünk az öcséddel.
- Rendben. Hol voltatok ilyen sokáig? - érdeklődtem. Közben ő is megpillantotta a kötést az arcom közepén, ezért lesápadt.
- Arcon dobtak egy labdával. - magyaráztam a rémült arca láttán.
- Ez is csak te lehetsz. - csóválta a fejét aggódva.-  Amúgy elvittem a Buffalo bárba. Megvacsoráztunk és hoztunk neked is. - nyújtotta felém a dobozt, mire izgatottam felálltam. Elvettem tőle és megnéztem, mit rejteget. Főtt kukorica. A kedvencem.
- Köszi, Apa. - mosolyogtam rá, és visszasétáltam az ülőhelyemre.
- Nincs mit, Hayley! - mondta, és megfordult a mankójával. Mindig elszomorodom a segédeszközei láttán, mert eszembe jut a baleset. Akkoriban nagyon sokat sírtam. Még csak nyolcadikos voltam.
El is felejtettem neki elmesélni a nagy hírt. Na, mindegy. Az apámnak már nagyon régóta nem mesélek semmit. Nem hinném, hogy ez akkora kimaradásnak számítana.
Amint becsukódott az ajtó, megpróbáltam elterelni a gondolataimat a rossz dolgokról. Kiváló segítőm volt ebben a kukorica, ami még meleg volt, és finoman meg lett pirítva a széle vajon, amitől még jobb lett az íze.
Miután megvacsoráztam, bepakoltam az iskolatáskámat holnapra, majd neteztem egy kicsit. Gondoltam még zenélés előtt felnézek a Facebook-ra, hogy visszaigazolnak-e a csoportomnak. És szinte leesett az állam. 50 körüli embert hívtam meg, és már 63 tag volt! Wow! Teljesen belelkesedtem. Éppen leakartam csukni a gépemet, amikor bevillant egy chat ablak. Jay írt. Jaj, ne.
Jay Mc'Quillen: Szia, Hayley! Toboroztam neked pár plusz tagot a csoportba.
Leesett az állam. Lassan már a földről kell felszednem. Ő...?
Hayley Cooper: Te voltál az? Nem tudtam elképzelni, hogy ez hogyan lehetséges... Köszönöm szépen!
Jay Mc'Quillen: Igazán nincs mit.
Az ajkamba harapva merengtem azon, hogy mit írhatnék még neki, de rájöttem, hogy nekem nem kötelességem válaszolni, majd ő ír, ha akar még valamit. De mégsem jelentkeztem ki, inkább visszamentem a kiseinsteinek.com-ra és okosodtam egy kicsit. Megszólalt a 'chat-hang', a szívrohamot hozva rám. Á, szóval röpikirály szeretne még valamit. Szuper.
Jay Mc'Quillen: Kitaláltad már, hogy mit csinálunk holnap?
Hayley Cooper: Igen, miért?
Jay Mc'Quillen: Kevés olyan szervezett embert ismerek, mint te.
Sóhajtottam.
Hayley Cooper: Nem ismersz, Jay.
Jay Mc'Quillen: Akkor mesélj magadról.
Kínomban elröhögtem magam. Ez most komoly? Este tizenegykor? Nekem már rég a gitárom húrjait kéne pengetnem, élvezni a nyugtató zenét, ahelyett, hogy egy ilyen agyalágyultnak válaszolgatok.
Hayley Cooper: Figyelj, nekem erre most nincs időm. Még lenne pár dolgom.
Jay Mc'Quillen: Milyen dolgod van neked ilyenkor? Mások már rég alszanak...
Hayley Cooper: Akkor te miért nem alszol?
Jay Mc'Quillen: Én nem vagyok más.
Azt vettem észre, te fenegyerek.
Hayley Cooper: Tényleg mennem kell. Szia.
Jay Mc'Quillen: Hé, várj! :D De most komolyan, mi dolgod van még?
Hayley Cooper: Miért érdekel annyira?
Na, egy ideig nem válaszolt. Gondolkodott. Ja, néha nem ártana. Majd újra írni kezdett.
Jay Mc'Quillen: Érdekes vagy. Csak mert kevés embert ismerek, aki ennyire betáblázza a teendőit. És kíváncsi vagyok, hogy miképp csinálod. Mert lehet, hogy egy kreténnek nézek ki, de valójában tökre érdekel az emberi viselkedés.
Hayley Cooper: Szupi. Akkor most kísérletezni fogsz rajtam, mint egy új őssejtekkel ellátott csimpánzon?
Jay Mc'Quillen: :D Én csak beszélgetni szeretnék.
Már nagyon lefáradtam tőle. Próbáltam taszítani, de egyszerűen képtelenség lerázni. Mint a celluxot, amikor ráragad az ujjunkra, és amikor a másik kezünkkel próbáljuk leszedni, akkor arra ragad rá. Ez a tökéletes meghatározás Jay-re. Jay, a cellux.
Hayley Cooper: Holnap beszélgetünk, ígérem, de most hagyj elmenni. Még sok dolgom van.
Jay Mc'Quillen: Csak azért egyezek bele, mert te nem tűnsz egy ígéretszegőnek.
Hayley Cooper: Köszi, most szebbé tetted az estémet. Na, szia.
Jay Mc'Quillen: Na, szia :)
Megkönnyebbültem csuktam le a laptopomat, sőt, inkább lecsaptam. Ez a gyerek kikészít. Még soha egy fiú se akart velem este tizenegykor Facebook-on chat-elni, főleg nem azért, mert érdekli az emberi viselkedés. Egyáltalán milyen korombeli fiút érdekli ez?
Besétáltam a fürdőbe, levetkőztem és lefürödtem. Húzós nap volt a mai, ezért különösen nyugtatóan hatottak rám a langyos vízcseppek. Magamra kellett parancsolnom, hogy szálljak ki a tus alól (legszívesebben egész éjjel locsoltam volna magamra a jóleső vizet), magam köré tekertem a halványsárga, Hayley feliratos törölközőmet, amit egy éve kaptam a nagymamámtól és csepegtettem a szemembe egy kis Visine-t. Kell, különben reggelre szó szerint leragadnak a szemhéjaim. Még ellenőriztem az orromat (még egy napig nem szabad levenni a kötést, bah), majd visszamentem a szobámba.
Immár pizsamában ültem le gitározni, amit egy fél órácskáig csináltam, majd ásítozva bebújtam a takaróm alá. Már nem volt energiám gondolkodásra, rögtön elaludtam.

Arra ébredtem, hogy valaki a szobám ajtaján dörömböl. Mi a fene? Kicsit túl gyorsan ültem fel az ágyamban, ezért meg is szédültem.
- Hayley! - hallottam apát kívülről. - Hayley, fél kilenc van!
- Miii? - sikoltottam egyet, majd a szám elé kaptam a kezem.Ne, ne, ne! Az nem lehet. Még soha nem késtem el az iskolából, nem akarok megromolni! Ne!
Kipattantam az ágyamból és szinte letéptem magamról a pizsamámat. Azt húztam magamra, ami először akadt a kezembe, majd kikaptam a fiókomból a fésűt és párszor áthúztam a kócos, kialvatlan fejemen. A szemem alatt fekete karikák ékeskedtek. Talán tényleg nem kéne ilyen sokáig fent lennem.
A hátamra kaptam a sulitáskámat, majd lerohantam a földszintre.
- Elviszlek! - pattant fel Apa a kanapéról, majd a mankóival kisántikált a garázsba. Követtem, majd, amikor már kinyitotta a szurokszínű járgányt, bepattantam az anyósülésre. Szerencsére autóval korán odaérünk, de már így is csak az első óra felére fogok beérni. Az átlagomnak annyi. Ahhjjj.
Amikor Apa lefékezett a suli előtt, gyorsan megköszöntem neki a fuvart, majd már rohantam is befelé. A portások kellőképpen megbámultak (ne mondják, hogy más nem szokott késni). Végigrohantam a folyosón, egyenesen a 103-as teremig, majd óvatosan bekopogtam.Résnyire nyitottam be, mire a morcos fizikatanárnő, Mrs. Hastings intett, hogy üljek le.
- Elnézést a késésért! - motyogtam, majd Sweetie-re néztem, aki teljesen el volt képedve, hogy én is tudok hibázni. Jaj, ne is emlegesse.
- Már te is, Cooper, már te is! - csóválta a fejét csalódottan a tanárnő, mire szomorúan a helyemre bandukoltam, a barátnőm mellé.
Kiraktam magam elé a cuccomat és a táblára összpontosítottam, amikor Sweetie egy papírfecnit tolt elém.
Sweetie: Mi a ...? Hogyhogy késtél?
Unottan pillantottam felé, majd írni kezdtem, különösen figyelve arra, hogy ne legyek feltűnő.
Hayley: Későig voltam fent és elaludtam.
Sweetie: Nem gondoltam volna, hogy te is tudsz ilyet.
Hayley: Bármennyire szeretném, én sem vagyok tökéletes.
A barátnőm elrakta a lapot, amin megbeszéltük a felfoghatatlan történéseket, így az óra maradékában már tudtam figyelni.
Ahogy kicsengettek, Sweetie a padom elé állt. Azért ilyen gyors, mert ő általában ki sem pakol.
- Tökre karikásak a szemeid... Meddig voltál fenn? - kérdezte.
- Kettőig, azt hiszem. - sóhajtottam, majd bedobtam a tolltartómat és becsuktam a táskámat. - Még reggelit se volt időm csinálni.
- Akkor most, egyszer az életben rá leszel szorulva az incsi-fincsi büfé kajára. - karolt belém a barátnőm és húzni kezdett.
Ahogy végigvonultunk a folyosón, jó páran megbámultak (az orrom miatt természetesen). Sweetie lerángatott a lépcsőn, majd betolt a büfésorba.
- Mi a legkevésbé undorító dolog, ami kapható? - fordultam felé fintorogva, miután megpillantottam az előre elkészült wimpiket, amelyeken legyek tanyáztak.
- A csoki. - tanácsolta. - Az be van csomagolva.
- Csokit egyek reggelire? - húztam el a számat., majd megfordultam, és véletlen ráléptem a teli talpú szandálommal az előttem álló srác sarkára.
- Áúú. - fordult meg és förmedt rám. - Figyelj már oda.
- Bocsi. - hebegtem, mire óbégatásra lettem figyelmes és megfordultam. Blake Turnert pillantottam meg (ismét alakított valami hatalmasat), aki az egyik haverját, asszem Riley-t emelte a magasba, és egy mellette álló csaj, akinek nem tudom a nevét, nagyon nevetett rajtuk. Már teljesen elvörösödött az arca.
Sweetie is kuncogott mellettem, mire értetlenül pillantottam felé. Mindegy. Szerelmes.
Végre sorra kerültem és a kipirult de egyben boldog arcú büfés nénitől kértem egy Mars csokit és egy gőzölgő citromos teát. Sweetie bevárt és együtt leültünk az egyik asztalhoz. Éppen belekortyoltam a meleg italba, amikor valaki nagyot csapott az asztalra, a forró lötty pedig egyenesen az arcomba loccsant. Égett minden porcikám. Nem mertem kinyitni a szememet.
- Finn, normális vagy?! - hallottam Sweetie hangját. - Hayley, jól vagy? - kérdezte és egy papírzsepit nyomott a kezembe, amivel megtörölhettem a képemet. Finn vigyorgott bűntudatosan velem szembe, mellette pedig Jay röhögött. Hangtalanul, de az arca tiszta vörös volt.
- Már nehogy ti nevessetek? - háborodtam fel. - Mégis mit gondoltok magatokról?
- Valaki bal lábbal kelt ma reggel. - ráncolta a homlokát Finn mosolyogva. Közben a kötésem teljesen átázott. Nem érdekel. Most rögtön leveszem magamról.
Lebontottam a fáslit az arcomról, mire mindenki fájdalmasan felszisszent. Szisszenjenek.
- Valóban. - bólogatott Sweetie Finn előző megállapítására. - Sőt, annyira bal lábbal kelt, hogy elkésett az első óráról, mert elaludt. Ilyet. Hayley még soha nem késett.
Mérgesen pillantottam a barátnőmre, aki nemhogy megvédett volna, de adta a két dilinyós feneke alá a lovat.
- Én mondtam, hogy ne maradj fenn olyan sokáig. - somolygott rám Jay, mire összeszűkült szemekkel pillantottam vissza rá. Lehet, hogy ez a vigyor akart a sármja lenni, de én nem dőlök be neki.
- Nem viccből maradtam fent. Dolgaim voltak. A klubbon dolgoztam, aztán még egy kicsit magamra is szántam időt, ha nem baj. - védekeztem.
- Nem baj. - bólogatott Finn komolyan, mire gyilkosan néztem rá. Azonnal összeröhögtek a szőkével. Ugrattak. Vágom én. Csak nem kedvelem.
- Nyugi már, Hay! - simogatta meg a karomat Sweetie. - Csak viccelődnek.
- De ez nem vicces! - keltem ki magamból. - Mondja el nekem valaki, mi ebben a vicces?
- Te. - vigyorgott Jay. - A reakcióid.
- Á, szóval megint visszatértünk az emberi viselkedésre. - néztem rá flegmán. - Mondtam már, hogy ne rajtam éld ki a perverziódat. - természetesen ennél a kijelentésnél a többség rosszra gondolt (eszükbe nem jutott, hogy a perverzió szó másra is vonatkozhat), és röhögni kezdtek. Röpiherceg csak mosolygott. Éppen valami új dolgot akartam az elégedett fejéhez vágni, amikor Sweetie a fülemhez hajolt.
- Beszélgettetek Facebook-on? - kérdezte suttogva, mire mind a két srác fülelni kezdett. Ennél feltűnőbben nem is csinálhattad volna, drága barátnőm.
- Igen. - válaszoltam ugyanúgy suttogva. - Miért?
- Semmi. - fojtott el egy mosolyt, majd úgy csinált, mintha semmi se történt volna az imént. Mindhárman értetlenül néztünk rá. Mindegy. Így szeretjük.
Kibontottam a csokimat és beleharaptam. Finn feltűnően figyelte a kezembe lévő édességet.
- Adsz egy kicsit? - nézett rám.
- Abból kérsz amibe beleharaptam? - ráncoltam a homlokomat.
- Neki mindegy az. - szólalt fel helyette Jay, mire megvontam a vállam, törtem neki egy darabot és a kezébe nyomtam. Egyszerre benyomta a szájába, párat rágott rajta, majd lenyelte.
- Köszi.
- Nincs mit. - motyogtam, majd lejjebb húztam a csomagolópapírt a csokin. Sweetie-re néztem, aki éppen Blake-ket stírölte a mellettünk lévő asztaltál. Jay az asztal alatt belerúgott a lábamba, mire mérgesen néztem rá. Már éppen rá akartam förmedni, amikor hangtalanul a barátnőmre mutatott, Blake-re nézett, majd egy szívecskét mutatott a kezével és kérdőn nézett rám. Észrevehetetlenül bólintottam egyet, mire elmosolyodott. Nem csúfondárosan, hanem kedvesen. Wow, ilyet is tud.
Amíg ültünk, azt vettem észre, hogy Jay-t figyelem. A felzselézett, szőke haját, a kitűnő, nagy kék szemeit. Valami nagyon különleges volt ebben a srácban, de nem tudtam mi. Szerencsétlenségemre pont észrevette, hogy őt nézem. Macsósan elvigyorodott, mire unottan megráztam a fejem. Reménytelen eset.

Chapter 2.

Reggel, mikor sikeresen lemásztam a buszról (még félálomban vagyok az éjjeli fennmaradás miatt) Sweetie már ott várakozott. Egy vattacukorféle rózsaszín ballonkabátban volt, amely meglehetősen kitűnt az őszi szürkeségből. Olyan élénk volt, hogy szinte hunyorognom kellett, amikor mellé léptem.

- Hála az égnek, végre itt vagy! - sóhajtott fel megkönnyebbültem, és megdörzsölgette a karjait. - Már szétfagytam.

- Új kabát? - kérdeztem, miközben elindultunk a suli felé. - Csini.

- Ja, igen. Anya tegnap hazahozott pár cuccot a turkálóból. - forgatta meg a szemeit. Tudtam, hogy nem szereti a használt darabokat. - Prommy-val átnéztük a rucikat, ez egész elfogadhatónak bizonyult.

- Jól is áll. - próbáltam mosolyogni, de az arcizmaim kicsit legémberedtek a csípős hidegtől.

- Köszi. Na, de mit találtál ki a klubbra? Úgy értem, van valami 'csalogató'? - nézett rám a szemeivel, melyeket ügyesen kiemelt egy tussal.

- Tegnap befejeztem a legújabb dalomat. - vontam meg a vállam. - Szerintem nagyon jól sikeredett.

- Úúú, majd besurranunk a lánymosdóba és ott eldúdolhatod nekem. - mosolygott izgatottan.

- Elég bizarr hely - meredtem magam elé értetlenül - ennek a remekműnek a bemutatásához, de nem bánom. De csak matek után. Arra nagyon akarok tanulni. - magyaráztam.

- Persze. - bólintott röhögve. - Algebra királynő.

- Hé, az algebra igenis király! - védtem meg az egyik kedvenc tantárgyamat ... aaa, nem. Minden tantárgyat nagyon szeretek. - A számok világa egyszerűen magával ragad.

- Igen, pontosan. - bólogatott lelkesen és egy pillanatra meg is lepődtem, hogy helyesel. - Egyenesen a pokolba.

Unottan megforgattam a szemeimet, amikor megérkeztünk a suli elé. Még szerencse, hogy egész jók a reflexeim és még időben elhajoltam egy suhanó röplabda elől. Először elgondolkodtam azon, hogy a röpi edzés miért nem a röpi pályán folyik (elképesztő logika), de nem volt rá sok időm, hiszen egy sportőrült oldalán álltam.

Az én 'fajtám' jobb szeret kimaradni az ilyesféle 'mókákból' illetve kampányolni a saját testi épségéért. Nem mintha létezne ilyen kampány, csak egy pillanatra elragadott a fantáziám. Nagy tömeg csupa stréberekből, mint én. Mindenki kezében rikító színű táblák. Az emberek egyhangúan kántálják 'Védjük a térdkalácsot!'. Milyen jó is lenne.

- Gyere, Hay, ez bazi nagy buli! - kezdte el rángatni a pufi kabátom ujját Sweetie. 

Időm se volt az ellenkezésre vagy a visszautasításra, már be lettem rántva a 'Harcok mezejére'. Körülöttem csupa kétméteres srác, illetve gebe, létra lány. Nem vagyok egy nagyon pici lány, de ilyen helyzetben porszemnek éreztem magam egy hangya hátsóján.

- Csak üsd vissza a kezeddel a labdát, amikor feléd megy! - magyarázta a mellettem álló barátnőm a kétségbeesett arcom láttán. Idegesen bólintottam egyet, majd annyira összpontosítottam a felém közeledő tárgyakra, mint egy pánikbeteg.

- Hayley, üss! - hallottam a barátnőm kiáltását. Ijedten pillantottam a felém repülő labda irányába. Próbáltam mozdítani a kezeimet, de nem reagáltak. Leblokkoltam. A térdeim majdnem összerogytak. A repülő sporteszköz egyenesen az orromon talált, mire éles fájdalom hasított az említett testrészembe.

- Áúúú! - ordítottam. A fene tudta volna kontrolálni a megszólalásait ilyenkor. Sweetie azonnal mellém szaladt.

- Úristen, Hay! - karolt át. - Jól vagy?

- Nem nagyon. - nyöszörögtem és elvettem a kezemet az orrom elől. Tiszta vér volt. Csodás.

- Beviszlek az orvosiba. - húzta el a száját a vérem láttán. Soha nem bírta.

- Minden rendben? - rohant mellénk egy srác, akit most, hogy megnéztem, még soha nem láttam. Bezselézett, szőke haja volt, nagy, kék szemei és izmos vállai. Még a pulcsiján keresztül is látszódtak.

- Miért? - ráncoltam a szemöldököm, miközben már a barátnőm elkezdett tolni a bejárat felé. A srác jött utánunk.

- Izé... - vakarta meg a tarkóját látszólag zavarában. - Én ütöttem a labdát.

- Ja. - legyintettem. - Az én hibám volt. Béna vagyok.

- Nem vagy béna. - nevetett, de nem sokáig, mert két szkeptikus lány tekintettel találta szembe magát. - Talán egy kis gyakorlás nem ártana, ha ilyesmit szeretnél 'űzni', de nyugodj meg, van nálad rosszabb is. Te legalább nem ugrasz el a labda irányából sikoltozva.

Egy pillanatra elmerengtem, hogy vajon kire célozhatott, de úgy döntöttem, hogy ez most nem különösebben érdekel. Éppen megérkeztünk a orvosi szoba elé.

- Hát, akkor mégegyszer bocsi. - húzta el a száját a srác. - Sziasztok. - köszönt, majd visszasétált a röpizőkhöz.

Sweetie bekopogtatott, és megvártuk, amíg Mrs. Dante, a védőnő engedélyezi, hogy bemehessünk. A barátnőm kinyitotta előttem az ajtót, mire rámosolyogtam.

Mrs. Dante éppen az asztalánál írogatott valamit. Egy laza mozdulattal megfordult a gurulós székében.
- Á, szia, Hayley! - köszöntött kedvesen, de amikor a tekintete a vérző orromra vándorolt, elsápadt. - Mi történt veled?
Igen, ismert vagyok már az orvosiban. Fogjuk rá, hogy ha az iskolában valahol lehetőség keletkezik a baleset okozására, én sosem halasztom el. Bokaficam, mert elestem egy banánhéjon, kézre ragadt pillanatragasztó... már kezd is uncsi lenni.
- Arcon találtak egy röplabdával. - panaszoltam és leültem a vizsgálóasztalra. A védőnő elém sétált és elemelte a tenyeremet a vérző tagom elől. Elhúzta a száját.
- Ez úgy néz ki, eltört, Hayley. Sajnálom, bármennyire lesz ciki, ezt be kell kötnöm.- lesápadtam. Nem vagyok még elég égő.
Sweetie-re néztem, aki sajnálkozva pillantott vissza. Ez az én formám. Pont ma, amikor embereket kéne vonzanunk a klubba. De egy bekötött orr nem azt sugallja, hogy : 'Csatlakozz közénk, menő muzsikusok közé, és zenéljünk közösen!'. Nem, ez azt érezteti: 'Csatlakozz a béna stréberek klubjába, akik zenével próbálnak menőbbek lenni!'. Ez pedig nem túl vonzó szlogen.
A védőnő körbefáslizta az orromat, majd utamra engedett. Még kaptam is egy piros nyalókát. Talán ez a legjobb az egészben.
Már becsengettek, amikor Sweetie-vel a föci óránkra siettünk. Borsódzott a hátam a gondolattól, hogy mit gondolnak majd rólam az osztálytársaim, amikor perceken belül betoppanok egy bekötött orral.
Hát, muszáj volt ennek is bekövetkeznie. Óvatosan benyitottunk a terembe. Mr. Hughes már nagyban mutogatott valami érdekességet a térképen (ahjj, kár, hogy lemaradtam). Minden tekintet rám szegeződött, mint mindig, még a tanárnak is elakadt a szava.
- Elnézést a késésért, de történt egy kis balesetem... - magyarázkodtam, szinte cincogva, csodáltam is, hogy megértette a tanár úr.
- Semmi baj, üljetek le, lányok! - intett Mr. Hughes, én pedig behúzott nyakkal elsomfordáltam a padomhoz. Sweetie úgy lépkedett, mintha semmi se történt volna, és amikor a kis Brandon nagy szemekkel pásztázta a kör alakú szemüvege mögül (nyomi gyerek, mint én, csak még szégyenlős is), egy gyilkos pillantást sugallt felé, a srác meg ijedten félrenézett. Hah, egyesek nagyon vérprofik.
Az óra további részében igyekeztem nagyon figyelni, majd még a szünetben megkérdeztem embereket, akik ott voltak az órán, hogy miről maradtam le. Kár, hogy csak olyan válaszokat kaptam, hogy 'már nem emlékszem' meg 'franc tudja'. De mégis, miért járnak be a suliba, ha nem is figyelnek?! Ezt soha nem tudtam felfogni.
Matekra egész szünetben gyakoroltam, ezért is sikerült olyan prímán a dolgozatom. Mindent a könyökömből ráztam ki, ezért annyira büszke voltam, hogy úgy döntöttem, meg is eszem a következő szünetben a szendvicsemet. Ma reggel mogyorókrémeset csináltam, szintén gondosan figyelve minden összetevő mértékére. Nyamm.
Ahogy kicsöngettek és elpakoltam, elő is vettem, hogy beleharapjak. Nem csalódtam magamban, isteni volt.
- Akkor jössz? - támaszkodott Sweetie a padomra, de mikor értetlenül pillantottam vissza rá, sóhajtott. - Tudod, elénekelni nekem a dalodat.
- Ja, igen, persze. - álltam fel, és miközben még ettem, elindultunk a vécé felé.
Útközben a barátnőm megpillantotta Blake-et, ezért újabb vonyítórohamot nyomott le nekem (már megszoktam). A srác éppen annyira röhögött, hogy a szénsavas üdítő két orrlyukából spriccelt ki, kivételesen nem talált el senkit. Elbűvölő.
A vécében kidobtam az alufóliát, amiben a szenyóm volt, majd megvártuk, amíg mindenki kimegy és bezártuk az ajtót. Nem lesz belőle baj, sokan csinálják ezt.
Bementünk ketten az egyik fülkébe, majd rázendítettem. Sweetie mosolyogva hallgatott, majd amikor befejeztem, boldogan megtapsolt.
- Nagyon jó. - vigyorgott. - Tényleg. Csak kár, hogy a gitárodat nem hoztad el.
- Féltem. - húztam el a számat. - De szerintem hangszer nélkül is jól hangzik.
- Igaz. - bólintott, majd kimentünk a fülkéből. Szinte szívrohamot kaptunk, amikor Rochelle Akerman-nel találtuk szembe magunkat. Hogy került be?
- Sziasztok! - köszöntött minket.
- Hogy kerültél be? Bezártuk az ajtót... - kérdezte Sweetie.
- Még a fülkében voltam, amikor bezártátok. - mondta, majd elégedetten elvigyorodott. - És épp eleget hallottam. Hayley, fantasztikus hangod van. És valóban te írtad ezt a dalt?
- Igen. - bólintottam óvatosan.
- Csodálatos. - ámuldozott, majd hirtelen megváltozott a hangulata. - A barátnőimmel csinálunk egy a-capella klubbot, és most, hogy hallottalak énekelni, gondoltam megkérdezem, hogy nem akarsz-e csatlakozni? - rebegtette meg a mesterségesen hosszú szempilláit.
- Hát, az a helyzet, hogy én is szeretnék egy klubbot Sweetie-vel. - néztem az említettre. - A miénk is zenével fog foglalkozni, szóval, köszi a meghívást, de nem. - hebegtem.
- Értem. - nyelt egy nagyot. - Azért majd gondold át.
- Átgondolom, de nem hiszem, hogy változtatnék a tervemen. - bólintottam.
Szemei csíkokká szűkültek, majd drámaian megfordult (nem volt olyan teátrális, mint akarta volna, mert először nem bírta kinyitni az ajtót) és elviharzott. Mint általában.
- Fura. - meredtem magam elé.
Sweetie felém fordult.
- Hayley, nehogy bedőlj neki! - kezdett el vehemensen magyarázni, ami nem tagadom, elég szórakoztató volt. - Tudjuk, hogy kicsit naiv vagy, de azért csak feltűnt neked is, hogy ez durván felszínes volt.
- Nem vagyok naiv. - háborodtam fel egy pillanatra. - És ne gondold azt, hogy egy szempilla rebegtetéssel el lehet engem varázsolni. Nem vagyok pasi.
- Jó, nyugi, csak mondtam. - mondta megenyhülten, miközben kisétáltunk a folyosóra.

Amint vége lett az összes órának, rögtön rohantunk a tanáriba, Ms. Ravensdale-hez, aki megígérte, hogy szerez nekünk egy standot. A tanárnő éppen egy másik osztály dolgozatait javította, amikor 'rátörtünk'. Amint meglátott bennünket, elmosolyodott.
- Gyertek, lányok, adom a standotokat! - állt fel, és mutatta, hogy kövessük. Elsétáltunk a tanári folyosó végéig, ahol mindenfele kávé szag terjengett. A végén volt a szertár bejárata. A tanárnő előkapta a kulcsát és kinyitotta az ajtót. Már az elején megláttuk a kartonokból összeeszkábált bódéféleséget, amire fel volt feszítve egy kartonlap. Arra lehet majd írni.
- Köszönjük! - mosolyogtam a tanárnőre, és Sweetie-vel kicipeltük a zsibongóba. Ott már több ember gyülekezett, volt olyan stand, ami már készen állt. Például az algebra klub, akik, mint hallottuk, nagyon híján vannak a tagoknak. Ez a standjuk feldíszítésén is látszott, nagyon aprólékos munkának tűnt. Amíg Sweetie felrohant a vastag filceiért a szekrényéhez, addig én letakartam egy fehér terítővel, hogy ne látszódjon az, hogy reklámkartonokból lett összerakva. A barátnőm gyorsan visszaérkezett és színes betűkkel felmázoltuk a lapra, hogy 'Zene klub'. Készen voltunk. Büszke voltam.
- Nagyon feltűnő az orrom? - kérdeztem Sweetie-it, és idegesen tapogatni kezdtem a bekötött tagomat.
- Háát... - húzta el a száját. - Egy kicsit az.
- Fantasztikus. - morogtam.
- De nyugi, nem ezzel fognak foglalkozni.
- Remélem.
- Szia! - hallottam egy ismerős hangot, mire az irányába fordultam.
Ismét te- gondoltam. Az a srác álldogált a standunk előtt, aki orrba dobott.
- Á, szia. - erőltettem az arcomra egy bájmosolyt.
- Jól áll a ... - mutogatott az orromra, de amikor gyilkosan pillantottam vissza, elröhögte magát. - Mindegy.
- Szeretnél csatlakozni? - kérdezte Sweetie.
- Ami azt illeti, játszok többféle hangszeren és éneklek is. Érdekelne a dolog. - bólogatott. - És a haverom... - nézett a háta mögé. - Finn! - kiáltott oda valakinek, majd pár másodperc múlva egy szintén magas és helyes srác rohant mellé. Mintha ő is ott lett volna ma reggel a röpizésnél. Idétlen vigyor díszelgett az arcán.
- Heló! - köszönt nekünk. Sweetie-vel intettünk.
- Jay vagyok, Ő meg Finn. - mutatta be mindkettőjüket a szőke.
- Én Sweetie vagyok, Ő pedig Hayley. - játszotta el ugyanezt a barátnőm is.
- Sweetie? - ráncolta a szemöldökét Finn. - Még soha nem hallottam ezt a nevet.
- Nem szeret beszélni a neve eredetéről. - vettem védelmembe azonnal szegény lányt, mire a két srác értetlenül felvonta a szemöldökét. - Akkor akartok csatlakozni?
- Én igen. - mondta Jay, majd elvett egy filcet és a standra kihelyezett üres lapra felfirkantotta a nevét. Ahhoz képest, hogy fiú, elég szépen írt. Egy kicsit elbóbiskoltam.
- Te? - nézett Finn-re. Idétlenül elröhögte magát.
- Ha te ugrasz, haver, akkor én is. - mondta, majd ő is felírta a nevét. Elmerengtem azon, hogy milyen béna is az, hogy az imént a Titanic-ból idézett. Ez most komoly?
- Mikor kezdődne a szakkör? - kérdezte Jay.
- Holnaptól. - magyaráztam. - Kettőtől háromig. Minden nap.
- Minden nap. Az nem semmi. - bólintott elismerően.
- Én nem érek rá minden nap. Hokira kell mennem. - tette fel a kezét Finn, mire Jay unottan nézett felé.
- 6-ra jársz hokira.
- Ja, tényleg. - csinált úgy, mintha csak most jött volna rá, majd haragos pillantást vetett a barátjára.
- Azt mondtad ugrasz. - védekezett Jay. - Ne szegd meg az ígéretedet.
Sweetie-vel csak bambán bámultuk a párbeszédüket. Ezek nem teljesen százasok. De most komolyan. Valaki észelméjűnek nem lenne kedve jelentkezni?!
- Akkor holnap találkozunk, lányok. - kacsintottak ránk, mi pedig úgy nézhettünk rájuk, mint az ufókra. Lefagyott a vigyor az öntelt arcukról, majd kínosan elsomfordáltak. Lassan talán el kéne kezdenem énekelni a dalt, hogy páran idetévedjenek. Akiknek nem egy hokikorong vagy egy röplabda van az agyuk helyén.
Sóhajtva Sweetie-re néztem, aki csalódottan rázta a fejét.
A sors velünk van. Remélem.

Chapter 1

Unottan nyomtam neki a padomnak a tökéletesen kihegyezett ceruzám hegyét. Az idő idegölő lassúsággal telt, az osztályfőnök túl sokat beszélt. Mindenről. Órarendről, tantárgyakról (na jó, azok azért érdekesek), szabályokról... Nekem pedig már annyira mehetnékem volt. A gyomrom korgott, már alig vártam, hogy elővehessem a szünetben a szendvicsemet, amely ma reggel kifejezetten jól sikerült, a sajt csak kellően olvadt meg a szélén, a ketchup csodás díszítésnek hatott. Istenem, annyira boldogsággal tölt el a tökély gyönöre.
A kezem hirtelen nagy hanggal a padra hanyatlott, mire minden tekintet rám szegeződött. Ó, a ceruzám hegye elpattant. Ideges vigyort öltöttem az arcomra, és a tipikus módon kezdtem röhögni. Bénán és fülsüketítően.
- Hayley! Van esetleg valami próbléma? - tolta le a szemüvegét az orrára Ms. Ravensdale.
- Mi? Dehogy! Minden a legnagyobb rendben! - vihogtam tovább, mire hirtelen fájdalom hasított a lábamba. Akaratlanul is felsikoltottam, nem is a fájdalomtól inkább a hirtelenségtől. A padtársam és egyben a legjobb barátnőm felé néztem, Sweetie felé, aki az előbb bokán rúgott jelzésképpen. Vettem az adást. Vissza kell fognom magam.
- Biztos vagy benne? - ráncolta a régóta érintetlen szemöldökét a tanárnő. Szótlanul bólintottam.
Szerencsére mindenki visszatért az eredeti kerékvágásba. Így már nem éreztem magam kínosan. Sweetie fáradtan sóhajtott egyet, és cinikusan pillantott rám.
- Ne nézz már így! - nyögtem fel. - Tudod, hogy a kelleténél egy kicsit többet beszélek.
- Igen, tudom. Vettem észre. - csücsörített az ajkaival olyan diplomatikusan.
- Ne csinálj úgy, mintha ez olyan nagy baj lenne! - kérleltem, de az a tekintet amelyet viszonzásnak kaptam elvetette ezt a nyugtató gondolatomat. - A dalírásban igenis előnynek számít.
- Az el is hiszem. Úgy ömlik belőled a szó, mint a vérhigítót szedő nagypapám kezéből a vér. - a kedves hasonlat hallatán egy pillanatra elundorodtam.
- Hayley! Miért vagy te az egyetlen, aki nem figyel? Hiszen pont te számítasz az osztályból az egyedüli keménymagnak! - hallottam Ms. Ravensdale rekedtes hangját. Gyors mozdulattal visszafordultam a helyemre, és kivételesen nem szóltam.
- Rendben. - sóhajtott az osztályfőnök, és egy fáradt és megviselt mozdulattal lapozott egyet a jegyzetfüzetében. - Á! - derült fel azonnal, amikor megpillantotta a következő témát. Ez nekem is felkeltette az érdeklődésemet. Nem annyira, mint Sweetie-nek, aki előkapott egy pink körömreszelőt a táskájából, és elmerült a körmei alakításában.
- Az évfolyamunkat kérik a szaktanárok, hogy egy kicsit pezsdítsük fel az iskolai közösségeket. Ez annyit takar, hogy jelentkezhettek párokban arra, hogy klubbokat alakítotok. Természetesen a tanulással, illetve tehetségfejlesztésekkel kapcsolatos témákat válasszatok. Az algebra klubb is új tagokért esedezik. Bizonyáta mindenki remekel valamiben, ami értelmes, és ha van egy kis szabadidőtök, legyetek szívesek segíteni az iskolát.
Akaratlanul is elmosolyodtam az imént hallott dolgok hallatán. Ez nem olyan kedves mosoly volt, nem is gonosz. Ez pont olyan mosoly volt, mint amikor valakinek hatalmas ötlete támad.
- Sweetie, Sweetie! - pisszegtem hirtelen a barátnőmnek, aki rám nézett. - Jelentkezzünk!
- Komolyan beszélsz? - röhögte el magát. - Mégis mi lenne a téma?
- Hát, mi? Zene! Csak is zene! - vigyorogtam lelkesen. - Dalokat tanulunk, írunk, és előadjuk őket!
A barátnőm ívelt szemöldökeit ráncolta.
- Nekem mi lesz a feladatom? Én nem vagyok annyira tehetséges az ilyen dolgokban, mint te.
- Te leszel a főszervező. Te szervezed az előadásokat, a szakkörök időpontjait, mindent! Benne lennél? - néztem rá boci szemekkel.
- Nem is tudom, Hay! - harapta be az ajkát. - Gondolod, hogy fognak rá jelentkezni?
- Persze. - nevettem el magam. Ez nyilvánvaló. A zenélés menő. Minden szempontból.
- Rendben. - sóhajtott. - Végülis nincs semmi veszítenivalóm. Csak a hírnevem.
Megforgattam a szemem, majd boldogan megöleltem. Nevetve viszonozta az ölelésemet. A tanárnő megint rám szegezte a tekintetét.
- Hayley Cooper! - hallatta vészjósló hangját.
- Tanárnő! Jelentkeznénk a klubb alakításra Sweetpea-vel. - hadartam, mire a barátnőm mérgesen pillantott rám. Utálta ha az egész nevét használtam. Mrs. Wolverhampton eléggé érdekes neveket adott a lányainak. Sweetpea azért kapta ezt az 'érdekes' nevet, mert az édesanyja éppen cukorborsót párolt, amikor rosszul lett. És ez a rosszullét volt az első jele Sweetie születésének. A nővére, Promise szintén elég rossz helyzetben van. Azért lett így elnevezve, mert az édesanyja előtte ígértette meg az édesapjával, hogy soha nem hagyja el. Promise jelképesen lett a pecsétje az édesapja ígéretének.
- Ó, valóban? - húzodott mosolyra az osztályfőnök szája. Azonnal egy üres oldalhoz lapozott. - Hayley Cooper és Sweetpea Wolverhampton. Rendben, lányok. Mi lenne a klubbotok témája?
- A zene valójában. - kezdtem el magyarázni. - Bárki jelentkezhet. Aki hangszeren játszik, aki énekel, aki dalokat ír. Mindenkit szeretettel fogadnánk. És ha elegendő tag lesz, össze tudunk hozni egy jó produkciót, amit előadhatnánk mondjuk a karácsonyi ünnepélyen.
- Értem. - bólogatott lelkesen Ms. Ravensdale. - Nagyon örülök. Délután szerzünk nektek egy standot, amit feldíszíthettek a klubb témájával kapcsolatosan és holnap már kezdhetitek is a reklámozást. Biztos vagyok benne, hogy sok lelkes és tehetséges jelentkezőre találtok majd. Akik olyan lelkesek és... bőbeszédűek, mint te Hayley! - mosolygott rám erőltetetten, mire lefagyott a képemről a vigyor. Ez a megjegyzés muszáj volt a végére, ugye?
Ahogy megszólalt a csengő, mindenki meggágyult. Mondjuk, ezt már megszokhattam volna. Én vagyok az egyedüli személy az osztályunkban, akit boldogsággal tölt el egy fizika TZ gondolata. De tényleg olyan jó érzés. Femérhetem a tudásomat, és igalmas is, hogy miféle feladatokat kell megoldani. Talán ezt más nem érzi át. De én büszke vagyok a srtéberségemre.
Szép nyugodtam csuktam be a tankönyveimet és a füzeteket amíg Sweetie türelmetlenül várakozott a padom mellett. Amikor mindent elraktam, előkaptam a szendvicsemet és jólesően beleharaptam. Az íze is olyan tökéletes volt, mint a kinézete. Hmm.
- Hay, légyszi, gyere már! - kérlelt a barátnőm. - Szeretném még látni Blake-et a szünetben.
Á, igen. Blake Turner. Sweetie kilencedik óta bele van zúgva, amikor első napon felé rúgta a focilabdát, a barátnőm pedig hozzá híven, tökéletes ívben visszarúgta. Blake megvillantotta a százkarátos, macsó mosolyát, melynek következtében nekem kellett összekaparnom Sweetie-t, mint egy megolvadt hóembert. Ó, ez a hasonlat jó. Fel is írom. Hátha jól jön egyszer a dal írásban.
Felálltam, a hátamra kanyarítottam a háti zsákomat és kisétáltunk a teremből. Nagy tömeg volt a folyosókon, szinte lehetetlen volt valaki ismerőst találni. Sweetie sasszemekkel figyelt, hátha meglátja szívszerelmét. Én elmerengve ettem az isteni szendvicsemet, mikor valaki belém jött. Kishíján félrenyeltem a kajámat.
- Szerintem menjünk a büfé felé. - mondta a barátnőm. - Talán ott van.
Irányt váltottunk. Lesétáltunk az aulába, ahol hatalmas sor kígyózott a büfé előtt. Kávé, édesség és olvadt sajt illat terjengett mindenfele. Én mindig is jobban szerettem az otthonról hozott uzsonnákat, hiszen ebben az esetben tudjuk, hogy mit tartalmaz az étel. Ezzel ellentétben a büfés néni csak úgy kapkod, hogy mindenkit időn belül kiszolgáljon, és néha talán belekerül valami idegen dolog is a wimpibe. Mondjuk egy undi hajszál. Bah.
- Ott van! - kezdett el sikongatni Sweetie, mire néhányan felénk néztek. Bénán elmosolyodtam. És álltunk. Igen, ennyi. Sweetie talán még soha egy árva szót nem szólt Blake-hez. Csak messziről gyönyörködik. Mint Barbara, a tizenkettedikes lány. Régebben nagyon kövér volt, de nemrég szépen lefogyott és azóta csak 'stírőlni' jár a büfébe. Megcsodálja a porcukros édességeket, majd továbbáll. Érdekes technika.
- Olyan édes, nem? - kérdezte a barátnőm hajszálvékony hangon. Ránéztem az említett srácra, aki éppen beleharapott a hamburgerébe. Csak az volt a baki, hogy rosszul tartotta a kenyeret, és ahogy ráharapott, egy jó nagy adag ketchup spriccelt ki a másik oldaláról, egyenesen Rochelle Akerman vadiúj, pink kasmír pulcsijára. Hallhatóan felsikoltott, és undor jelent meg a tökéletes baba arcán. A barátnői elhúzták a cseresznye színű ajkaikat.
- Blake! - förmedt rá Rochelle az említettre. Szép kis színdarabot adtak elő a szünetben. - Mégis mit képzelsz?
- Bocs, véletlen volt. - válaszolt MenőJanó, majd összeröhögött a mellette álló haverjaival.
- Máskor figyelj jobban! - nézett rá Rochelle, miközben idegesen törölgette a piros szószt a ruhájáról. Elhajította a használt szalvétát a kukába, drámaian átdobta a válla fölött a sötétszőke haját, majd elviharzott. Mindenki röhögött. Különösen Blake.
- Tényleg, valóban nagyon édes. - ráncoltam a szemöldökömet értetlenül.

Délután Sweetie-vel sétáltunk el a buszmegállóig. Neki egy negyed órával előbb jön a busza, mint nekem, ezért egy kicsit szedtük a lábainkat, nehogy lekésse. Útközben elsuhant mellettünk egy egészen helyes srác, amin a barátnőm rögtön fennakadt. Rögeszméje, hogy összehozzon engem valakivel. Én szépen hárítok és ellenálok. Egyenlőre. Remélem, nem gyengülök el. De még nem állok készen egy kapcsolatra.
- Láttad? - nézett rám a nagy, barna szemeivel Sweetie. - Tetszett?
- Láttam, de nem az esetem. - motyogtam rekedten. A hideg széltől egy kicsit megfáztam. Vagy csak túl kínos volt a helyzet.
- Mondd el nekem, Hayley, hogy milyen pasi a te eseted? - kelt ki magából egy pillanatra a barátnőm, mire akaratlanul is elmosolyodtam. - Ne vigyorogj! Akárkit mutatok neked, mindig ez a válaszod. Oké, neked nem a Blake félék jönnek be. Nem is a szemüveges nyomik. Nem is a country-s, kockás ingesek. De akkor mégis kik?
- Nem tudom igazán. - védekeztem. Megigazítottam a sálamat, mert a hideg csípte az arcomat. - Nem akarok még ezzel foglalkozni.
- Ne már, Hay, 16 éves vagy. - sóhajtott fel unottan Sweetie. Megérkeztünk a megállóba, ezért megálltunk egy terebélyes tölgy alatt, ami egy kicsit hárította a szelet.
- Tudom, hogy hány éves vagyok. De még nem akarok pasit. És úgyse az én fajtám jön be nekik. Én vagyok a szemüveges nyomi lány változata szemüveg nélkül.
- Ne csináld már, tök szép vagy. - simította meg a kezemet, mire elmosolyodtam. - Biztos, hogy majd bejössz valakinek.
- Köszi. - somolyogtam. Ekkor a 45-ös busz fékezett le, Sweetie busza.
- Holnap találkozunk! - intett a barátnőm. - Készülj valami érdekességgel erre a klubbra, nekem nincs ötletem.
Persze. Neki nincs.
Sóhajtottam egyet és integettem neki, amíg el nem hajtott a jármű.

Végre megérkezett az én buszom is, mert már majdnem megfagytam. Leültem egy üres helyre, és előkaptam a daloskönyvemet. Kinyitottam a legújabb szerzeményemnél, amit még nem fejeztem be, és tovább írtam a szöveget.
Above the summer breeze, I can't see in the fog, just your face, just your face, but that clearly.
Igen, ez így rímelt. Büszke is voltam magamra, hogy ilyen gyorsan sikerült kitalálnom a következő sort. Elkezdtem dudolni a dallamot, amit már kottában a szöveg alá írtam.
Mikor megérkezett a busz ahhoz a megállóhoz, ahol le kell szállnom, gyorsan felpattantam. Leengedtem magam előtt egy lassú, idős hölgyet, majd szó szerint leugrottam és elkeztem rohanni hazafelé. Minnél előbb ölembe akartam kapni a gitáromat, és elénekelni a dalt az új sorral. Betoltam a nagy vaskaput és felfutottam a lépcsőn a bejárati ajtóig. Előkaptam a kulcsomat a karamellbarna kistáskámból, kinyitottam az ajtót. Még senki sem volt otthon, síri csönd uralkodott az egész házban. Felrohantam az emeletre, egyenesen a szobámba. Lehuppantam a babzsákfotelomba és az ölembe húztam a drága hangszeremet. Magam elé helyeztem a daloskönyvemet kinyitva a megfelelő oldalon, és a kotta alapján játszani, majd énekelni kezdtem.
Dear love, just listen to me, I have to say things immedately. You mean a lot, your eyes are bright, like when I look up to the sky, yes, that's right. But now it's dark in here, I can't see you, I just hear your calm breath, and that calms me too. Forgive me, If you can, I understand everything...
Above the summer breeze, I can't see in the fog, just your face, just your face, but that clearly.
- Nagyon szép ez a dal, ügyes vagy, Hayley! - hallottam egy mély hangot mire, ijedten abba hagytam a dalolást. Apám állt az ajtóban, nem is hallottam, hogy hazajött. Kezében fogta a mankóit, és támasztotta magát.
- Köszi. - mosolyodtam el. - Most jöttél?
- Igen, Chad-et is előbb elhoztam az oviból. Most a szobájában játszik. - mutatott az öcsém szobája felé.
- Értem. - bólintottam. Anyám volt az, aki mindig összetartotta a családot, de amióta ő nincs, apával is csak ilyen szűszavúan beszélgetek. Vacsorázni is a szobámba szoktam, néha a kisöcsém is átjön és együtt eszünk. De már nagyon régóta nem ültünk le a nagy lucfenyő étkezőasztalhoz, amit még Anya örökölt a dédszüleitől. És ez eléggé megfagyasztja a hangulatot a házban.
Lesétált a nappaliba és ismét magamra hagyott. Letettem a gitáromat és átsétáltam Chad-hez. Éppen motorhangot imitált az egyik játékának, amikor meglátott és aranyosan elmosolyodott.
- Szia, Hayley! - köszöntött, mire mosolyogva puszit adtam az arcára.
- Szia. - válaszoltam, és leültem mellé a szőnyegre.
- Képzeld, milyen tök jó, hogy Apa előbb elhozott az oviból. Josh irigykedett rám. - mesélte, miközben még mindig hajtott a játékmotorával.
- Josh, a kisfiú, aki mindig dicsekedik? - tisztáztam, mert már sok mindenkiről mesélt az óvodájából.
- Igen. És most én voltam a menőbb. - büszkélkedett, mire elnevettem magam.
- Ne ereszkedj le a szintjére, Chad. Akkor leszel menőbb. - magyaráztam. - Akkor neked jól telt a napod. Nekem is.
- Mi történt az iskolában? - érdeklődött.
- Kiderült, hogy Sweetie-vel nyithatunk egy zene klubbot. - meséltem. - És ez nagyon jó.
- Az jó. - mondta, majd megint brümmögni kezdett.
Később visszamentem a szobámba, hoztam a konyhából egy kis vacsorát és tovább dolgoztam a dalomon. Az interneten böngészten egy kicsit a kiseinsteinek.com-on, ahol nagyon érdekes dolgokról írogatnak, majd lefürödtem és gitároztam olyan éjfélig. Imádok sokáig fent maradni és dolgozni a dalaimon. Olyan szabadnak érzem magam olyankor. Egy óra körül bújtam ágyba és még egy fél órát merengtem a holnapon. Bárcsak összejönne ez a klubb. Akkor teljesen megváltozna az életem. Talán lesznek új barátaim, de talán egy ember se jelentkezik, és tök haszontalan az egész. Végülis, csak akkor derül ki, ha megpróbálom.