Jay Mc'Quillen: Hogy jutottál erre a megállapításra?
Hayley Cooper: Nem tudom. Gondolkoztam. De tudnod kell, hogy most nagyon hülyén érzem magam.
Jay Mc'Quillen: Ledöngöltem a dicsőséged, mi? :D
Akaratlanul is elmosolyodtam. Ez kell nekem most. Egy kis humor. Meg a csoki. Meg Ingrid Michaelson. Semmi más.
Hayley Cooper: Valami olyasmi.
Jay Mc'Quillen: Sajnálom.
Hayley Cooper: Nem baj, szembe kellett néznem a dolgokkal. Egy kicsit lazítanom kell a csomón.
Jay Mc'Quillen: Egy kicsit. És nem úgy, hogy sírsz, csokit eszel és zenét hallgatsz.
Szó szerint kihullott az említett édesség a számból, egyenesen a szőrös, bordó szőnyegemre. Gyorsan felkaptam, hogy ne olvadjon bele.
Hayley Cooper: Na, jó. Ezt meg honnan tudtad?
Jay Mc'Quillen: Eltaláltam? :D Csak úgy mondtam.
Hayley Cooper: Jézus. Jó vagy.
Hirtelen kopogtatást hallottam az ajtóm felől, ezért azonnal az irányába fordultam.
- Ki az? - kérdeztem.
- Én. - nyitott be Apa, de most nem csak a fejét dugta be, hanem belépett. Ez meglepett. Nem mintha más szülője nem jönne be a szobájába, de az én apám soha nem tette.
- Beszélnünk kell, Hayley! - állt meg előttem a mankóival, és mivel nem tudott leülni a beteg lábával, felálltam, hogy nagyjából egy magasságban lehessünk. Féltem, hogy valami rossz hírt akar közölni.
- M-miről? - dadogtam félve. Elmosolyodott és megsimította a karomat.
- Ne ijedj meg, nincsen semmi baj. - nyugtatott meg, mire görcsösen kifújtam a levegőt, amit eddig észre se vettem, hogy visszatartottam. - Valószínűleg örülni is fogsz neki.
- Valóban? - vontam fel a szemöldököm. - Miről van szó?
- Az unokatestvéredről, Mack-ről. Evan és Lettie szeretnék, hogy világot lásson, ezért egy kis időre hozzánk fog költözni. - mondta és fürkészni kezdett. Először fel sem fogtam, hogy mit mond, szinte majdnem visszakérdeztem, hogy 'tessék?'. De az információ szép lassan eljutott az agyamig, mire széles mosoly jelent meg az arcomon. Mack a kedvenc unokatestvérem, már kiskorunkban is imádtuk egymást. De mivel ő Miami-ban lakik, nagyon keveset találkoztunk. És most... és most ideköltözik? El sem hiszem. Az életem szép lassan kezd jóra fordulni.
- Komolyan? - kiáltottam boldogan, Apa egy kicsit meg is riadt a hirtelen reakciómon. De amikor nevetve magamhoz öleltem, mosolyogva viszonozta a gesztusomat.
- Komolyan.
- És... és hol fog aludni? - tettem fel az első izgatott kérdést, miután elengedtem, de még ezer tolongott a fejemben egyszerre.
- Valószínűleg a vendégszobában. - válaszolt egy kis gondolkodás után. - Berendezheti magának.
- És a sulinkba fog járni? - vigyorogtam.
- Úgy tűnik. - mosolygott erőltetetten Apa és szerintem azon merengett, hogy vajon megzakkantam-e. Tudom, máskor nem vagyok ilyen felvillanyozott, de Mack ezt hozza ki belőlem. Ő a legkirályabb srác, akit ismerek.
- Mikor érkezik? - érdeklődtem immár egy kicsit nyugodtabban.
- Holnap este. Már ma elindul. - válaszolt. - Addig örüld ki magad, nehogy őt is úgy megrémítsd, mint engem.
- Ha-ha. - mondtam tettetett sértettséggel.
- Most megyek, mert az öcsédet egyedül hagytam a nappaliban. - botorkált ki, én pedig kitártam neki az ajtót, hogy könnyebben közlekedhessen.
Somolyogva ültem vissza a babzsákfotelomba, amikor eszembe jutott, hogy félbehagytam a Jay-el való beszélgetésemet.
Hayley Cooper: Bocs, hogy nem írtam, csak Apa bejött. De most mennem is kell. Szia.
Egy ideig vártam a válaszára, de mivel nem reagált, lecsuktam a gépet. Annyi helyre el fogom vinni Mack-ket. Még a délutáni Zene Klub-ra is magammal fogom rángatni. Éttermekben fogunk vacsorázni és estig a városban fogunk császkálni. Ha Sweetie ráér, ő is jöhet velünk. Már ismerik egymást, mert kilencedikben Mack-ék meglátogattak minket karácsonykor és bemutattam őket egymásnak.
Előkaptam az iskolatáskámból a mobilomat (mindig nálam van, de soha nem használom) és tárcsáztam a barátnőmet.
- Csá, Hay! - vette föl a készüléket. - Hogyhogy hívsz?
- Nem fogod elhinni. - vihogtam. - Mack hozzánk költözik.
- Ez komoly? - döbbent le. - Akkor nagyon virulhatsz.
- El sem tudod képzelni, mennyire. - dőltem hátra és a szabad kezemmel tapogatni kezdtem a fotelomban a babokat. - Azon gondolkodtam, hogy amikor körbevezetem Mack-et, nem lenne-e kedved elkísérni minket. Tudod, minden este más étteremben kajálnánk, mennénk vidámparkba, moziba...
- Ez kérdés? - kérdezte tettetett felháborodottsággal. - Persze, hogy szeretnék jönni. Az unokatesód jó arc.
- Bizony. - mosolyogtam. - El sem hiszem, hogy ez velem történik. Annyira imádom.
- És hogyhogy jön? Mármint, hogy elszakad az ötpercre lévő szabadstrandtól, a szörftől, a hajlatokban viszkető homoktól...
Elnevettem magam.
- Nem tudom. A szülei szeretnék, hogy világot lásson. Biztos már megunta Miami Beach-et. - merengtem.
- El nem tudom képzelni, hogy azt miképp lehet megunni. - mondta. - Miami az egyik legmenőbb hely.
- Hát, ha a szülőhelyed, akkor egy idő után már megszokod, gondolom. - vontam meg a vállam. - De Mack imád szörfözni, szóval lehet, hogy nehéz lesz neki megszokni, hogy itt csak egy aquapark-ban élvezkedhet. Méghozzá nem is természetes hullámokon.
Sweetie felnevetett.
- De legalább nem ugrik össze a sérója az óceáni időjárástól.
- Igen. - mosolyogtam. - A legközelebbi víz az talán a Clara Meer tó, de az mondhatni "nem sok vizet zavar".
Vártam a kívánt hatást a szóviccem után, de csak kínos csendet hallottam.
- Van olyan tó? - szólalt meg Sweetie egy kis idő után.
- Öhmm... van. - motyogtam és elfojtottam egy kacagásrohamot.
- Ja, jó. - mondta. Szemöldökráncolva hallgattam.
- Mindegy. - krákogtam. - A lényeg, hogy a haját nem kell majd féltenie.
- Azt nem. - helyeselt. - Jók a jegyei?
- Nem tudom. Szerintem átlagosak. - vontam meg a vállam. - Majd meglátjuk, mennyire jön ki Mrs. Hastings-szel.
- Szegény srác. - mondta Sweetie szinte aggódva. - Előre sajnálom.
- Majd én kiállok, mellette, mint hűséges unoktesó. - mondtam nevetve.
- De akkor már mellettem is. - szólt rám. - Mrs. Hasting-szel szembeszállni egyenlő a biztos halállal.
- Annyira azért nem vészes. - legyintettem. - Most megyek, mert éhes vagyok.
- Rendben. Szia. - köszönt el, majd lerakta.
Felálltam és lesétáltam a nappaliba. Apa és Chad a kanapén ültek és valami valóságshow-t néztek. Az öcsém inkább autózott és csak lopva pillantott fel néha a tévére, de Apát szinte hipnotizálta a műsor. Nem akartam megzavarni, ezért hangtalanul besétáltam a konyhába. Kinyitottam a hűtőt, ahol először is találtam magamnak egy kis jeges teát, majd kivettem tésztát, paradicsomszószt és mozzarellát. Összeállítottam a vacsimat, úgy, hogy minden összetevőből pont elég legyen, beraktam a mikróba és amíg melegedett, visszapakoltam az élelmiszereket. Amint megtöltötte a helységet az olvadt sajt illata, kivettem és egy pohár tea kíséretében leültem vele a pulthoz. Nagyon jól sikerült, mint mindig. Én is a műsort figyeltem, amíg ettem, bár nem volt túl érdekfeszítő, majd még egy pohár teával felsétáltam a szobámba.
Gitároztam egy kicsit, de most csak dúdoltam hozzá, mert jobb volt egy kicsit csöndben maradni.
Olyan tizenegy óra fele felkötöttem a hajamat és hogy lazítsak, beültem a kádba. Előtte gondosan kulcsra zártam az ajtót, hogy nehogy véletlen valaki benyisson. Élveztem a forró vizet magam körül, majd kiszálltam, kihúztam a dugót és magam köré tekertem a törölközőmet, amit azelőtt a radiátoron melegítettem. Visszalépkedtem a szobámba és azonnal bevágtam magam az ágyba.
Régen feküdtem már le éjfélkor. Az még olyan korán van. Na, mindegy, nem mintha nem tudnék aludni. Még egy kicsit gondoltam Mack-ra, aztán Jay-re, aki miatt szinte depressziós voltam a délután, majd szép lassan lehunytam a szemeimet és elaludtam.
Ahogy leszálltam reggel a buszról, nagyon meglepődtem. Sweetie nem várt rám a megállóban. Fura. Szinte bepánikoltam, ezért azonnal előkaptam a telefonomat, hogy felhívjam. Kicsöngött, szerencsére. A nyolcadik csöngetésre (igen, számoltam) vette fel.
- Szia, Hay! - szólt bele a készülékbe, de úgy beszélt, mintha befogta az orrát. - Bocs, hogy nem szóltam előbb, de ahogy felkeltem lázat mértem meg minden. A lényeg, hogy beteg vagyok. Anya szerint biztosan megfáztam.
- Jaj, sajnálom. - húztam el a szám. - Mit mondjak, kicsit el leszek veszve nélküled a suliban, de a lényeg, hogy meggyógyulsz.
- Köszi. - szipogta.
- És nagyon nagy baj lenne, ha ma nem mennék át látogatóba? - haraptam az ajkamba, miközben elindultam a suli felé, immár egyedül. - Tudod, Mack ma este érkezik és még elő kell készíteni neki a szobát, meg minen egyéb mást.
- Persze, semmi baj. - mondta és szinte láttam a lelki szemeim előtt, ahogy legyint. - De holnap mindenképpen nézzetek be hozzám.
- Ez nem volt kérdés. - mosolyodtam el. - Na, most lerakom, mert megérkeztem a suli elé és úgy néz ki, ma reggel is röpibajnokság van. - magyaráztam és a lehető legnagyobb ívben indultam el az iskola bejárata felé. Egyrészt, hogy elkerülhessem Jay-t, aki biztosan ott játszik közöttük, másrészt, szeretnék hagyni az orromnak egy kis 'beforrási időt'.
- Ó, a franc, hogy nem lehetek ott. - morgolódott. - Na, majd legközelebb megint beállok. Te...te meg majd nézhetsz a pálya széléről. - hebegett, ahogy újragondolta a dolgokat. Elmerengtem, hogy vajon a gyepet miért nevezi pályának, az igazi pálya a sulin belül van.
- Most már tényleg lerakom. - mondtam, amikor szabályosan bebújtam egy bokor mögé. Hogy miért? Azért, mert éppen megpillantottam a Röpiherceget. Nem mintha nem gondoltam volna, hogy itt tartózkodik. De muszáj lesz valahogyan elbújnom előle. Különben irány a halál. Sweetie nélkül túl gyenge vagyok.
- Rendben, jó sulit. - mondta, majd lecsuktam a mobilt és a zsebembe mélyesztettem.
Ez az Hayley, menni fog. Csak el kell rohannod az ajtóig, úgy, hogy ne vegyen észre. Csak el kell kapnom a jó pillanatot, például, amikor elfordul és nyert ügyem van. Levegő ki, levegő be. Félve elpillantottam a szőke irányába, aki felett éppen elrepült a labda. Bosszúsan csettintett egyet, hogy nem sikerült elkapnia, majd megfordult, hogy elmenjen érte. És akkor jött el az én pillanatom. Rohantam, mint akit kergettek, mint akinek az élete múlt mindezen. És éppen, ahogy feltéptem a bejárati ajtót, és berohantam ... egyenesen belefutottam Rochelle Akerman-ba. Csak a suliban felépített tekintélye miatt írom ki mindig a teljes nevét. A forró reggeli Latte-ja egyenesen a Chanel szőrmekabátjára loccsant, a pohár pedig a szintén márkás térdcsizmáján landolt. Uhh. Innentől kezdve biztos halál.
- Hayley Cooper! - ordított rám. Leszögezném, hogy ő valószínűleg nem a tekintélyem fenntartása érdekében szólított a teljes nevemen. - Mire véljem ezt? - mutatott kétségbeesetten a kabátjára.
- Sajnálom, Rochelle. - hebegtem, mire hirtelen egy kezet éreztem a vállamon. Az irányába fordultam, mire Jay-t pillantottam meg. Szuperebbnél szuperebb.
- Mi folyik itt? - kérdezte, mint ahogy Superman tenné, és egyik pillanatban Rochelle-re, másik pillanatban rám nézett. Már éppen elkezdtem volna magyarázkodni, amikor Rochelle megtette helyettem. Csak az ő szemszögéből nézve.
- Éppen beleakartam inni a finom Latte-ba, amikor ez a félnótás - itt rám mutatott a kesztyűs kezével - belém rohant. Minden ok nélkül. - panaszkodott és nagy műszempilláit drámaian rebegtette. A mellette álló barátnői is nagyon tettették a sértettet, biztatóan simogatták méhkirálynőjük karját.
- Nem direkt volt. - motyogtam szinte hangtalanul, de az arckifejezésükből ítélve értették. - Csak korán beakartam érni, mert tanulnom kell a ... az irodalom röpdogára. - rögtönöztem hirtelen, majd, hogy igazoljam a mondandómat, kissé vehemensen bólogatni kezdtem. Felválta Rochelle-re és bandájára, majd Jay-re, aki látszólag majd megszakadt a röhögéstől a paradicsommadáréra hasonlító arcszínéből következtetve. Haha.
- Látod, Rochie? - mutatott rám Jay és folyamatosan elfojtotta a vigyorait. Vajon miért becézte? - Nincs itt a világon semmi probléma. Egy kellemes mosás nem fog ártani a kabátodnak, de túléli, megígérhetem.
Rochelle izgatottan kapkodta a levegőjét, valamiért teljesen leblokkolt. Pedig nem tűnt olyan 'nem tudok mit mondani' lánynak. De ebben a pillanatban úgy mozgott a szája, mint egy halnak. Némán.
- Valami baj van? - ráncoltam a szemöldököm. Kicsit kezdtem megijedni, hogy fullad, vagy ilyesmi.
- Nincs semmi baj, te, te... te semmirekellő! - förmedt rám, bár ez a kijelentése se hangzott túl jelentőségteljesnek. Szépen fogalmazva, Rochelle leégett. - Menjünk, lányok! - fordult a barátnői felé, akik robotként bólintottak, majd pincsi kutya módjára kezdték követni... a gazdájukat. Ez egy elég bizarr hasonlat.
Ahogy eltűntek a láthatárról, Jay hangosan röhögni kezdett. Úgy igazán fiúsan, már olyan hasfájós stílusban. A mellettünk elsétáló diákok lesokkolva figyelték a megkergült Röpiherceget, aki belém kapaszkodott, hogy a nagy nevetésben ne a földön kössön ki. Értetlenül figyeltem, és azt hiszem, a fejem láttán még jobban vihogott. Szuper. Jay-nek valószínűleg nem öntötték mellé a kávéját reggel. Volt energiája rendesen.
- Jó, elég már, kiröhögted magad! - rázogattam meg, mert egyre kínosabb volt a helyzet. A vállamra döntötte a fejét és a kabátomba nyomta az arcát, hogy tompítsa a hangerejét. Jaj, csak össze ne nyálazza a H&M-es ballonkabimat...
Körülbelül tíz perc után (komolyan beszélek) felegyenesedett. Az arca vér vörös volt, és még mindig vigyorgott. Büszkén mutogatta a Colgate reklámba illő fehér mosolyát mindenkinek. De komolyan, nagyon fehérek voltak a fogai, szinte világítottak, ezzel szinte kiégetve a retinámat.
- Te aztán tudsz nevetni. - állapítottam meg és óvatosan leellenőriztem, hogy nem nyálas-e a kabátom. Nem volt az. Örök hála.
- Kösz. - mosolygott. - Máskor nézz az orrod elé.
Szemöldökráncolva csípőre tettem a kezemet és mérgesen néztem rá. Újra elnevette magát, mire ijedten összerezzentem. Ne kezd megint, kérlek. De szerencsére ez csak egy apró kacaj volt.
- Na, most megyek. Nem akarok lemaradni az utolsó meccsről. - kacsintott rám. Bár inkább tűnt úgy, mintha belement volna valami a szemébe. De mit kacsingat ez itt nekem?
- Szia. - motyogtam értetlenül, majd megfordultam. Elsétáltam a szekrényemig, betettem a kabátom és a sálam. Sóhajtva visszazártam, majd nekidöntöttem a hátam. Mi lesz velem nélküled, Sweetie?
Hirtelen kopogtatást hallottam az ajtóm felől, ezért azonnal az irányába fordultam.
- Ki az? - kérdeztem.
- Én. - nyitott be Apa, de most nem csak a fejét dugta be, hanem belépett. Ez meglepett. Nem mintha más szülője nem jönne be a szobájába, de az én apám soha nem tette.
- Beszélnünk kell, Hayley! - állt meg előttem a mankóival, és mivel nem tudott leülni a beteg lábával, felálltam, hogy nagyjából egy magasságban lehessünk. Féltem, hogy valami rossz hírt akar közölni.
- M-miről? - dadogtam félve. Elmosolyodott és megsimította a karomat.
- Ne ijedj meg, nincsen semmi baj. - nyugtatott meg, mire görcsösen kifújtam a levegőt, amit eddig észre se vettem, hogy visszatartottam. - Valószínűleg örülni is fogsz neki.
- Valóban? - vontam fel a szemöldököm. - Miről van szó?
- Az unokatestvéredről, Mack-ről. Evan és Lettie szeretnék, hogy világot lásson, ezért egy kis időre hozzánk fog költözni. - mondta és fürkészni kezdett. Először fel sem fogtam, hogy mit mond, szinte majdnem visszakérdeztem, hogy 'tessék?'. De az információ szép lassan eljutott az agyamig, mire széles mosoly jelent meg az arcomon. Mack a kedvenc unokatestvérem, már kiskorunkban is imádtuk egymást. De mivel ő Miami-ban lakik, nagyon keveset találkoztunk. És most... és most ideköltözik? El sem hiszem. Az életem szép lassan kezd jóra fordulni.
- Komolyan? - kiáltottam boldogan, Apa egy kicsit meg is riadt a hirtelen reakciómon. De amikor nevetve magamhoz öleltem, mosolyogva viszonozta a gesztusomat.
- Komolyan.
- És... és hol fog aludni? - tettem fel az első izgatott kérdést, miután elengedtem, de még ezer tolongott a fejemben egyszerre.
- Valószínűleg a vendégszobában. - válaszolt egy kis gondolkodás után. - Berendezheti magának.
- És a sulinkba fog járni? - vigyorogtam.
- Úgy tűnik. - mosolygott erőltetetten Apa és szerintem azon merengett, hogy vajon megzakkantam-e. Tudom, máskor nem vagyok ilyen felvillanyozott, de Mack ezt hozza ki belőlem. Ő a legkirályabb srác, akit ismerek.
- Mikor érkezik? - érdeklődtem immár egy kicsit nyugodtabban.
- Holnap este. Már ma elindul. - válaszolt. - Addig örüld ki magad, nehogy őt is úgy megrémítsd, mint engem.
- Ha-ha. - mondtam tettetett sértettséggel.
- Most megyek, mert az öcsédet egyedül hagytam a nappaliban. - botorkált ki, én pedig kitártam neki az ajtót, hogy könnyebben közlekedhessen.
Somolyogva ültem vissza a babzsákfotelomba, amikor eszembe jutott, hogy félbehagytam a Jay-el való beszélgetésemet.
Hayley Cooper: Bocs, hogy nem írtam, csak Apa bejött. De most mennem is kell. Szia.
Egy ideig vártam a válaszára, de mivel nem reagált, lecsuktam a gépet. Annyi helyre el fogom vinni Mack-ket. Még a délutáni Zene Klub-ra is magammal fogom rángatni. Éttermekben fogunk vacsorázni és estig a városban fogunk császkálni. Ha Sweetie ráér, ő is jöhet velünk. Már ismerik egymást, mert kilencedikben Mack-ék meglátogattak minket karácsonykor és bemutattam őket egymásnak.
Előkaptam az iskolatáskámból a mobilomat (mindig nálam van, de soha nem használom) és tárcsáztam a barátnőmet.
- Csá, Hay! - vette föl a készüléket. - Hogyhogy hívsz?
- Nem fogod elhinni. - vihogtam. - Mack hozzánk költözik.
- Ez komoly? - döbbent le. - Akkor nagyon virulhatsz.
- El sem tudod képzelni, mennyire. - dőltem hátra és a szabad kezemmel tapogatni kezdtem a fotelomban a babokat. - Azon gondolkodtam, hogy amikor körbevezetem Mack-et, nem lenne-e kedved elkísérni minket. Tudod, minden este más étteremben kajálnánk, mennénk vidámparkba, moziba...
- Ez kérdés? - kérdezte tettetett felháborodottsággal. - Persze, hogy szeretnék jönni. Az unokatesód jó arc.
- Bizony. - mosolyogtam. - El sem hiszem, hogy ez velem történik. Annyira imádom.
- És hogyhogy jön? Mármint, hogy elszakad az ötpercre lévő szabadstrandtól, a szörftől, a hajlatokban viszkető homoktól...
Elnevettem magam.
- Nem tudom. A szülei szeretnék, hogy világot lásson. Biztos már megunta Miami Beach-et. - merengtem.
- El nem tudom képzelni, hogy azt miképp lehet megunni. - mondta. - Miami az egyik legmenőbb hely.
- Hát, ha a szülőhelyed, akkor egy idő után már megszokod, gondolom. - vontam meg a vállam. - De Mack imád szörfözni, szóval lehet, hogy nehéz lesz neki megszokni, hogy itt csak egy aquapark-ban élvezkedhet. Méghozzá nem is természetes hullámokon.
Sweetie felnevetett.
- De legalább nem ugrik össze a sérója az óceáni időjárástól.
- Igen. - mosolyogtam. - A legközelebbi víz az talán a Clara Meer tó, de az mondhatni "nem sok vizet zavar".
Vártam a kívánt hatást a szóviccem után, de csak kínos csendet hallottam.
- Van olyan tó? - szólalt meg Sweetie egy kis idő után.
- Öhmm... van. - motyogtam és elfojtottam egy kacagásrohamot.
- Ja, jó. - mondta. Szemöldökráncolva hallgattam.
- Mindegy. - krákogtam. - A lényeg, hogy a haját nem kell majd féltenie.
- Azt nem. - helyeselt. - Jók a jegyei?
- Nem tudom. Szerintem átlagosak. - vontam meg a vállam. - Majd meglátjuk, mennyire jön ki Mrs. Hastings-szel.
- Szegény srác. - mondta Sweetie szinte aggódva. - Előre sajnálom.
- Majd én kiállok, mellette, mint hűséges unoktesó. - mondtam nevetve.
- De akkor már mellettem is. - szólt rám. - Mrs. Hasting-szel szembeszállni egyenlő a biztos halállal.
- Annyira azért nem vészes. - legyintettem. - Most megyek, mert éhes vagyok.
- Rendben. Szia. - köszönt el, majd lerakta.
Felálltam és lesétáltam a nappaliba. Apa és Chad a kanapén ültek és valami valóságshow-t néztek. Az öcsém inkább autózott és csak lopva pillantott fel néha a tévére, de Apát szinte hipnotizálta a műsor. Nem akartam megzavarni, ezért hangtalanul besétáltam a konyhába. Kinyitottam a hűtőt, ahol először is találtam magamnak egy kis jeges teát, majd kivettem tésztát, paradicsomszószt és mozzarellát. Összeállítottam a vacsimat, úgy, hogy minden összetevőből pont elég legyen, beraktam a mikróba és amíg melegedett, visszapakoltam az élelmiszereket. Amint megtöltötte a helységet az olvadt sajt illata, kivettem és egy pohár tea kíséretében leültem vele a pulthoz. Nagyon jól sikerült, mint mindig. Én is a műsort figyeltem, amíg ettem, bár nem volt túl érdekfeszítő, majd még egy pohár teával felsétáltam a szobámba.
Gitároztam egy kicsit, de most csak dúdoltam hozzá, mert jobb volt egy kicsit csöndben maradni.
Olyan tizenegy óra fele felkötöttem a hajamat és hogy lazítsak, beültem a kádba. Előtte gondosan kulcsra zártam az ajtót, hogy nehogy véletlen valaki benyisson. Élveztem a forró vizet magam körül, majd kiszálltam, kihúztam a dugót és magam köré tekertem a törölközőmet, amit azelőtt a radiátoron melegítettem. Visszalépkedtem a szobámba és azonnal bevágtam magam az ágyba.
Régen feküdtem már le éjfélkor. Az még olyan korán van. Na, mindegy, nem mintha nem tudnék aludni. Még egy kicsit gondoltam Mack-ra, aztán Jay-re, aki miatt szinte depressziós voltam a délután, majd szép lassan lehunytam a szemeimet és elaludtam.
Ahogy leszálltam reggel a buszról, nagyon meglepődtem. Sweetie nem várt rám a megállóban. Fura. Szinte bepánikoltam, ezért azonnal előkaptam a telefonomat, hogy felhívjam. Kicsöngött, szerencsére. A nyolcadik csöngetésre (igen, számoltam) vette fel.
- Szia, Hay! - szólt bele a készülékbe, de úgy beszélt, mintha befogta az orrát. - Bocs, hogy nem szóltam előbb, de ahogy felkeltem lázat mértem meg minden. A lényeg, hogy beteg vagyok. Anya szerint biztosan megfáztam.
- Jaj, sajnálom. - húztam el a szám. - Mit mondjak, kicsit el leszek veszve nélküled a suliban, de a lényeg, hogy meggyógyulsz.
- Köszi. - szipogta.
- És nagyon nagy baj lenne, ha ma nem mennék át látogatóba? - haraptam az ajkamba, miközben elindultam a suli felé, immár egyedül. - Tudod, Mack ma este érkezik és még elő kell készíteni neki a szobát, meg minen egyéb mást.
- Persze, semmi baj. - mondta és szinte láttam a lelki szemeim előtt, ahogy legyint. - De holnap mindenképpen nézzetek be hozzám.
- Ez nem volt kérdés. - mosolyodtam el. - Na, most lerakom, mert megérkeztem a suli elé és úgy néz ki, ma reggel is röpibajnokság van. - magyaráztam és a lehető legnagyobb ívben indultam el az iskola bejárata felé. Egyrészt, hogy elkerülhessem Jay-t, aki biztosan ott játszik közöttük, másrészt, szeretnék hagyni az orromnak egy kis 'beforrási időt'.
- Ó, a franc, hogy nem lehetek ott. - morgolódott. - Na, majd legközelebb megint beállok. Te...te meg majd nézhetsz a pálya széléről. - hebegett, ahogy újragondolta a dolgokat. Elmerengtem, hogy vajon a gyepet miért nevezi pályának, az igazi pálya a sulin belül van.
- Most már tényleg lerakom. - mondtam, amikor szabályosan bebújtam egy bokor mögé. Hogy miért? Azért, mert éppen megpillantottam a Röpiherceget. Nem mintha nem gondoltam volna, hogy itt tartózkodik. De muszáj lesz valahogyan elbújnom előle. Különben irány a halál. Sweetie nélkül túl gyenge vagyok.
- Rendben, jó sulit. - mondta, majd lecsuktam a mobilt és a zsebembe mélyesztettem.
Ez az Hayley, menni fog. Csak el kell rohannod az ajtóig, úgy, hogy ne vegyen észre. Csak el kell kapnom a jó pillanatot, például, amikor elfordul és nyert ügyem van. Levegő ki, levegő be. Félve elpillantottam a szőke irányába, aki felett éppen elrepült a labda. Bosszúsan csettintett egyet, hogy nem sikerült elkapnia, majd megfordult, hogy elmenjen érte. És akkor jött el az én pillanatom. Rohantam, mint akit kergettek, mint akinek az élete múlt mindezen. És éppen, ahogy feltéptem a bejárati ajtót, és berohantam ... egyenesen belefutottam Rochelle Akerman-ba. Csak a suliban felépített tekintélye miatt írom ki mindig a teljes nevét. A forró reggeli Latte-ja egyenesen a Chanel szőrmekabátjára loccsant, a pohár pedig a szintén márkás térdcsizmáján landolt. Uhh. Innentől kezdve biztos halál.
- Hayley Cooper! - ordított rám. Leszögezném, hogy ő valószínűleg nem a tekintélyem fenntartása érdekében szólított a teljes nevemen. - Mire véljem ezt? - mutatott kétségbeesetten a kabátjára.
- Sajnálom, Rochelle. - hebegtem, mire hirtelen egy kezet éreztem a vállamon. Az irányába fordultam, mire Jay-t pillantottam meg. Szuperebbnél szuperebb.
- Mi folyik itt? - kérdezte, mint ahogy Superman tenné, és egyik pillanatban Rochelle-re, másik pillanatban rám nézett. Már éppen elkezdtem volna magyarázkodni, amikor Rochelle megtette helyettem. Csak az ő szemszögéből nézve.
- Éppen beleakartam inni a finom Latte-ba, amikor ez a félnótás - itt rám mutatott a kesztyűs kezével - belém rohant. Minden ok nélkül. - panaszkodott és nagy műszempilláit drámaian rebegtette. A mellette álló barátnői is nagyon tettették a sértettet, biztatóan simogatták méhkirálynőjük karját.
- Nem direkt volt. - motyogtam szinte hangtalanul, de az arckifejezésükből ítélve értették. - Csak korán beakartam érni, mert tanulnom kell a ... az irodalom röpdogára. - rögtönöztem hirtelen, majd, hogy igazoljam a mondandómat, kissé vehemensen bólogatni kezdtem. Felválta Rochelle-re és bandájára, majd Jay-re, aki látszólag majd megszakadt a röhögéstől a paradicsommadáréra hasonlító arcszínéből következtetve. Haha.
- Látod, Rochie? - mutatott rám Jay és folyamatosan elfojtotta a vigyorait. Vajon miért becézte? - Nincs itt a világon semmi probléma. Egy kellemes mosás nem fog ártani a kabátodnak, de túléli, megígérhetem.
Rochelle izgatottan kapkodta a levegőjét, valamiért teljesen leblokkolt. Pedig nem tűnt olyan 'nem tudok mit mondani' lánynak. De ebben a pillanatban úgy mozgott a szája, mint egy halnak. Némán.
- Valami baj van? - ráncoltam a szemöldököm. Kicsit kezdtem megijedni, hogy fullad, vagy ilyesmi.
- Nincs semmi baj, te, te... te semmirekellő! - förmedt rám, bár ez a kijelentése se hangzott túl jelentőségteljesnek. Szépen fogalmazva, Rochelle leégett. - Menjünk, lányok! - fordult a barátnői felé, akik robotként bólintottak, majd pincsi kutya módjára kezdték követni... a gazdájukat. Ez egy elég bizarr hasonlat.
Ahogy eltűntek a láthatárról, Jay hangosan röhögni kezdett. Úgy igazán fiúsan, már olyan hasfájós stílusban. A mellettünk elsétáló diákok lesokkolva figyelték a megkergült Röpiherceget, aki belém kapaszkodott, hogy a nagy nevetésben ne a földön kössön ki. Értetlenül figyeltem, és azt hiszem, a fejem láttán még jobban vihogott. Szuper. Jay-nek valószínűleg nem öntötték mellé a kávéját reggel. Volt energiája rendesen.
- Jó, elég már, kiröhögted magad! - rázogattam meg, mert egyre kínosabb volt a helyzet. A vállamra döntötte a fejét és a kabátomba nyomta az arcát, hogy tompítsa a hangerejét. Jaj, csak össze ne nyálazza a H&M-es ballonkabimat...
Körülbelül tíz perc után (komolyan beszélek) felegyenesedett. Az arca vér vörös volt, és még mindig vigyorgott. Büszkén mutogatta a Colgate reklámba illő fehér mosolyát mindenkinek. De komolyan, nagyon fehérek voltak a fogai, szinte világítottak, ezzel szinte kiégetve a retinámat.
- Te aztán tudsz nevetni. - állapítottam meg és óvatosan leellenőriztem, hogy nem nyálas-e a kabátom. Nem volt az. Örök hála.
- Kösz. - mosolygott. - Máskor nézz az orrod elé.
Szemöldökráncolva csípőre tettem a kezemet és mérgesen néztem rá. Újra elnevette magát, mire ijedten összerezzentem. Ne kezd megint, kérlek. De szerencsére ez csak egy apró kacaj volt.
- Na, most megyek. Nem akarok lemaradni az utolsó meccsről. - kacsintott rám. Bár inkább tűnt úgy, mintha belement volna valami a szemébe. De mit kacsingat ez itt nekem?
- Szia. - motyogtam értetlenül, majd megfordultam. Elsétáltam a szekrényemig, betettem a kabátom és a sálam. Sóhajtva visszazártam, majd nekidöntöttem a hátam. Mi lesz velem nélküled, Sweetie?
Az órákat átvészeltem, remekeltem, mint mindig, de már megszoktam. Helyesbítek, mind megszoktuk. Ebédidőben egyedül ültem le egy üres asztalhoz a büfé előtt, és nekikezdtem a paradicsomos-majonézes szendvicsemnek. Régen mindig Anyu csinálta nekem ezt, és az íze teljesen felidézte bennem az emlékeket. Nagyon felelevenültek bennem a régóta elnyomott érzések, fájdalom kerített körbe. Az a bizonyos vasmarok megint a szívemet szorongatta.
Éppen megpróbáltam kajába fojtani a bánatom, amikor hirtelen Finn ült le velem szemben.
- Szia, Hayley! - köszöntött és kicsomagolta a szendvicsét, ami jelen esetben egy méretes bagett volt. Jóízűen beleharapott.
- Szia. - krákogtam és próbáltam sűrűbben pislogni, hogy nehogy véletlenül elbőgjem magam. Egy nagyot haraptam a szenyómból.
- Mizujs? - kérdezte a sajátos laza stílusában. Ahogy látta, hogy nem vagyok a legjobb formámban, fürkészni kezdett. - Minden oké?
- Persze. - hebegtem és műmosolyt varázsoltam az arcomra. - Miért ne lenne?
- Nem tudom... olyan fura vagy. - motyogta teli szájjal. - Mondjuk soha nem viselkedsz úgy, mint a többi ilyen idős lány...
- Nem, valóban nem. - bólintottam és nyeltem egy nagyot.
- Gyerünk, Hay, öntsd ki a szíved! - nógatott, mire sóhajtva felnéztem. Éppen megakartam szólalni, amikor Jay huppant le mellénk. Mosolyogva figyelt minket, és könyökével az asztalra támaszkodott.
- Mi újság, fiatalok? - kérdezte, de amikor nem kapott választ, ráncolni kezdte a homlokát. - Mi a bajotok?
- Nekem semmi, de Hay elég furán viselkedik. - magyarázta Finn, mire gyilkosan néztem rá. Elnevette magát. - De azért valamennyire megmaradt önmaga. - helyesbített.
- Minden rendben? - nézett rám Jay, és nagyon meglepődtem, amikor aggodalmat véltem felfedezni a tekintetében.
- Igen. - biccentettem, majd a számba tömtem a szendvicsem utolsó darabját.
- Tuti, hogy van valami baja. - állapította meg Finn, mire azonnal felforrt az agyvizem. Eszembe jutott, amikor hatévesen mandulaműtétem volt, és miután fájó torokkal felébredtem, a szüleim alig törődtek velem, csak az orvossal beszéltek, aki állandóan úgy magyarázott rólam, mintha egy közveszélyes állat lennék. Azóta már borsódzik a hátam attól, ha valaki így ítélkezik, vagy csak így beszél rólam a jelenlétemben.
- Mi lenne, ha nem úgy beszélgetnétek, mintha itt se lennék? - förmedtem rájuk, mire töprengve néztek vissza rám.
- Lehet, hogy tényleg nincs baja. - harapdálta a száját Finn.
- Szerintem pedig van valami. - mondta Jay.
- Most fejezzétek be az okoskodást, és húzzatok el ettől az asztaltól! - mutattam ... valahova máshova. - Én voltam itt előbb.
- Ne csináld már! - szólt rám Jay. - Csak jót akarunk. Neked is jobb lenne, ha elmondanád.
- Valóban? - néztem rá bájmosollyal. - Mégis miért? Mert én nem igazán látom ebben a előnyömet.
- Hay...
- Ne Hay-ezz itt nekem! - legyintettem mérgesen. - Ha nem mentek el, hát elmegyek én. - álltam fel és fél vállal felkaptam a táskámat. - További jó ebédszünetet!
Nem tudom, hogy milyen fejjel bámulhattak utánam, de el tudom képzelni. Talán hülye voltam, hogy így nekik estem? Tudom, hogy rajtuk kellett volna kitölteni a szomorúságomat, de egyenesen gyűlölöm, ha valaki itt okoskodik nekem!
Éppen készülődtem a zene klubra a teremben, amikor csörgött a mobilom. Apa volt az. Ismét egy meglepő dolog. Soha nem hív fel.
- Szia, Apa! - vettem fel a készüléket és homlokomat ráncolva vártam, hogy mit mond.
- Szia, Hayley! Csak mondom, hogy Mack megérkezett egy kicsit előbb, mint tervezte, úgyhogy várunk haza. - mondta boldogan. Elmosolyodtam.
- De jó Örülök. Még meg kell tartanom egy szakkört, de utána jövök. - magyaráztam.
- Nem is tudtam, hogy szakkört tartasz. - motyogta. - Na, mindegy. Akkor várunk.
- Rendben, sietek. - mondtam, majd kinyomtam.
Lassan beengedhetem őket. Huhh. Remélem minden jól sikerül. Utána pedig majd szuperül érzem magam Mack-kel. Csak addig éljem túl...
Éppen megpróbáltam kajába fojtani a bánatom, amikor hirtelen Finn ült le velem szemben.
- Szia, Hayley! - köszöntött és kicsomagolta a szendvicsét, ami jelen esetben egy méretes bagett volt. Jóízűen beleharapott.
- Szia. - krákogtam és próbáltam sűrűbben pislogni, hogy nehogy véletlenül elbőgjem magam. Egy nagyot haraptam a szenyómból.
- Mizujs? - kérdezte a sajátos laza stílusában. Ahogy látta, hogy nem vagyok a legjobb formámban, fürkészni kezdett. - Minden oké?
- Persze. - hebegtem és műmosolyt varázsoltam az arcomra. - Miért ne lenne?
- Nem tudom... olyan fura vagy. - motyogta teli szájjal. - Mondjuk soha nem viselkedsz úgy, mint a többi ilyen idős lány...
- Nem, valóban nem. - bólintottam és nyeltem egy nagyot.
- Gyerünk, Hay, öntsd ki a szíved! - nógatott, mire sóhajtva felnéztem. Éppen megakartam szólalni, amikor Jay huppant le mellénk. Mosolyogva figyelt minket, és könyökével az asztalra támaszkodott.
- Mi újság, fiatalok? - kérdezte, de amikor nem kapott választ, ráncolni kezdte a homlokát. - Mi a bajotok?
- Nekem semmi, de Hay elég furán viselkedik. - magyarázta Finn, mire gyilkosan néztem rá. Elnevette magát. - De azért valamennyire megmaradt önmaga. - helyesbített.
- Minden rendben? - nézett rám Jay, és nagyon meglepődtem, amikor aggodalmat véltem felfedezni a tekintetében.
- Igen. - biccentettem, majd a számba tömtem a szendvicsem utolsó darabját.
- Tuti, hogy van valami baja. - állapította meg Finn, mire azonnal felforrt az agyvizem. Eszembe jutott, amikor hatévesen mandulaműtétem volt, és miután fájó torokkal felébredtem, a szüleim alig törődtek velem, csak az orvossal beszéltek, aki állandóan úgy magyarázott rólam, mintha egy közveszélyes állat lennék. Azóta már borsódzik a hátam attól, ha valaki így ítélkezik, vagy csak így beszél rólam a jelenlétemben.
- Mi lenne, ha nem úgy beszélgetnétek, mintha itt se lennék? - förmedtem rájuk, mire töprengve néztek vissza rám.
- Lehet, hogy tényleg nincs baja. - harapdálta a száját Finn.
- Szerintem pedig van valami. - mondta Jay.
- Most fejezzétek be az okoskodást, és húzzatok el ettől az asztaltól! - mutattam ... valahova máshova. - Én voltam itt előbb.
- Ne csináld már! - szólt rám Jay. - Csak jót akarunk. Neked is jobb lenne, ha elmondanád.
- Valóban? - néztem rá bájmosollyal. - Mégis miért? Mert én nem igazán látom ebben a előnyömet.
- Hay...
- Ne Hay-ezz itt nekem! - legyintettem mérgesen. - Ha nem mentek el, hát elmegyek én. - álltam fel és fél vállal felkaptam a táskámat. - További jó ebédszünetet!
Nem tudom, hogy milyen fejjel bámulhattak utánam, de el tudom képzelni. Talán hülye voltam, hogy így nekik estem? Tudom, hogy rajtuk kellett volna kitölteni a szomorúságomat, de egyenesen gyűlölöm, ha valaki itt okoskodik nekem!
Éppen készülődtem a zene klubra a teremben, amikor csörgött a mobilom. Apa volt az. Ismét egy meglepő dolog. Soha nem hív fel.
- Szia, Apa! - vettem fel a készüléket és homlokomat ráncolva vártam, hogy mit mond.
- Szia, Hayley! Csak mondom, hogy Mack megérkezett egy kicsit előbb, mint tervezte, úgyhogy várunk haza. - mondta boldogan. Elmosolyodtam.
- De jó Örülök. Még meg kell tartanom egy szakkört, de utána jövök. - magyaráztam.
- Nem is tudtam, hogy szakkört tartasz. - motyogta. - Na, mindegy. Akkor várunk.
- Rendben, sietek. - mondtam, majd kinyomtam.
Lassan beengedhetem őket. Huhh. Remélem minden jól sikerül. Utána pedig majd szuperül érzem magam Mack-kel. Csak addig éljem túl...
OMG *---------* "A vállamra döntötte a fejét és a kabátomba nyomta az arcát, hogy tompítsa a hangerejét. Jaj, csak össze ne nyálazza a H&M-es ballonkabimat..." annyira cukiii <3
VálaszTörlés