Chapter 3.

Sóhaj. Na, jó, még egy. Énekelni fogok. Mindenkinek tetszeni fog. Rengetegen jelentkeznek majd.
Sweetie bíztatóan megszorította a kezemet, én pedig egy utolsó kétségbeesett pillantást küldtem felé. Észrevehetetlenül bólintott egyet. Rendben.
Ahogy az első sorokat énekeltem, még remegett a hangom. De ahogy elérkeztem a refrénhez, az eleve is nehezebb részhez, mintha kicserélődtem volna. A torkomat szabadnak éreztem, a hangszálaimat zsenge fűszálaknak. Úgy éreztem, hogy mindent beleadok, ennél többre nem lennék képes. De ez épp elég volt. Egyre több tekintet szegeződött rám, de most nem olyan elszörnyedt arckifejezéssel, amelyeket a bénázásaim során látok viszont. Elismerést láttam tükröződni az akaratlan mosolyokban, elképedt pillantásokban. Boldog voltam. Már nem is figyeltem a szövegre, csak úgy ömlöttek belőlem a hangok, amelyeket épp eléggé hajlítgattam. Széles mosoly jelent meg az arcomon. Az utolsó hangot hosszasan kiengedtem, és fokozatosan elhalkítottam.
Mint az útjára engedett birkanyáj, úgy kezdtek el özönleni az emberek a standunk felé. Türelmetlenül kapkodtak a filcek irányába, mi pedig csak győsztük magyarázni a klub részleteit. Egy pillanatra elpillantottam a nagy zűrzavar felett. Jay-t láttam meg Finn-nel, mindketten üdítőt tartottak a kezükben és engem néztek. Jay mosolyogva feltartotta a poharát, én pedig teátrálisan meghajoltam. Mazeltov.

Örömittasan sétáltunk a buszmegálló fele Sweetie-vel. Ő szökdécselt, én vigyorogtam és dúdolgattam. Lehet, hogy otthon csinálok csokis sütit. Lehet, hogy elmegyek bungee jumping-olni. Abban a pillanatban úgy éreztem, bármire képes vagyok. Még egy felém közelítő labdát is el tudtam volna kapni.
- Annyira jó voltál, Hay! - nevetett fel boldogan Sweetie. - Megdolgoztál a kenyerünkért.
- Az egyszer biztos. - csettintettem. - Még ki kell tervelnem, hogy mit csinálunk holnap, és ... ahjj, még leckét is kéne írnom. De tudod, mit? Ma nem írok!
- Ez az én barátnőm! - sikoltott fel Sweetie, és ott, helyben megölelt. Nevetve viszonoztam a gesztusát, majd sétáltunk tovább.
- Ááá, annyira várom már, hogy együtt dolgozhassak ezzel a rengeteg diákkal. Azt hiszem, a tanító szakma tökéletes lenne számomra. Megosztani másokkal a tudásodat? Egyszerűen csodás érzés! - magyaráztam, és a kezeimmel úgy mutogattam, mintha egyenesen Olaszországból érkeztem volna. A gátlástalanságból.
- Én meg annyira várom, hogy szervezkedhessek! - mosolygott a barátnőm. - És nézhessem, hogy mit alkotsz. Sőt, talán még Blake is felfigyel ránk, ha ennyire felkapottak leszünk.
Magasba tartottam a tenyerem, mire Sweetie egy jókorát belecsapott. Bamm.

Amikor hazaértem, úgy éreztem, muszáj lesz elújságolnom mindenkinek a hirtelen támadt boldogságom okát. De ezt az ötletemet elvethettem, amikor láttam , hogy Apa autója nincs még a garázsban. Na, mindegy. Később is ugyan olyan fantasztikus lesz.
Amikor benyitottam a bejárati ajtót, porszívózúgásra lettem figyelmes. Ez biztosan Lena Lee, a takarítónőnk. Besétáltam a konyhába, amerről a zaj hallatszott. Valóban, Lenára bukkantam, aki éppen a konyhapult alól akarta kiporszívózni a port.
- Szia, Lena Lee! - köszöntöttem boldogan, mire leállította a zúgást. Őszülő haját mosolyogva hátrasimította.
- Szervusz, Hayley! Úgy örülök, hogy látlak. Mi történt veled? - képedt el a bekötött orrom láttán.
- Á, csak egy sportbaleset. - legyintettem. Mintha én olyan sokat sportolnék.- Hogy vagy mostanában? - érdeklődtem, ugyanis nemrég mesélt nekem pár egészségi problémáról.
- Á, kezd javulni a migrénem. - nevetett fel felhőtlenül.
- Örülök. - mondtam. - Ha nem haragszol, most felmegyek a szobámba, lenne pár dolgom.
- Menj csak, kedves. - bólintott, én meg elindultam felfelé a csigalépcsőn. Még hallottam, ahogy újra beindítja a porszívót.
Először is, leültem a számítógépem elé és felmentem a Facebook-ra. Nem mintha én annyi időt töltenék ott, nincsen sok ismerősöm. De most szükségem volt egy kis kampányra. Csináltam egy csoportot North Atlanta: Zene klub címmel, és elkezdtem meghívogatni az embereket. Sweetie-t beállítottam velem együtt adminnak, aminek látszólag nagyon örült, mert azonnal rám is írt.
Sweetie Wolverhampton: Csajszi, köszöntelek az internet világában! :) <3
Hayley Cooper: Ha-ha. Mindegy. Most meghívtam egy csomó embert a csoportba, szóval szerintem be fogunk futni. Ami a Facebook-on van, az menő. Ezt mindenki tudja.
Sweetie Wolverhampton: Van benne igazság... Jé! Ebben a pillanatban jelölt be ez a Jay gyerek.
Hayley Cooper: Engem szerencsére kihagyott.
Ahogy ezt elküldtem, láttam, hogy új értesítésem van, ami csoda nálam. És szerencsémre engem is bejelölt a röpiherceg. Hurrá.
Hayley Cooper: Kár volt az ördögöt a falra festeni.
Visszajelöltem.
Sweetie Wolverhampton: :DD.
Hayley Cooper: Na, most megyek, mert még össze kell állítanom, hogy mivel fogunk holnap foglalkozni a klubban. Szia!
Kijelentkeztem és lecsuktam a gépet. Este majd még kikapcsolódásképp böngészek egy kicsit, de előbb el kell végeznem a kötelességeimet.
Előkaptam egy üres jegyzetfüzetet és nagy betűkkel felfirkantottam az elejére, hogy Zene klub. Kezdésképp egy kis ismerkedést terveztem. Először Sweetie és én bemutatkozunk, elmondunk magunkról dolgokat. Aztán jönnek a többiek, egyenként. Nagyon fontos, hogy nagyjából mindenki jóban legyen mindenkivel, hisz úgy a legkönnyebb együtt munkálkodni, alkotni. Csoportközösség, igen, talán ez rá a megfelelő kifejezés. Aztán szintén mindenki bemutatja a tudományát, ami körülbelül egy fél óra, úgy saccolom, és a maradék negyed órában nekiállok tanítani. Aki dalt szeretne tanulni, annak azt tanítom meg, aki hangszeren szeretne játszani, annak azt. Azt hiszem, ez így jó. Sóhajtva magam mellé raktam a füzetemet és a plafonra meredtem, amikor kopogtak.
- Igen? - egyenesedtem fel a babzsákfotelomban.
- Én vagyok. - nyitott be Apa. - Megjöttünk az öcséddel.
- Rendben. Hol voltatok ilyen sokáig? - érdeklődtem. Közben ő is megpillantotta a kötést az arcom közepén, ezért lesápadt.
- Arcon dobtak egy labdával. - magyaráztam a rémült arca láttán.
- Ez is csak te lehetsz. - csóválta a fejét aggódva.-  Amúgy elvittem a Buffalo bárba. Megvacsoráztunk és hoztunk neked is. - nyújtotta felém a dobozt, mire izgatottam felálltam. Elvettem tőle és megnéztem, mit rejteget. Főtt kukorica. A kedvencem.
- Köszi, Apa. - mosolyogtam rá, és visszasétáltam az ülőhelyemre.
- Nincs mit, Hayley! - mondta, és megfordult a mankójával. Mindig elszomorodom a segédeszközei láttán, mert eszembe jut a baleset. Akkoriban nagyon sokat sírtam. Még csak nyolcadikos voltam.
El is felejtettem neki elmesélni a nagy hírt. Na, mindegy. Az apámnak már nagyon régóta nem mesélek semmit. Nem hinném, hogy ez akkora kimaradásnak számítana.
Amint becsukódott az ajtó, megpróbáltam elterelni a gondolataimat a rossz dolgokról. Kiváló segítőm volt ebben a kukorica, ami még meleg volt, és finoman meg lett pirítva a széle vajon, amitől még jobb lett az íze.
Miután megvacsoráztam, bepakoltam az iskolatáskámat holnapra, majd neteztem egy kicsit. Gondoltam még zenélés előtt felnézek a Facebook-ra, hogy visszaigazolnak-e a csoportomnak. És szinte leesett az állam. 50 körüli embert hívtam meg, és már 63 tag volt! Wow! Teljesen belelkesedtem. Éppen leakartam csukni a gépemet, amikor bevillant egy chat ablak. Jay írt. Jaj, ne.
Jay Mc'Quillen: Szia, Hayley! Toboroztam neked pár plusz tagot a csoportba.
Leesett az állam. Lassan már a földről kell felszednem. Ő...?
Hayley Cooper: Te voltál az? Nem tudtam elképzelni, hogy ez hogyan lehetséges... Köszönöm szépen!
Jay Mc'Quillen: Igazán nincs mit.
Az ajkamba harapva merengtem azon, hogy mit írhatnék még neki, de rájöttem, hogy nekem nem kötelességem válaszolni, majd ő ír, ha akar még valamit. De mégsem jelentkeztem ki, inkább visszamentem a kiseinsteinek.com-ra és okosodtam egy kicsit. Megszólalt a 'chat-hang', a szívrohamot hozva rám. Á, szóval röpikirály szeretne még valamit. Szuper.
Jay Mc'Quillen: Kitaláltad már, hogy mit csinálunk holnap?
Hayley Cooper: Igen, miért?
Jay Mc'Quillen: Kevés olyan szervezett embert ismerek, mint te.
Sóhajtottam.
Hayley Cooper: Nem ismersz, Jay.
Jay Mc'Quillen: Akkor mesélj magadról.
Kínomban elröhögtem magam. Ez most komoly? Este tizenegykor? Nekem már rég a gitárom húrjait kéne pengetnem, élvezni a nyugtató zenét, ahelyett, hogy egy ilyen agyalágyultnak válaszolgatok.
Hayley Cooper: Figyelj, nekem erre most nincs időm. Még lenne pár dolgom.
Jay Mc'Quillen: Milyen dolgod van neked ilyenkor? Mások már rég alszanak...
Hayley Cooper: Akkor te miért nem alszol?
Jay Mc'Quillen: Én nem vagyok más.
Azt vettem észre, te fenegyerek.
Hayley Cooper: Tényleg mennem kell. Szia.
Jay Mc'Quillen: Hé, várj! :D De most komolyan, mi dolgod van még?
Hayley Cooper: Miért érdekel annyira?
Na, egy ideig nem válaszolt. Gondolkodott. Ja, néha nem ártana. Majd újra írni kezdett.
Jay Mc'Quillen: Érdekes vagy. Csak mert kevés embert ismerek, aki ennyire betáblázza a teendőit. És kíváncsi vagyok, hogy miképp csinálod. Mert lehet, hogy egy kreténnek nézek ki, de valójában tökre érdekel az emberi viselkedés.
Hayley Cooper: Szupi. Akkor most kísérletezni fogsz rajtam, mint egy új őssejtekkel ellátott csimpánzon?
Jay Mc'Quillen: :D Én csak beszélgetni szeretnék.
Már nagyon lefáradtam tőle. Próbáltam taszítani, de egyszerűen képtelenség lerázni. Mint a celluxot, amikor ráragad az ujjunkra, és amikor a másik kezünkkel próbáljuk leszedni, akkor arra ragad rá. Ez a tökéletes meghatározás Jay-re. Jay, a cellux.
Hayley Cooper: Holnap beszélgetünk, ígérem, de most hagyj elmenni. Még sok dolgom van.
Jay Mc'Quillen: Csak azért egyezek bele, mert te nem tűnsz egy ígéretszegőnek.
Hayley Cooper: Köszi, most szebbé tetted az estémet. Na, szia.
Jay Mc'Quillen: Na, szia :)
Megkönnyebbültem csuktam le a laptopomat, sőt, inkább lecsaptam. Ez a gyerek kikészít. Még soha egy fiú se akart velem este tizenegykor Facebook-on chat-elni, főleg nem azért, mert érdekli az emberi viselkedés. Egyáltalán milyen korombeli fiút érdekli ez?
Besétáltam a fürdőbe, levetkőztem és lefürödtem. Húzós nap volt a mai, ezért különösen nyugtatóan hatottak rám a langyos vízcseppek. Magamra kellett parancsolnom, hogy szálljak ki a tus alól (legszívesebben egész éjjel locsoltam volna magamra a jóleső vizet), magam köré tekertem a halványsárga, Hayley feliratos törölközőmet, amit egy éve kaptam a nagymamámtól és csepegtettem a szemembe egy kis Visine-t. Kell, különben reggelre szó szerint leragadnak a szemhéjaim. Még ellenőriztem az orromat (még egy napig nem szabad levenni a kötést, bah), majd visszamentem a szobámba.
Immár pizsamában ültem le gitározni, amit egy fél órácskáig csináltam, majd ásítozva bebújtam a takaróm alá. Már nem volt energiám gondolkodásra, rögtön elaludtam.

Arra ébredtem, hogy valaki a szobám ajtaján dörömböl. Mi a fene? Kicsit túl gyorsan ültem fel az ágyamban, ezért meg is szédültem.
- Hayley! - hallottam apát kívülről. - Hayley, fél kilenc van!
- Miii? - sikoltottam egyet, majd a szám elé kaptam a kezem.Ne, ne, ne! Az nem lehet. Még soha nem késtem el az iskolából, nem akarok megromolni! Ne!
Kipattantam az ágyamból és szinte letéptem magamról a pizsamámat. Azt húztam magamra, ami először akadt a kezembe, majd kikaptam a fiókomból a fésűt és párszor áthúztam a kócos, kialvatlan fejemen. A szemem alatt fekete karikák ékeskedtek. Talán tényleg nem kéne ilyen sokáig fent lennem.
A hátamra kaptam a sulitáskámat, majd lerohantam a földszintre.
- Elviszlek! - pattant fel Apa a kanapéról, majd a mankóival kisántikált a garázsba. Követtem, majd, amikor már kinyitotta a szurokszínű járgányt, bepattantam az anyósülésre. Szerencsére autóval korán odaérünk, de már így is csak az első óra felére fogok beérni. Az átlagomnak annyi. Ahhjjj.
Amikor Apa lefékezett a suli előtt, gyorsan megköszöntem neki a fuvart, majd már rohantam is befelé. A portások kellőképpen megbámultak (ne mondják, hogy más nem szokott késni). Végigrohantam a folyosón, egyenesen a 103-as teremig, majd óvatosan bekopogtam.Résnyire nyitottam be, mire a morcos fizikatanárnő, Mrs. Hastings intett, hogy üljek le.
- Elnézést a késésért! - motyogtam, majd Sweetie-re néztem, aki teljesen el volt képedve, hogy én is tudok hibázni. Jaj, ne is emlegesse.
- Már te is, Cooper, már te is! - csóválta a fejét csalódottan a tanárnő, mire szomorúan a helyemre bandukoltam, a barátnőm mellé.
Kiraktam magam elé a cuccomat és a táblára összpontosítottam, amikor Sweetie egy papírfecnit tolt elém.
Sweetie: Mi a ...? Hogyhogy késtél?
Unottan pillantottam felé, majd írni kezdtem, különösen figyelve arra, hogy ne legyek feltűnő.
Hayley: Későig voltam fent és elaludtam.
Sweetie: Nem gondoltam volna, hogy te is tudsz ilyet.
Hayley: Bármennyire szeretném, én sem vagyok tökéletes.
A barátnőm elrakta a lapot, amin megbeszéltük a felfoghatatlan történéseket, így az óra maradékában már tudtam figyelni.
Ahogy kicsengettek, Sweetie a padom elé állt. Azért ilyen gyors, mert ő általában ki sem pakol.
- Tökre karikásak a szemeid... Meddig voltál fenn? - kérdezte.
- Kettőig, azt hiszem. - sóhajtottam, majd bedobtam a tolltartómat és becsuktam a táskámat. - Még reggelit se volt időm csinálni.
- Akkor most, egyszer az életben rá leszel szorulva az incsi-fincsi büfé kajára. - karolt belém a barátnőm és húzni kezdett.
Ahogy végigvonultunk a folyosón, jó páran megbámultak (az orrom miatt természetesen). Sweetie lerángatott a lépcsőn, majd betolt a büfésorba.
- Mi a legkevésbé undorító dolog, ami kapható? - fordultam felé fintorogva, miután megpillantottam az előre elkészült wimpiket, amelyeken legyek tanyáztak.
- A csoki. - tanácsolta. - Az be van csomagolva.
- Csokit egyek reggelire? - húztam el a számat., majd megfordultam, és véletlen ráléptem a teli talpú szandálommal az előttem álló srác sarkára.
- Áúú. - fordult meg és förmedt rám. - Figyelj már oda.
- Bocsi. - hebegtem, mire óbégatásra lettem figyelmes és megfordultam. Blake Turnert pillantottam meg (ismét alakított valami hatalmasat), aki az egyik haverját, asszem Riley-t emelte a magasba, és egy mellette álló csaj, akinek nem tudom a nevét, nagyon nevetett rajtuk. Már teljesen elvörösödött az arca.
Sweetie is kuncogott mellettem, mire értetlenül pillantottam felé. Mindegy. Szerelmes.
Végre sorra kerültem és a kipirult de egyben boldog arcú büfés nénitől kértem egy Mars csokit és egy gőzölgő citromos teát. Sweetie bevárt és együtt leültünk az egyik asztalhoz. Éppen belekortyoltam a meleg italba, amikor valaki nagyot csapott az asztalra, a forró lötty pedig egyenesen az arcomba loccsant. Égett minden porcikám. Nem mertem kinyitni a szememet.
- Finn, normális vagy?! - hallottam Sweetie hangját. - Hayley, jól vagy? - kérdezte és egy papírzsepit nyomott a kezembe, amivel megtörölhettem a képemet. Finn vigyorgott bűntudatosan velem szembe, mellette pedig Jay röhögött. Hangtalanul, de az arca tiszta vörös volt.
- Már nehogy ti nevessetek? - háborodtam fel. - Mégis mit gondoltok magatokról?
- Valaki bal lábbal kelt ma reggel. - ráncolta a homlokát Finn mosolyogva. Közben a kötésem teljesen átázott. Nem érdekel. Most rögtön leveszem magamról.
Lebontottam a fáslit az arcomról, mire mindenki fájdalmasan felszisszent. Szisszenjenek.
- Valóban. - bólogatott Sweetie Finn előző megállapítására. - Sőt, annyira bal lábbal kelt, hogy elkésett az első óráról, mert elaludt. Ilyet. Hayley még soha nem késett.
Mérgesen pillantottam a barátnőmre, aki nemhogy megvédett volna, de adta a két dilinyós feneke alá a lovat.
- Én mondtam, hogy ne maradj fenn olyan sokáig. - somolygott rám Jay, mire összeszűkült szemekkel pillantottam vissza rá. Lehet, hogy ez a vigyor akart a sármja lenni, de én nem dőlök be neki.
- Nem viccből maradtam fent. Dolgaim voltak. A klubbon dolgoztam, aztán még egy kicsit magamra is szántam időt, ha nem baj. - védekeztem.
- Nem baj. - bólogatott Finn komolyan, mire gyilkosan néztem rá. Azonnal összeröhögtek a szőkével. Ugrattak. Vágom én. Csak nem kedvelem.
- Nyugi már, Hay! - simogatta meg a karomat Sweetie. - Csak viccelődnek.
- De ez nem vicces! - keltem ki magamból. - Mondja el nekem valaki, mi ebben a vicces?
- Te. - vigyorgott Jay. - A reakcióid.
- Á, szóval megint visszatértünk az emberi viselkedésre. - néztem rá flegmán. - Mondtam már, hogy ne rajtam éld ki a perverziódat. - természetesen ennél a kijelentésnél a többség rosszra gondolt (eszükbe nem jutott, hogy a perverzió szó másra is vonatkozhat), és röhögni kezdtek. Röpiherceg csak mosolygott. Éppen valami új dolgot akartam az elégedett fejéhez vágni, amikor Sweetie a fülemhez hajolt.
- Beszélgettetek Facebook-on? - kérdezte suttogva, mire mind a két srác fülelni kezdett. Ennél feltűnőbben nem is csinálhattad volna, drága barátnőm.
- Igen. - válaszoltam ugyanúgy suttogva. - Miért?
- Semmi. - fojtott el egy mosolyt, majd úgy csinált, mintha semmi se történt volna az imént. Mindhárman értetlenül néztünk rá. Mindegy. Így szeretjük.
Kibontottam a csokimat és beleharaptam. Finn feltűnően figyelte a kezembe lévő édességet.
- Adsz egy kicsit? - nézett rám.
- Abból kérsz amibe beleharaptam? - ráncoltam a homlokomat.
- Neki mindegy az. - szólalt fel helyette Jay, mire megvontam a vállam, törtem neki egy darabot és a kezébe nyomtam. Egyszerre benyomta a szájába, párat rágott rajta, majd lenyelte.
- Köszi.
- Nincs mit. - motyogtam, majd lejjebb húztam a csomagolópapírt a csokin. Sweetie-re néztem, aki éppen Blake-ket stírölte a mellettünk lévő asztaltál. Jay az asztal alatt belerúgott a lábamba, mire mérgesen néztem rá. Már éppen rá akartam förmedni, amikor hangtalanul a barátnőmre mutatott, Blake-re nézett, majd egy szívecskét mutatott a kezével és kérdőn nézett rám. Észrevehetetlenül bólintottam egyet, mire elmosolyodott. Nem csúfondárosan, hanem kedvesen. Wow, ilyet is tud.
Amíg ültünk, azt vettem észre, hogy Jay-t figyelem. A felzselézett, szőke haját, a kitűnő, nagy kék szemeit. Valami nagyon különleges volt ebben a srácban, de nem tudtam mi. Szerencsétlenségemre pont észrevette, hogy őt nézem. Macsósan elvigyorodott, mire unottan megráztam a fejem. Reménytelen eset.