Chapter 12.: Az ajándék ünnepi rész (:

Nagy szemekkel nézett rám, szinte követelte a választ. Meg is értem. Én pedig nemigen segítettem ki, csak bénán meredtem rá. Csak bólintanom kellett volna, de nem tettem. Nem bírtam, fogalmazzunk így. Annyira gyorsan történtek a dolgok, még fel sem fogtam semmit, erre itt lenne a lehetőség, hogy járjunk. Valamiért nem ezt a pillanatot éreztem az igazinak, egy ilyen csúnya veszekedés után. Vidámat akartam, nem kétségbeesettet. Nem tudom, hogy le tudjátok-e követni a gondolatmenetemet. Végül erőt vettem magamon.
- Igen. - mondtam, mire egy másodperc alatt minden vér kiment az arcából. - De. Lenne egy kikötésem.
Felvonta az egyik szemödökét, majd elmosolyodott.
- Mégpedig?
- Vigyél el egy randira. És ott kérdezd meg, hogy akarok-e veled járni. Ugyanis ha most tennéd, az tök ízléstelen lenne. - magyaráztam, mire egyre szélesebb lett a vigyora, egyre hitetlenebb. - Gondold csak végig, alig két órája, hogy csúnyán összevesztem a legjobb barátnőmmel, méghozzá azon, hogy veled chatelt, ahelyett, hogy velem beszélgetett volna.
- Jó, igazad van. - mosolygott, felegyenesedett. - És mikor ér rá a hölgy egy randira?
- Mármint én? - kérdeztem furán, mire lehunyta a szemét, megmasszírozta az orrnyergét, majd somolyogva bólintott. - Ja, hát én akár már holnap is.
- Az király, mert én is. - dőlt hátra röhögve az ágyamon, kezeit a tarkója alá tette. - Jöhetek érted négyre?
- Kérlek, gyere! - mosolyogtam én is.
Vigyorgott, majd sóhajtva lehunyta a szemét. Egy ideig még én is virultam magamban, de aztán láttam, hogy nem nyitja ki újra a szemét. Na, már csak az kéne, hogy ez itt aludjon!
- Jay! - kezdtem el rázogatni a lábánál fogva, mire az egyik szemét résnyire kinyitotta.
- Mi az?
- Ha fáradt vagy, menj haza. - néztem rá jelentőségteljesen.
- Jó. - ásított. - De csak akkor, hogyha te is lefekszel. Kérlek. Aludd ki magad egyszer.
- Oké, alszom. - bólintottam jó gyerek módjára, mire elmosolyodott.
- Jó kislány. - ült fel, nyújtózkodott egyet, majd felállt. Követtem a példáját.
- Lekísérsz?
- Lekísérjelek?
Egyszerre kérdeztünk, majd elnevettük magunkat.
- Igen. - mondtam végül, majd lesettenkedtünk az emeletről.
Az előszobában álltunk, megvártam, amíg álmosan bekötögeti a cipőfűzőjét és bezipzározza a kabátját. Látszott rajta, hogy kimerült, elég ügyetlen volt. Majd, amikor elkészült, rám nézett és egy picivel közelebb lépett. Észrevehetetlenül összerezzentem, féltem, hogy megcsókol. Akkor ez lenne az első. Elég béna első lenne az előszobánkban.
De nem tette. Csak egy puszit adott az arcomra, én pedig hálát adtam, hogy sötét volt, mert valószínűleg fülig vörösödtem. Elég ratyin nézhettem ki.
- Jó éjt, Hayley! - mondta hangtalanul. Mellé léptem, és az ajkamba harapva megpróbáltam zaj nélkül lenyomni a kilincset. Majdnem sikerült. Csak egy kicsit kattant. Mondjuk az az apró zörej is jól hallható volt a házunkban uralkodó csend miatt.
Kilépett a csípős hidegbe, lehellete látszott. Megfordult, mosolyogva intett, én pedig figyeltem, ahogy az alakja eltűnik a sötétben. Csak akkor csuktam be az ajtót, amikor már végigjárt a libabőr a hűvős szél miatt.
Felsétáltam az emeletre, lefeküdtem az ágyamra, és ahogy a párnámra hajtottam a fejemet, megéreztem az illatát. Istenem, muszáj ezt tenned velem, igaz? Persze, hogy muszáj. Így hát, ahogy megígértem, lefeküdtem, de egy pillanatra se tudtam kiverni a fejemből. Mégis ki tudta volna?

Egy ilyen este után durva és könyörtelen az ébredés. Hiába feküdtem le viszonylag "korán", mégis nyomottan keltem. A szobámban mindenfele lévő kupreláj méginkább a padlóra küldött. De hirtelen eszembe jutott, hogy nekem ma randim van. Jay-jel! Te jó ég!
Bénán pakolásztam a szemetet egy kukászsákba, amikor kopogattak az ajtómon.
- Igen? - szóltam ki, a reggel miatt még rekedten.
- Mack vagyok. - hallatszott a válasz.
- Gyere be.
Nyílt az ajtóm, az uncsitesóm enyhén kócosan kászálódott be, egy kockás pizsamában. Ha nem lettem volna kétségbeesett, talán még el is nevettem volna. De így csak egy szemöldökráncolás sikeredett.
- Jól aludtál? - kérdeztem.
- Én igen. - ásított. - Na, és te? - belehuppant a babzsákfotelomba. Örülök, hogy a vendégeimnek mindig olyan szimpatikus, hogy elfoglalják.
- Kevésbé. Későn feküdtem le. - magyaráztam, de utána rájöttem, hogy egy picit elszóltam magam. Nem akartam neki mesélni a "csempésszük be a házba Jay-t" akciómról.
- Beszélgettél a sráccal? - célzott Röpihercegre. És remélem, arra gondolt, hogy chaten.
- Ja, igen, ő nem haragszik rám. Szerencsére. - hebegtem.
- Az jó. - nyújtózkodott egyet. - Hidd el, Sweetie se durcázik sokáig. Nem az a fajta.
- Remélem. - hajítottam be egy üres üdítős flakont a zsákba. - Ki kell valahogyan békítenem.
- Szerintem annyi elég lesz, ha közlöd vele, hogy minden oké Jay és közted. Ez volt a vágya, nem igaz?
- De, igaz. - torpantam meg egy pillanatra, és elgondolkodtam. És attól mennyire feldobódik  majd, ha megtudja, hogy randizunk?
A délelőttem nagyjából a pakolásról szólt, meg arról, hogy kiszedjek egy ocsmány foltot a szőnyegemből. Biztos valamelyikőnk leketchupozta az este.
Csak ebédidőben hagytam abba a rendrakást, a gyomrom már nagyon korgott. Ahogy lesétáltam, fűszeres illat csapta meg az orromat, ami annál inkább felkeltette az érdeklődésemet. Apa ügykodött a konyhában, amikor beléptem az étkezőbe. Mellé léptem és érdeklődve figyeltem, hogy mit kavargat a lábosban. Chilis bab volt. Hmm.
- Szia, Hayley. - mosolygott rám.
- Szia. Bab lesz?
- Igen. Jó lesz? - kérdezte.
- Hogyne. - néztem rá jelentőségteljesen, mire elnevette magát.
Amikor megfordultam, az unokatesómat és Chad-et láttam meg az étkezőasztalnál.
- Sziasztok! - köszöntöttem őket, és lehuppantam az öcsém melletti székre.
- Nézd, Hay. - nyomott Chad a kezembe egy teherautót, amit eddig még nem is láttam. - Bradley adta kölcsön. Ugye milyen jó?
- Valóban. - bólogattam meggyőzően, Mack el is mosolyodott. - Ilyen életszerű kisautót még életemben nem láttam.
- Én se. - ámult az öcsém.
- És te is adtál valamit cserébe Bradley-nek? - kérdeztem.
- Igen, én a szupergyors versenyautómat adtam. - biccentett. - Ő is nagyon jól járt.
Elnevettem magam, majd az unokatesómra pillantottam, aki szintén somolygott. Majd gyanakvóan felvonta a szemöldökét.
- Miért vagy te ilyen jókedvű, Hay? - kérdezte. - Nem mintha zavarna, csak egy ilyen veszekedés után általában mély depresszióba zuhansz.
- Hát, most gyorsan túlléptem rajta. - védekeztem bénán. - Mert tudom, hogy Sweeti megbocsájt majd nekem.
- Én is tudom. - értett egyet. - Csak egy kicsit fura, hogy egy kicsit se aggaszt az egész.
- De, aggaszt! - emeltem fel a hangom, mire mindketten meglepődtek. - Csak nem látod rajtam. Nem muszáj mindent látnod.
- Oké. - emelte fel védekezően a kezeit, de még mindig gyanakvóan méregetett. Ez nagyon idegesített.
Apa egy nagy alátétet helyezett az asztal közepére, majd rárakta a gőzölgő és finom illatot árasztó lábost. Én azonnal felálltam és mertem magamnak. Nem reggeliztem, már éhen haltam. Visszaültem és a számba raktam egy kanállal. Tűzforró volt, ezért kinyitottam a számat és legyezni kezdtem.
- Így jár az, aki türelmetlen. - vigyorgott Mack, miközben telerakta babbal a tányérját. Mérgesen néztem vissza, de a számban lévő túl meleg étel miatt képtelen voltam visszavágni.
- Kér valaki hozzá kenyeret? - kérdezte Apa mosolyogva. Én és az unokatesóm feltettük a kezünket.
- Már is hozom. - állt fel, és kirohant érte a spájzba.
Végre kihűlt a kaja a számban, ezért jóízűen lenyeltem. Isteni volt. Talán még soha nem sikerült ilyen jól. Amikor már kenyér is került elém, már tömtem magam, egyszerűen nem lehetett abbahagyni. Kétszer is repetáztam.
- Örülök, hogy ízlik. - virult Apa, aki már régen befejezte az ebédet, az öcsémmel és Mack-kel együtt. Mind figyelték ahogy... táplálkozom.
- Ühümm...Nagyon jó. - motyogtam teli szájjal. Amint befejeztem, kínosan megvakartam a fejemet. - Izé, éhes voltam.
- Azt vettük észre. - folytott el egy mosolyt az unokatesóm.
Megtöröltem a számat, majd felálltam, és lehajtott fejjel elvittem a tálamat a mosogatóba. Megfordultam, és az ajkamba harapva biccentettem, majd felsomfordáltam az emeletre. Most mi olyan meglepő abban, hogyha az ember éhes, akkor többet eszik? Nem értem.

Jay kettőre jön értem. Te jó ég. És nekem úgy kell kijutnom ebből a házból, hogy senki se tudhat róla. Nem mintha eddig nem ment volna a hazudozás, szökés, egyebek. Csak...ez most más. Még mindig nem tudom fefogni, hogy kivel fogok ma randizni. Azzal, akit egy hete még a pokolra kívántam volna. Vagy mégsem? Lehet, hogy már akkor is tetszett? Esküszöm, saját magamon nem tudok kiigazodni, nem hogy másokon.
Azon merengtem, hogy mit húzzak fel. Valamit, ami nem túl feltűnő, és nem vonnak itthon kérdőre, hogy hova megyek puccban. De azért nem is egy kopott melegítőt. A sulis szerkóimat kéne példának vennem. Mindig viszonylag csinosan öltözöm, de nem kihívóan.
Kinyitottam a szekrényemet, sorban megnézegettem a vállfákon pihenő göncöket, mire megakadt a tekintetem egy egyszerű, padlizsánszínű tunikán. Ez lesz az igazi. Kerestem hozzá egy passzoló harisnyát, és egy bolerót. Így jó lesz.
Amint felöltöztem, átsettenkedtem a fürdőbe, ahol magamra tettem egy lehelletnyi szempillaspirált. Nem feltűnő, mégis szebbé tesz.
Már háromnegyed volt, amikor visszamentem a szobámba. Kigondoltam, hogy melyik csizmámat húzom fel, majd csak hátradőltem az ágyamon. A szívem a torkomba dobogott. Mindjárt itt van értem.
Hirtelen megcsörrent a vezetékes, (Jay ugye csak azt tudja hívni, hiszen nincsen telefonom) én pedig úgy rohantam ki a folyosóra, mint az őrült, nehogy más vegye fel helyettem.
- Haló! - szóltam bele halkan.
- A limuzinja megérkezett, hölgyem. - hallottam a szellemes választ, mire megforgattam a szememet.
- Annyira még nem vagyok öreg, hogy hölgynek hívj. - kötekedtem azonnal, magamhoz híven. Nagy hahota volt reakció.
- Várlak. - mondta végül, én pedig leraktam. Felkaptam a táskámat, majd lerohantam az emeletről.
Apa éppen Chad-del nézett valami postásos mesét. Mindketten rám szegezték a tekintetüket.
- Izé... - hebegtem. - Elmegyek a barátaimmal találkozni. - füllentettem.
- Sweetie is megy? - kérdezte Apa. Bólintottam.
- Akkor jó. - mosolyodott el, majd visszafordult a tévé felé.
Az előszobában magamra kaptam a ballonkabimat, és a magassarkú csizmámat, majd egy utolsó ellenőrzés után a tükörben, kiléptem az ajtón.
Jay úgy állt, mint a filmekben. Nekidőlt a kocsinak, karjait összefonta, és megnyerően vigyorgott. Egy pillanatra meg is torpantam, de végülis mellé léptem. Kocsival jött. Wow.
- Szia. - motyogtam, és azt hiszem, egy kicsit elpirultam. Vörösödésemet igazolva elmosolyodott. Szuper.
- Hölgy... Hayley. - javította ki magát. Majd udvariasan kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót.
Elmosolyodtam, majd behuppantam. Az autóban mentolos illat terjengett. És ahhoz képest, hogy egy fiújé, egész rendes volt. Csak néhol hevert pár csokipapír, de ez alap. Az én kocsimban is lenne.
Beült mellém, és beindította az autót. Ránéztem, figyeltem, ahogy koncentrál, miközben kihajt. Majd rám mosolygott.
- Ez a te kocsid? - kérdeztem.
- Aha. - biccentett. - A szülinapomra kértem, de előbb megkaptam.
Elismerően bólintottam.
- Menő. - állapítottam meg. - Én is akarok majd kocsit.
- A járókelőket védve arra kérlek, hogy vesd el ezt az ötletet. - válaszol jó erősen vállba bokszoltam. De meg se rezzent. Csak röhögött.
- Nem zavarni a sofőrt vezetés közben. - nézett rám jelentőségteljesen, mire megforgattam a szememet.
- Hogyne. - morogtam. Majd az útra szegeztem a tekintetemet. Felvontam a szemöldökömet, ugyanis a várossal ellentétes irányba vezetett. - Hova megyünk?
- Az egyik kedvenc éttermembe. Remélem, nem baj, ha most nem a városba. - nézett rám, és fürkészni kezdett. Nem volt baj. Egyenesen megtisztelő volt, hogy egy számára kedves helyet akar nekem megmutatni, és nem egy Mc Donald's-ba megyünk.
- Dehogy. Tök jó. - mosolyogtam rá bíztatóan, mire aranyosan elvigyorodott. Megint az utat néztem. Lakótelep mellett mentünk, bartságos családi házak mellett suhantunk el. Jó érzés töltött el az ilyen villák láttán. Olyan, amit utoljára akkor éreztem, amikor Anya velünk volt. Családiasan boldog. Örömteli. Istenem, hogy változhat ilyen gyorsan a hangulatom?
- Mi a baj? - zökkentett ki a szomorkodásból Jay, aggódóan fürkészett.
- Ja, semmi, csak elgondolkodtam. - legyintettem. Ezzel nem sikerült meggyőznöm. - Ezekről a családi házakról eszembe jutott Anya. Semmi különös.
Meleg tenyerét az én mindig hideg kézfejemre helyezte. Az ajkamba haraptam.
- Idővel majd múlik a fájdalmad, Hay.
Sóhajtottam egyet és lehunytam a szemem.
- Tudom. - mondtam. - Már nem olyan rossz, mint a legelején. Akkor egyenesen elviselhetetlen volt. Nem volt olyan nap, amikor ne sírtam volna.
- Hay... - nézett rám sajnálkozva.
- Na, mindegy, ne is beszéljünk rólam, nem szeretek szánalmasnak tűnni. - nevettem el magam kínomban.
- Nem szánalmas vagy, hanem bolond. - rázta meg a fejét. - Nagy tragédiát éltél meg, teljesen természetes, hogy néha eszedbe jut és elszomorodsz.
Leparkolt, én pedig hálát adtam, hogy ennek következtében témát válthattam. A kis étterem ajtaja felett a Raynold's felirat díszelgett. Nagyon aranyos kis épület volt.
Kiszálltunk, én pedig ámulva mértem fel a terepet.
- Jössz? - állt meg előttem Jay mosolyogva, és a kezét nyújtotta. Egy ideig rágódtam azon, hogy megfogjam-e - ezen ő csodásan szórakozott - de végülis megragadtam. Bevezetett az ajtón. Ahogy beléptünk, valahogy elöntött a karácsony előtti készülődés érzése. Nem tudom, hogy ez hogy jött. De ahogy körbepillantottam az inkább bárnak tűnő étkezdében, mosolygós, sürgő-forgó pincéreket láttam, finom ételillatot éreztem, valamiért mosolyognom kellett. Mindenhol aranyos díszek voltak, az asztalok ízlésesen voltak megerítve. Kezdem érteni, miért szereti ezt a helyet annyira Jay.

Chapter 11.

Már tizenegy óra volt. A babzsákfotelomban ültem, és unottan rágcsáltam a pizzám végét. Mack mellettem hevert, úgy látszik, feneketlen gyomorral szintén evett. Sweetie pedig még mindig a gépemnél. Még mindig Jay-jel. Egyszerűen hihetetlen. Azt hittem, hogy egy kellemes csajos esténk lesz, dumcsizunk, nevetünk, lelkizünk, stb. De ehelyett a megérkezése óta az ellenségemmel beszélget. Azaz a titkos szeretőmmel. Egyszerűen nem tudom, hogy Jay milyen státuszban van az életemben.
Sweetie hangosan felnevetett, még egy látványosat rá is csapott az asztalomra. Felpumpálódott bennem a düh, de végülis visszanyeltem.
- Mi olyan vicces? - dünnyögte az unokatesóm.
- Á, csak Jay. - vihogott a barátnőm. - Haláli egy gyerek.
- De jó. - szóltam tettetett vidámsággal, valójában mindkettejüket a pokolra kívántam abban a pillanatban.
- Az hát. - helyeselt Sweetie. - Ilyet szól, hogy nem eszik sok édességet, mert az Hay helyette is megteszi.
- MI VAN?! - háborodtam fel, mérgemben még fel is pattantam. Szerencse, hogy a webkamerát kikapcsolta a barátnőm, különben Röpihercegnek szembe kellett volna velem néznie.Nem vártam meg a válaszát, szó szerint félrelöktem. Szegény nagyot sikoltott, ahogy a földre huppant.
Sweetie: Kapcsoljuk be megint a webkamit, az olyan buliii! - írtam Sweetie nevében, tökéletesen eljátszottam, hogy ő vagyok.
Hirtelen Jay jelent meg a képernyőn teljes életnagyságban, konkrétan meghökkentem.
- Hol van Sweetie? - ráncolta a homlokát. Összehúztam a szemöldököm.
- Sehol! Felejtsd el Sweetie-t! - kiáltottam egy nagyot, mire összerezzent. Bezzeg a barátnőm nem hagyta magát, egyszer csak meglökött, én pedig a földön találtam magam. Árulóóó!
Felpattantam, két kezemmel megfogtam a székemet, amin Sweetpea (megérmdemli) ült. Jay a kamerán szakadt a röhögéstől.
- Jay, a barátnőm azért jött ide hozzánk, hogy együtt legyünk, nem azért, hogy az unalmas képedet bámulja! Nincs jobb dolgod? - förmedtem rá. Hallottam, hogy mögöttem Mack is egész jól szórakozik. Örülök neki.
- A "barátnőd" - ezt a szót nagyon kihangsúlyozta - döntött úgy, hogy beszél velem, nem én erőltettem. De úgy látszik te erőszakkal ráncolod magadhoz az embereket. Vagy egyes esetekben rúgod el magadtól. - tudom, hogy magára célzott. Az a gúnyos kis vigyorka mindent elárult a szája szélén. Háborút akar? Hát megkapja!!
- Nem tudom, hogy miről beszélsz, nem is akarom, hiszen teszek az olyan emberek mondandójára, akik nem jelentenek számomra semmit. Sweetie már évek óta a legjobb barátnőm, nem hinném, hogy erőszakosan vontam magamhoz, egyszerűen jóban lettünk. Én elfogadom, hogy veled is jóban van, hiszen egy önálló ember, azt csinál, amit akar, de amikor eljön hozzánk, legalább annyi tiszteletet kérnék, hogy ne azzal a személlyel dumcsizza végig az estét, akit a legeslegjobban gyűlölök! - csak úgy ömlöttek belőlem a meggondolatlan szavak. Tudtam, hogy megbántom Jay-t, hogy rosszul esik neki, de egyszerűen elvesztettem a fejem. Különleges tehetsége van ahhoz, hogy felhúzza az agyamat, nem tudom hol tanulta, hogyan csinálja, és hogy egyáltalán miért. Amióta ismerem, az életem a feje tetejére fordult, és nem a jó értelemben. Valamiért annyira felidegesít, hogy minden tényezőt kizárva, szitkozódni kezdek. Tényleg, erre az egészre nincsen magyarázat. Fel nem tudom fogni.
- Értem. - mondta Jay, aki egy percig emésztgette a mondandómat. - Nem tudtam, hogy ez ekkora bajt okoz. Akkor nem is zavarok.
- Ne! - kiáltott fel Sweetie, és amikor ránéztem, láttam, hogy könnyek folynak végig az arcán. Viszonozta a tekintetemet, a pillantása dühöt, gyűlöletet sugárzott.
- Hogy lehetsz ilyen? - ordította. - Szívtelen dög vagy, Hayley! Olyan, aki nem törődik mások érzéseivel! Esküszöm, félreismertelek. Soha nem lettem volna a barátja egy olyan embernek, mint te. Most haza is megyek. - mondta, és felpattant. Megfordultam, figyeltem, ahogy dühösen tömködi a cuccait a bőröndjébe. Mack-re pillantottam, aki nagyot sóhajtott.
A barátnőm sikeresen bezipzározta a tatyóját, majd elráncigálta az ajtóig. A drámaian megvető pillantással illetett, majd távozott. Egy szót nem tudtam kinyögni, éreztem, hogy elönti a vér az arcomat, nem tudom visszatartani a könnyeimet. Ijedten megfordultam, mert eszembe jutott, hogy Jay-t nem kapcsoltam ki. Még mindig ott virított a képernyőmön, szomorú szemekkel nézett rám. Nem akartam előtte sírni, hiszen az csak a gyengeségemet mutatta, de nem bírtam ki. Végigcsordultak a könnyek az arcomon. Mack felállt, hogy magához ölelhessen. Istenem, mennnyire jól esett legalább ennyi szeretet is.
- Mack, megtennéd, hogy magunkra hagysz minket? - néztem az unokatesómra.
- Persze. - suttogta, majd megsimította a hátamat és távozott.
A könnyeim csak úgy csordogáltak le az arcomon, amikor visszaültem a gépem elé, Jay szótlanul nézett. Egy ideig visszameredtem rá, majd hirtelen kitört belőlem a zokogás, és a laptopom billentyűzetére borultam.
- Ne, Hay, ne sírj! - hallottam a hangját. Fellnéztem rá. A kisírt szemeim láttára szitkozódni kezdett. - Tudod milyen kurvára tehetetlennek érzem magam, így, hogy csak nézhetem milyen szomorú vagy, és még magamhoz se ölelhetlek?
A 'vallomása' szíven ütött, meglepődve néztem rá, de a szívemet valamiért melegség töltötte el. Ideges volt, amiért csak a képernyőjén voltam ott, nem mellette. Ez jólesett. De a könnyeim csak folytak tovább, és ahogy eszembe jutott, hogy mi történt az előbb, újabb zokogóroham jött rám.
- Kérlek, ne! - hallottam az elhaló hangját. - Szarok bele! - akadt ki újra. - Merre laksz?
- Miért? - néztem fel hüppögve.
- Szerinted? Odajövök...
Bénán elmotyogtam neki a lakcímünket, fel sem fogtam hogy mit csinálok. Kinyomta a webkamerát, én pedig az asztalomra hajtottam a fejemet. Kicsit magamhoz tértem, mire végre leesett, hogy Jay nemsokára itt lesz a szobámban. Te jó ég! Mit tettem? Az előbb még a sárga földig lehordtam, most meg ideengedem? Mit lett veled, Hayley Cooper?
Felkeltem és lesétáltam a nappaliba. Nem akartam, hogy véletlen Apa nyisson a Röpihercegnek ajtót. Az azért elég kínos lenne. Leültem a kanapéra, és magam elé meredtem. Kell nekem valami boldogsághormon - jutott eszembe. Elsétáltam a spájzig, ahol mindig volt valami finomság. Benyitottam a hűvös helyiségbe, és ahogy feloltottam a lámpát, az kísértetiesen pislákolni kezdett. Tekintetemmel átfutottam a polcokat. Voltak ott befőttek, savanyúság, zsák krumpli, fűszerek, konzervek, és csoki. Csoki. Az ám.
Immár a nagymamám svájci csokiját rágcsálva sétáltam vissza a nappaliba, mire kopogtatást hallottam. Imádom, amiért nem csöngetett. Elsettenkedtem az ajtóig, majd halkan résre nyitottam. Kikukucskáltam, mire megláttam Jay-t a szexi szövetkabijában, és hiába volt a helyzetünk kétségbeejtő, mégis mosolyogva felvonta a szemöldökét.
- Beengedsz? - kérdezte, miután egy fél percig bámultam.
- Ja, aha. - hebegtem, és szeélesebbre tártam az ajtót. Belépett az előszobába, és halkan levette a cipőjét.
- Halkan, oké? - suttogtam. - Nem akarom, hogy Apa meghalljon minket és kérdezősködni kezdjen.
- Persze, azt én se. - felelte, mire halvány mosoly jelent meg az arcomon, ahogy elképzeltem Apa és Röpiherceg "férfi a férfival" beszélgetését.
Miközben fellépkedtünk a csigalépcsőn, eszembe jutott, hogy a kezemben még mindig ott van a csokim, és törtem belőle az újabb darabot. Rá se kellett néznem, tudtam, hogy Jay vigyorog. Immár tudjuk, hogy szereti kritizálni az étkezési szokásaimat.
Benyitottam a szobámba, és ahogy beléptünk, eszembe jutott, hogy nem ártott volna elrejtenem a polcra kirakott kiskori képeimet, a plüssállataimat, stb. Szubbasszus!
- Szép szoba. - mosolygott Röpiherceg, és egy laza mozdulattal belehuppant a babzsákfotelomba. Egy pillanat alatt megváltozott az arckifejezése, majd kihúzott a feneke alól egy pizzaszélet. Úúú, ez gáz!
- Ööö, izé, nemrég ettünk pizzát. - magyarázkodtam, amikor félrerakta.
- Semmi baj. - röhögte el magát. Nagyot sóhajtottam. Örültem, hogy nem volt finnyás.
Leültem az ágyamra, ő pedig rám nézett.
- Minden rendben, Hay? - tette fel a költői kérdést, mire kitört belőlem a sírás. Kínomban a tenyerembe temettem a fejemet.
- Ne sírj! - állt fel, majd leült mellém. Ahogy a derekamnál fogva gyengéden magához húzott, egy pillanatra elakadt a lélegzetem. De nem úgy, hogy feltűnő lett volna. - Nem éri meg az egész...
- De, nagyon is megéri. - mondtam orrhangon. - Egy szívtelen dög vagyok, megérdemlem, hogy szenvedjek.
- Dehogy vagy szívtelen. - suttogta. - Csak egy kicsit elveszett. De ennyi az egész.
- Ezt hogy érted? - néztem fel rá, és ahogy a szemembe nézett, kedvesen elmosolyodott.
- Szerintem még nem dolgoztad fel anyukád... - itt gondolkodott hogy fogalmazzon - halálát.
- Bármi lehetséges. - szipogtam. Felnéztem rá, és próbáltam a legbűnbánőbb arccal mondani. - Annyira sajnálom, Jay, bármit is mondtam, az nem volt igaz. Én...én nem gyűlöllek.
- Hát, reméltem. - nevette el magát. - Tudom, hogy csak mérges voltál, és ennyi az egész. Sweetie is egy kicsit túlreagálta, tuti, hogy nemsokára kibékültök.
- Ebben nem vagyok olyan biztos. - ráztam meg a fejem. - Nagyon haragszik rám.
- Le fog nyugodni. Hidd el nekem.
- Nem tudom. - újra sírni kezdtem. Jay pedig csak méginkább magához húzott, engedte, hogy az arcomat a mellkasához szorítsam, és eláztassam a könnyeimmel. Az életben nem gondoltam volna, hogy egyszer így fogunk itt ülni. A sors nagyon elemében van.
Arra eszméltem fel, hogy egyre jobban sírok. Jólesett kiengedni magamból azt a sok felgyülemlett feszültséget. Hogy mekkora barom voltam! Jay-t tekintettem ellenségemnek, pedig állítólag szeret, és az én oldalamon áll. Senki az ég világon nem akart háborúzni... csak én. Annyira szégyellem magam. Egy pillanatra visszafogtam magam, és felnéztem rá. Szomorú szemekkel pillantott vissza.
- Megbocsátasz? - hüppögtem. - Mindent, amit csak mondtam?
- Persze. - sóhajtott egyet megkönnyebbülten, mintha csak egy kő esett volna le a szívéről. Miért könnyítettem meg ennyire a kérdésemmel? Hirtelen a homlokomon éreztem az ajkait, de nem toltam el. Elképzelhető, hogy... én is érzek valamit? Hogy talán azért idegesített fel annyira, mert nekem is tetszik? Lehet. Mindenesetre életemben először nem voltam szívtelen dög, nem szakítottam meg a szép pillanatot, csak a pillanatra koncentráltam. És most sikerült. Figyeltem a lélegzetvételemet, aztán az övét. Istenem, hogy lehettem akkora hülye, hogy elutasítottam? Nem is egyszer. Sokszor, nagyon sokszor voltam vele bunkó. Mégis megkaptam. Nem érdemlem meg.
Csak teltek a percek, talán még az órák is, de mi még mindig ott voltunk. Az ágyam mellett lévő ébresztőórára pillantottam, ami fél egyet mutatott. Jól elment az idő.
Hirtelen elfogott a pánik, ugyanis életemben először nem tudtam mit mondani. Semmi nem jutott eszembe. Nem kérdezhetem meg, hogy nincs-e kedve már hazamenni. Nem tudom eléggé meghálálni, hogy nem haragudott meg rám, és most itt van és vígasztal. Szerencsére most is a segítségemre sietett, és megszólalt.
- Nem vagy fáradt? - kérdezte, és egy tincset kisimított az arcomból. Ahol megérintett, égett a bőrőm.
- Nem nagyon. - ráztam meg a fejem. - Én mindig hajnalba nyúlóan ébren vagyok.
- Ja, persze. - mosolyodott el. - Már el is felejtettem. Nem jutott még eszedbe, hogy egyszer időben lefekszel, és akkor talán nem érzed magad zombinak reggel? Nem ártana egyszer kipróbálnod. Hiszen egyszer élünk.
- Majd egyszer. - vigyorogtam. - Még sok van vissza az életemből...Remélem.
- Hülye! - intett le.
Nem válaszoltam, csak lehunytam a szememet, és sóhajtottam egyet.
- Fáradt vagy. - jelentette ki. Az voltam.
- Lehet. - ásítottam.
- Nem akarsz lefeküdni? - nevette el magát hitetlenül. Kinyitottam a szememet, és szúrósan néztem rá.
- Ki akarsz iktatni? Unalmas vagyok? El akarsz menni? - szegényre ráhoztam a szívbajt, ahogy ezeket a kérdéseket neki szegeztem. Majd még jobban felnevetett. A szám elé tettem a mutatóujjamat, jelezvén, hogy ne nagyon zajongjon. Bólintott, de még mindig fülig ért a vigyora.
- Te bolond vagy. - mondta végül.
- Miért? - ráncoltam a homlokom.
- Oké. - vett egy nagy levegőt mosolyogva. - Az első kérdésedre a válaszom: Nem, nem akarlak kiiktatni, egyszerűen csak szeretném, ha egyszer kialudnád magad. Javadra válna. A második kérdésre csak annyit tudok mondani, hogy olyan messze vagy az unalmastól, mint Szentpétervár a Mars bolygótól, egyszerűen nem lehet melletted unatkozni. A harmadik kérdésedre pedig nem reagálok semmit, mert nem lenne értelme. Semmit sem akarok annyira, mit veled maradni. - a végén elkomolyodott, és fürkészni kezdett, hogy mit reagálok.
Igazából bennem rekedt a szó. Válaszra várt, talán belül imádkozott, de én egy szimpla mondatot nem tudtam kinyögni. Pedig lehet, hogy járnék vele. Sőt, milyen jó lenne az már?
- Izé... - vakartam meg a tarkómat - Először is, Jay, tudnod kell, hogy én nem vagyok a szavak embere, ne várj tőlem hosszú, jól megfogalmazott monológot.
- Te? Te nem vagy a szavak embere? - nevette el magát. - Ez még új.
- Vagyis hát... akkor nem vagyok az érzelmek embere... vagy... mindegy is. - legyintettem, mire az ajkába harapott, hogy elfojtson egy vigyort. - Akkor én most tetszem neked? - kérdeztem meg kerek-perec, amit akartam.
Bólintott. Nagy levegőt vettem.
- Hát, ugye, az utóbbi időben... nem, amióta ismerjük egymást, azóta egy dög vagyok veled. És remélem, hogy sikerül majd egyszer elfelejtened, hogy milyen voltam, mit mondtam, stb. Viszont az elképzelhető, hogy azért voltam ilyen, mert tetszettél, ez aggasztott, és nem akartam bevallani magamnak.
- Értem. - bólintott komolyan, összefonta az ujjait. Majd hirtelen feleszmélt, felfogta, hogy mit mondtam. - Várj, akkor most azt mondod, hogy én is tetszek neked?

Chapter 10.

A hétvégém borzasztóan telt. De komolyan. A hír, ami pénteken a birtokomba jutott egyszerűen mindent felbolygatott. Egyrészt a bioritmusomat, aminek nagyon nem örülök. Egész éjjel forgolódtam, egy szemernyit se aludtam, és amikor szombat reggel a fürdőben megláttam a tükörképemet, konkrétan frászt kaptam. Samara is megirigyelhetett volna a Körből, hiszen a frizurám egy régen fésült fríz lóéra hasonlított, a szemem alatt fekete karikák ékeskedtek, az orromon az a bizonyos heg... nem is részletezném.
Még az se derített jókedvre, hogy apa a kedvemben akart járni, és fahéjas franciapirítóst rakott elém. Pedig az aztán mindig az egekbe repít. Ha eddig nem kóstoltátok volna, itt az idő, nem fogtok csalódni.
Chad és Mack úgy döntöttek, hogy délután elsétálnak a közeli parkba, engem is hívtak, de amikor mélyen beszívtam a levegőt, majd kifújtam, az unokatesóm vette a lapot és szó nélkül magamra hagytak. Bezártam az ajtómat, előkutattam az ágyam alól a vészdobozomat, amelyben az ajándékba kapott csokikat, cukorkákat illetve desszerteket tartogattam, felkaptam a gitáromat, majd leültem a babzsákfotelomba. Bekaptam egy mozart golyót (imádom), és szép lassan elszopogattam. Majd csak úgy kedvtelésből pengetni kezdtem. Már rég nem gitároztam, ezért szinte felüdülés volt újra érinteni a húrokat, és hallani a fülbemászó dallamot. Az egyik régebben írt dalomat játszottam. Nem írtam hozzá dalszöveget. Úgy éreztem, hogy ez így jó, éneklés nélkül. Megnyugtató, ellazító. Ez kell most nekem. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy magával ragadjon a pillanat. Egyszer láttam egy sokatmondó filmet, már nem emlékszem a címére, csak annyi maradt meg, hogy az emberek soha nem élnek a jelenben. Mindig azon agyalnak, hogy mi történik majd, azon bosszankodnak, hogy mi történt, de az eszükbe se jut, hogy éppenséggel azért nem sikerült jól az a valami, mert nem koncentráltak rá, akkor is máshol járt az eszük. Na, most ezt az elvet próbáltam koppintani a saját helyzetemben. Nem gondolok semmi másra, csak a mostra. Az ütemekre. Az imént elhangzott hármas hangzatra. Igazán jól hangzott. Ez meg egy kis terc volt. Jól megkomponáltam akkoriban. Fél kézzel a dobozomba nyúltam, és törtem egy kockát a pattogócukros milkámból. Hmm, ez isteni. Kitől is kaptam? Ja, igen, ezt Mrs. Lavender adta a nyáron, amikor segítettem neki összegereblyézni a kertjében. Megérte. A dal befejeződött. Kinyitottam a szemeimet és mélyen sóhajtottam. Ismét ideges lettem. Nem megy ez nekem!!
Felálltam, félreraktam a gitárt, és kirontottam a szobámból. Vissza kellett fognom magam, hogy ne őrjöngjek. Így is úgy csörtettem, mint egy vaddisznó. Feltéptem a fürdő ajtaját, beléptem, és azzal a mozdulattal be is vágtam magam mögött. Egy pillanatra nekidőltem. Majd elsétáltam a tükörig és szembenéztem saját magammal. Mérges volt a tekintetem, a szemöldököm pedig...enyhén bozontos. Majd kiszedem. Megnyitottam a csapott, lehajoltam, és a tenyeremmel átmostam az arcomat. A hideg víz teljesen felfrissített. Kár, hogy az agyamat nem tudom kiöblíteni. Mennyivel könnyebb lenne az élet.
Visszasétáltam a szobámba, leültem az íróasztalomhoz, és felnyitottam a laptopomat. Bejelentkeztem Facebookra. Hátha itt el tudom ütni valamivel az időt. Épp, hogy elkezdtem lefelé görgetni, üzenetem érkezett.
Sweetie: Hello, Csajszi! :)
Hayley: Szia...
Sweetie: Jól vagy?
Nem. Nem vagyok jól.
Hayley: Aha. Miért?
Sweetie: Háát, tudod, Jay miatt... Este úgy tűntél, mint akit nagyon megvisel ez az egész...
Hayley: Különösebben nem aggaszt. Nem akarok szívtelennek tűnni, de nem ez határozta meg a mai napomat.
De, Hayley. Sajnos ez.
Sweetie: Értem. Azért elmondom, hogy este még beszélgettem Jay-jel.
Az agyam azonnal bekattant, az ujjaim, már majdnem begépelték, hogy "Miről?", de rájöttem, hogyha ezt megírnám, teljesen elárulnám magam.
Hayley: Az jó.
Sweetie: Mi van veled, Hay?
Hayley: Mi lenne?
Sweetie: Ne játszd a hülyét! Egyszavas válaszokat adsz, nem érdekelnek mások érzései... te nem vagy ilyen!
Szorosan lehunytam a szemhéjamat, szinte már fájt. Ez nem lehet igaz. Még internetes chat-ben is feltűnik, ha hazudok. Hogy lehetek ilyen béna?!
Hayley: A te érzéseid érdekelnek. Ugyanúgy, ahogy a hozzám közel álló embereké is. De az olyanokra, mint Jay, magasról teszek. Nem tett értem semmit, nem viselkedik velem normálisan. Ez a magyarázatom. Sajnálom, ha mostanában bunkó vagyok, sok rajtam a stressz, stb. Téged nem akarlak megbántani! Jay-t se. De attól még nem fogok úgy csinálni, mintha érdekelne, csak azért mert aggaszt, hogy mit érez. Sajnálom, hogy nem tudom viszonozni az érzéseit - itt akaratlanul is megforgattam a szememet gépelés közben - , de nem fogok ezen az egészen fennakadni. Mégegyszer bocsánat!
Meg se vártam, mit válaszol, lecsuktam a gépet. Én hülye, miért is kapcsoltam be.
Visszaültem a babzsákfotelomba, és az ölembe vettem a vészdobozomat. Rajtam már csak ez segíthet.
Mack és Chad olyan ötkor érkeztek meg, hallani lehetett, ahogy a kettejük felhőtlen nevetése, ezzel együtt pedig a pozitív energia megtölti a házat. Feldübörögtek a lépcsőn, majd pillanatokon belül kopogtattak az ajtómon.
- Gyertek be! - motyogtam teli szájjal. Azóta is a dobozomat fosztogattam. Mint egy kiéhezett bűzösborz. Ma nagyon mennek az állatokkal összefüggő hasonlatok. Kinyílt az ajtóm, mire mindketten beléptek, kipirult arccal. Chad vigyorogva felém rohant egy fehér nejlonszatyorral.
- Tessék! - nyomta a kezembe.
- Mi ez? - érdeklődtem.
- A parkban árultak sült gesztenyét. - magyarázta Mack, majd lehuppant mellém és kikapott egy Ferrero Rocher-t a dobozomból.
- Úúú, köszönöm szépen. - mosolyodtam el, majd magamhoz rántottam a kisöcsémet és egy nagy puszit nyomtam az arcára. Hangosan felkacagott, amikor csikizni kezdtem, az ölemben fetrengett. Amikor abbahagytam, tettetett felháborodottsággal feltápászkodott, és csípőre tett kézzel állt előttem.
- Mack, most adjuk vissza neki! - jelentette ki. Több se kellett, az unokatesómat nem kellett kétszer kérni, pillanatokon belül mindketten rám vetődtek, és csikizni kezdtek. Hangosan visongtam, illetve ütögettem őket, de hiába, túlerőben voltak.
- Oké, mostmár elég! - mondtam egy kis idő után, amikor már fájt a hasam a nevetéstől.
- Dehogy elég! - vigyorgott Mack elvetemülten.
- És mikor lesz az? - kérdeztem két röhögési roham között.
- Sohaaaaa! - kiáltott Chad.
- Gyerekek, lassan halkuljatok el, az egész ház tőletek zeng! - állt meg Apa az ajtómban, mire végre lemásztak rólam. Bágyadt tekintettel ültem fel, a hasamat fogtam, amiben izomláz volt ennyi idő után.
- Ezek nem százasok. - ráztam meg a fejem.
- Mit tettél, hogy ez érdemelted? - mosolygott Apa.
- Csak megcsikiztem Chad-et. - tettem szét a kezeimet értetlenül, de akaratlanul is elmosolyodtam.
- Ez valóban főben járó bűn. - bólintott egyetértően, mire felhorkantam és felálltam. Ezek nem értenek meg engem. Nem tudják min megyek keresztül. Apát és Chad-et nem is hibáztatom, hiszen őket nem avattam be a dolgokba, de Mack egyszerre tudta meg velem! Egy kis együttérzést, ha kérhetem.
Szerencsére Apa és az öcsém nem tűnt gyanakvónak, nem kérdezősködtek, hogy miért van ilyen pocsék kedvem. Chad még eleve kicsi, az ilyesmiket nem igazán tudja leszűrni, a drága jó apám pedig valószínüleg betudta a bennem túltengő hormonok mellékhatásának. Bíztató.
Amikor ismét egy kicsit magamra maradtam, újra bekapcsoltam a gépet. Megnéztem, hogy a barátnőm mit reagált a dühkitörésemre. Még mindig online volt, reméltem, nem látja meg, hogy fent vagyok. Ezt írta vissza:
Sweetie: Értem. Vagyis nem. Azt hiszem, nagyon el kellene beszélgetnünk, Hay.
Sweetie: Hé, most kiléptél? Ne már, mindig ezt csinálod :@
Még levegőt vettem, és lassan, szaggatottan fújtam ki. Istenem. Nem igaz, még ilyen helyzetekben is nekem kell másokat békítgetni. Magam se tudom, hogy mit érzek valójában. Egy picikét még bűntudatom is van Jay miatt, amiért nem tudom viszonozni az érzéseit. Más korombeli lány nyilván azonnal elmebajosnak nyilvánítana, ha tudná, hogy egy ilyen srácot passzolok. Kocka has, fél kézben röplapda, megnyerő mosoly hófehér fogakkal, és szép szemek. De én abba a kategóriába tartozom, akik nem azért lesznek szerelmesek, mert elképzelik, hogy végigsimítanak azokon a kockákon. Nyilván az sem lehet rossz, de...értitek. Nálam nem ez számít.
Éppen gépelni akartam a barátnőmnek, amikor bevillant egy új ablak. Ijedtemben ugrottam egyet a széken, amely fájdalmasan nyikordult egyet. Uhh. Talán egy kicsit visszakéne vennem a szénhidrátokból.
Josephine írt. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Őrültem, hogy nem Ő írt.
Josephine: Szia, Hayley! :) Remélem nem zavarlak, csak szeretném elmesélni, hogy írtam még egy dalt, ami az elsőhöz képest mérföldekkel jobban sikerült. Hétfőn majd előadom neked, ha megeneded :)) Addig is jó hétvégét! :*
Ez a lány aztán nagyon lelkes!
Hayley: Szia :) Dehogy zavarsz, örülök, hogy ennyire belejöttél! Alig várom, hogy hallhassam az új szerzeményedet :) Neked is jó hétvégét xx.
Na, akkor vissza a fájdalmas valóságba. Rákattintottam Sweetie nevére.
Hayley: Bocsi, csak egyszerűen... megfutamodtam. Nem tudom mit tegyek. Jó lenne egy LB-s tanács. Nem lenne kedved átjönni valami 'Csak Csajos' programra?
Ki kell békítenem Sweetie-t, ha azt akarom, hogy kiálljon mellettem. Egyszerűen el kell neki magyaráznom, hogy mit érzek. Hiszen Jay is ezt tette. Biztos behülyítette a bizonytalan érzéseivel, a barátnőm pedig teljesen bedőlt neki. Be kell neki mutatnom a sztorit az én szemszögemből is.
Sweetie: Persze, hogy van kedvem, csajszi! :) Ottaludhatnék? Akkor átbeszélhetnénk az éjszakát egy kis kóla meg pizza társaságában. Sőt, hozok anya muffinjaiból is. Nekem, mint kerítőnőnek, teljesen tisztában kell lennem mindkét fél gondolataival, érzéseivel és aggájával. Jay-t már mindenről kifaggattam, most te jössz! Akkor indulhatok?
Hát ez gyors volt. Mindegy, már megszoktam Sweetie-től ezt az ultragyors hangulatváltozásokat. A lényeg, hogy jön! Alig várom már, hogy itt legyen. Az anyukája mesteri muffn-jaival együtt. A fenébe, nem arról volt szó, hogy egy kicsit visszaveszek a kajálásból? Na, mindegy. Majd holnaptól.
Hayley: Várlak .:)
Lecsuktam a gépet. Remélem, beválik a tervem és sikerül áthódítanom Sweetie-t az én oldalamra. Tudom, hogy elég kétszínűnek tűnök, nem is vagyok rá büszke, de muszáj cselekednem, különben bele leszek kényszerítve egy számomra nem kényelmes kapcsolatba. És annak a vége cseppet sem lesz happy. Hayley vs. Jay. Kezdődnek a csata! Lássuk, ki kapja Sweetie-t!

Lementem a nappaliba, hogy azonnal tudjam fogadni a barátnőmet. Apa a dolgozószobájában volt, ezért teljesen magam maradtam. Úgy döntöttem, hogy tévé nézéssel ütöm el az időmet. Úgyse jutok hozzá soha. Hiába, férfitúlerő van a házban, és ennek következményeül csak meccset illetve Thomas a Gőzmozdonyt nézünk. Mindegy.
De rájöttem, hogy nem sok mindenről maradtam le, a felnőtt műsorok színvonala talán teljesen megegyezett a mozdonyéval. Ezek a brazil szappanoperák egyszerűen kiábrándítóak. De most komolyan. Nem viccelek. Valami Juanito megcsalta Estefaniat, és ezért a nő hasba lőtte magát. Dráma a legjavából.
A barátnőm türelmetlen kopogtatása sietett a segítségemre. Izgatottan feltápászkodtam, és kirohantam az előszobába. Mosolyogva nyitottam ajtót.
Nem tudom, hogy Sweetie-nél mit takar az a szó, hogy "pizsamaparty" de nálam tuti nem a "túrát a Mount Everestre". Fél kezében a pink virágokkal díszített kisbőröndje, másikban a hálózsákja. Mit gondolt, hogy nálunk nincsen ágynemű? Komolyan, mintha most aludna itt először. Hátán egy hatalmas, nagy, látszólag teli hátizsák, hajába pedig itt-ott hajcsavarók. Te atya ég, Sweetie! Hogy mertél így kilépni az utcára?!
- Hát, szia. - dünnyögtem döbbenten. Többször is végigpásztáztam. Bénán félreálltam az ajtóból jelezvén, hogy jöjjön be.
- Szia, Hay! - vigyorgott boldogan, és abban a pillanatban, ahogy átlépte a küszöböt, mindent elengedett. A bőrönd nagy csattanással ért földet, a hálózsák halk puffanással. A hátizsákot is lebontotta magáról, késleltetve az is a fenyőfa parkettára zuhant.
- Úgy örülök, hogy áthívtál! - mosolygott, és gyorsan magához vont. Nevetve megszorongattam.
- Ééés... - kezdtem somolyogva - hol van az a muffin?
- Itt van. - nevetgélt. - Segítesz felvinni a cuccokat?
- Ja, persze. - kaptam a fejemhez, és felállítottam a bőröndöt a fogantyújánál fogva. A többit hozta ő.
Felmásztunk a lépcsőn az emeletre (valóban olyan fárasztó volt, mintha a Mount Everestet másznánk), és pont belebotlottunk Mack-be.
- Sweetie. - biccentett mosolyogva az uncsitesóm, aki látszólag éppen a fürdőszobába indult. - Te is ide költözöl? - döbbent meg a barátnőm "felszerelését" látva.
- Ja, nem csak itt alszom. - legyintett Sweetpea (ha ezt látná), Mack pedig zavartan mosolygott tovább. Úgy látszik a barátnőm nem vette a hangjából teljes mértékben kihallatszó gúnyt.
- Csajos estét tartunk. - magyaráztam a bőröndre támaszkodva. Látván, hogy az unokatesómat már nagyon türelmetlenül hívta a természet, magára hagytuk. Lepakoltuk Sweetie cuccait a szobámba.
Említettem már, hogy az én barátnőm szinte minden körülmények között otthon érzi magát? Ez az elv nálunk is érvényes. Éppen csak megtöröltem az enyhén gyöngyödző homlokomat, Ő már a laptopomat nyitotta fel. Furán ráncoltam a homlokomat, de végül ráhagytam. Emlékszem, hogy egyszer behívatott minket az igazgatónő, mert a tesitanár panaszolt ránk, amiért nem bírtuk lefutni (szerinte nem méltóztattuk lefutni) a cooper-t (12 perces folyamatos futás), és Sweetie felrakta a lábát az asztalára. Nem idézném fel a történtek következményét. Csak annyit mondok, hogy azóta nagyon érzékeny a bal dobhártyám.
Szóval, ott tartottam, hogy már gépezett is. Sóhajtva mellé húztam egy széket, és néztem, hogy mit művel. Kilépett a Facebookom-ból, és bejelentkezett az övébe.
- Anya nem engedte, hogy elhozzam a saját gépemet. - panaszolta látszólag értetlenül. - Azt hajtogatta, hogy ezt az estét töltsük végre kütyük nélkül. - forgatta a szemeit. - Látszik, hogy nem a mi világunkban él. Amúgy a muffin ott van a tatyómban.
Ez az információ végre felkeltette az érdeklődésemet. Felpattantam, és kikutattam a finomságot. Talán csukott szemmel is ment volna, hiszen messziről éreztem az illatát. Csokis-meggyes muffin. Ó, köszönöm.
Immár a fejemet tömve telepedtem vissza a barinőm mellé, aki már nagyban behálózódott az internetbe. Éppen az online lévő ismerősei között böngészett. Sorba jöttek az 'F' kezdőbetűsek, aztán a 'G', és a 'J'... hirtelen nem görgetett tovább. A tekintetem megállapodott Jay McQuillen neve mellett lévő zöld karikán. Ne, ne! Ne, ne, ne, ne, ne!
- Jé, fent van Jay! - derült fel Sweetie. - Megírom neki, hogy itt vagyok.
- Mi? - akadtam ki, sajnos teli szájjal. - Mi a fenének?
- Mert én jóban vagyok vele. - felelte jelentőségteljesen. Említettem már, hogy még mindig nagykabátban ült.
- Nincs meleged? - kérdeztem szórakozottan.
- Ja, de. - nevette el magát, majd a gurulós székem támlájára akasztotta a kabiját. És már írt is. Nem tudtam megakadályozni. Úgy döntöttem, inkább muffinba folytom a szomorúságomat. Az legalább kiáll mellettem.
Sweetie: Szia-mia Jay :)) Pont itt vagyok Hayley-nél. Kééépzeld, ma itt alszom ^^
Sóhajtottam. Nem ilyen csajos programra számítottam.
Jay: Szia :) Az jó. Érezzétek jól magatokat.
Meglepett, hogy ennyire visszafogott választ adott. Ez nem az ő műfaja.
- Akkor jó lesz pizza vacsira? - kérdeztem hirtelen Sweetie-t, aki azóta is Jay-jel beszélgetett. Úgy döntöttem, hogy inkább nem figyelem.
- Persze. - mosolygott rám a barátnőm. - Lehet olyan fokhagymás-tejfölöset?
- Kérése számomra parancs. - vigyorogtam rá, majd felpattantam. A folyosón van a vezetékes telefonunk. A biztonság kedvéért vittem magammal egy-két muffint. Betárcsáztam a pizzéria számát, bediktáltam a házszámot, majd, hogy mit kérünk. Sütit majszolva csoszogtam vissza a szobámba.
- Azt mondták negyed óra múlva ki... - a szó bennem akadt, ahogy megpillantottam Őt (!!!) a laptopom képernyőjén. Az állam enyhén leesett, de gyorsan visszacsuktam a számat a benne lévő kaja miatt. Soha az életben nem gondoltam volna, hogy a barátnőm képes lesz bekapcsolni a webkamerámat, hogy Vele (!!!) beszéljen. Sweetie bíztatóan rám mosolygott. Óvatosan leültem a székemre, így már láthattam, és ő is engem. Szürke rövidujjú pólóban volt, haja épp elegendőn kócos, és az a féloldalas mosoly... O.M.G.! Nagyon jól állt neki ez  az otthoni laza stílus.
- Szia, Hay. - biccentett, látszott, hogy vissza kell fognia a vigyorgását. Először nem értettem, mi ilyen vicces, de végül leesett, hogy úgy bámultam rá, mintha valami természetfeletti csoda lenne. Vagy mintha nem hinnék a szememnek.
- Hayley, ez a webkamera. Arra használható, hogy láthassák egymást...
-... tudom mi az a webkamera! - förmedtem rá a barátnőmre kicsit túl hevesen. Képes lett volna elmagyarázni, hogy mi az a webkamera? Ennyire tudatlannak tűnök?
Jay nem erőlködött tovább, kiengedte azt a gúnnyal teli torokhangú kacajt. Mérgesen pillantottam a képernyőre.
- Szia, Jay. - morogtam.
- Én is nagyon örülök. - somolygott, és beletúrt a hajába. Khmm. Sárm. - Látom, most is olyan jó kedved van, mint általában.
- Hé, csak meglepődtem. - védekeztem. - Nem számítottam rá, hogy amikor visszajövök, téged látlak a laptopom monitorján.
- És mizu, Jay? - kérdezte Sweetie, és kikapott egy muffint a dobozból. Már csak pár darab maradt. Ez van. Eteti magát.
- Semmi különös. - nyújtózkodott egyet. - Monopolyztam Grace-szel, mert anyáék valami projekten dolgoznak, és nem értek rá vele foglalkozni. De nem baj, nagyon szeretem a kishúgomat. - mosolyodott el aranyosan. Miket beszélek? Aranyosan? Ühm, csak simán mosolygott.
- Hány éves a húgod? - kérdeztem, és fél szemmel láttam, hogy Sweetie alig észrevehetően biccent egy elismerőt.
- Most volt hat. - válaszolta.
- Az én öcsém is. - mondtam megenyhülten.
- Hay-nek nagyon cuki öccse van. - kuncogott a barátnőm. - A múltkor ilyet szólt nekem, hogy a nővére nagymamásan öltözködik.
- Hé! - keltem ki magamból. - Ezt miért nem montad nekem?
- Nem tudom. - vonta meg a vállát. - De vicces, az egyszer biztos.
Jay is röhögött vele.
- Ideje elbeszélgetnem Chad-del. - merengtem. - De nyilván hülyeségeket beszél. Nem öltözködöm nagymamásan.
 Ahogy helyeslést várva körbenéztem, arra lettem figyelmes, hogy az LB-m hirtelen nagyon érdeklődik a tapétám mintája iránt, Jay pedig egy láthatatlan szúnyogot akart lecsapni. Sóhajtottam egyet. Szuper.
- Beszéltél azóta Finn-nel? - kérdezte Sweetie, én pedig kapcsoltam, hogy ez már nem olyan beszélgetés amibe becsatlakozhatok. Kivettem még egy muffint és rágcsálni kezdtem.
- Ja, persze. - biccentett Jay. Egyszerűen nem bírtam figyelmen kívül hagyni, hogy milyen jól néz ki. Kimondtam. Ez van. - Hívott is párszor, meg üzent is. Sierrával is beszéltem, eléggé ki volt akadva szegény.
- Mi történt? - komorodtam el.
- Finn ma reggel tudta meg, hogy az éjjel meghalt a nagymamája. - magyarázta Jay.
- Úristen. - suttogtam. - Szegény.
- Ja. - húzta el Sweetie a száját. - Ez aztán jó hirtelen jött.
- Igen. - bólogatott Jay. - És Caleb, Sierra meg Finn is nagyon jóban volt vele. Elég nehéz lehet nekik.
- Ha beszélsz vele, add át neki, hogy sajnálom. - motyogtam.
- Miért nem mondod meg neki te? - döntötte félre a fejét érdeklődve. Érezni lehetett a hangján, hogy ez nem kötekedés (kivételesen), csupán egy mezei kérdés.
- Hát...hát - hebegtem - mert te vagy a legjobb barátja. Én nem vagyok vele annyira jóban.
- Csak simán írj neki egy üzit. Az is több, mint a semmi. - vonta meg a vállát.
- Oké, majd írok. - biccentettem.
- Mióta vagy te ilyen beletörődő? - vigyorodott el. Értetlenül ráncoltam a szemöldököm, majd Sweetie-re néztem, aki rejtélyesen mosolyogva megvonta a vállát.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy máshogy mindig minden modatomba belekötsz, most meg ilyen higgadt vagy. - magyarázta, ajka szélén csibészes mosoly bújkált.
- Nem tudom, egyszerűen jó kedvem van. - haraptam be az ajkamat. Tényleg ilyen dög szoktam vele lenni?
- És ez nagyon ritka alkalom. - vihogott Sweetie.
- Azt vettem észre. - bólogatott egyetértően Jay. Kínosan beszívtam a levegőt és összepréseltem az ajkaimat. Király. A legjobb barátnőm és a srác, aki állítólag szeret morcosnak tart. Sikerült jó benyomást tennem.

Egy pár dolog

Sziasztok!
Ismét reklámoznám a blog Facebook oldalát (https://www.facebook.com/songbookbydezi?fref=ts), már üzemel, és szeretettel várja a lájkokat ;) Illetve szeretném hirdetni, hogy körülbelül kéthetente érkezik az új rész, kicsit ritkábban a suli miatt, de nincs ok a aggodalomra, jönnek majd azok az epizódok :) 

A blogot már lehet +1-ezni is:)

Sok puszi :*

Chapter 9.

A busz lefékezett a mi megállónknál, ezért gyorsan lepattantunk róla.
- Már nem is emlékszem, merre lakik Sweetie. - vakargatta tanácstalanul Mack a tarkóját.
- Nyugodj meg, én igen. - mosolyogtam rá, mire bólintott.
- Szerinted tud adni majd egy kis kaját? - kérdezte, miközben megindultunk a barátnőmék felé.
- Tessék? - néztem rá hitetlenkedve.
- Majd éhen halok. - öltött fel egy szörnyülködő arckifejezést, mire elnevettem magam.
- Hát, izé, Mack... Nem tudom, hogy udvarias dolog-e egy szinte tök idegen házban kaját kérni. - harapdáltam az ajkamat, és az unokatesómat fürkésztem.
- És nincs a közelben egy kisbolt? - ráncolta a homlokát fájdalmasan.
- Öhmm, nem emlékszem, hogy lenne. Majd maximum megkérjük Sweetie-t, hogy csempésszen a hűtőjükből neked. - gondolkodtam hangosan.
- Köszi. - könnyebbült meg. - Nem akarom, hogy lelassuljon az anyagcserém.
- Ezt is anyukád mondta? - nevettem el magam.
- Nem. - nézett rám sértődötten. - Facebook-on láttam. Volt róla egy cikk, hogyha éheztetjük magunkat, lelassul az anyagcserénk.
- Jól van, Mack! - paskoltam meg a vállát. - Az ott, az ő házuk. - mutattam a jól ismert, halvány sárga, modern házra.
- Ja, tényleg. - csapott a homlokára. - Mostmár beugrott.
Megnyomtam a kapun lévő csengőt, mire egy kis idő múlva Sweetie örök életvidám anyukája rohant ki elénk.
- Szerbusztok gyerekek! - mosolygott lelkesen. - Mack! Rég láttalak. - tárta szét a karját, miután kinyitotta előttünk a vaskaput.
Szegény unokatesóm hirtelen nem tudott mit reagálni, ezért csak hagyta magát megölelgetni. Erőltetetten mosolygott a barátnőm anyukájára, miután elhúzódott tőle.
- És Hayley, szia! - fordult felém Mrs. Wolverhampton, és egy hosszas puszit nyomott az arcomra.
- Szia! - nevettem el magam, és mivel én már hozzászoktam, viszonoztam a gesztusát. Tegeztem, hiszen már nagyon régóta ismertük egymást, mi is szinte barátnőknek mondhattuk magunkat.
- Gyertek beljebb! - taszított mindkettőnkön egy aprót. - Sweetie már nagyon vár benneteket.
Ahogy beléptünk a kuckós, családias házba, elöntött minket a melegség. Mindig is imádtam a barátnőmékhez menni, egyszerűen sugárzott az egész otthonukból a melegség. Mindkét értelemben, hiszen az időjárás miatt náluk is rendesen fel volt tekerve a fűtés. Becsukta mögöttünk az ajtót. Mindenfele szegfűszeg, és valami édes illat terjengett. Mack jelentőségteljesen rám pillantott. Á, tehát süti van a sütőben.
- Hayley, te úgyis tudod az utat az emeletre, menjetek fel, nekem figyelnem kell a sütire! - mondta, és már rohant is a konyhába.
- Na, pont jókor jöttünk. - suttogtam Mack-nek, miközben felakasztottam a kabátomat a fogasra. A sálat magamon hagytam, mert pillanatnyilag nagyon jól esett a melegsége. Az unokatesóm is követte a példámat.
- Sütit kapunk? - kérdezte halkan.
- Biztos mi is ehetünk belőle. - vontam meg a vállam. Közben elindultam felfelé, a fa csigalépcsőn, Mack pedig követett.
- Sziasztok! - hallottam egy ismerős hangot, mire az irányába kaptam a tekintetemet. Prommy állt az lépcsőnél, ő is ugyanúgy boldog mosollyal köszöntött bennünket.
- Szia, Prom! - vontam magamhoz, ahogy felértem hozzá. Ahogy elhúzódtam tőle, az unokatesómra tekintettem, aki talán kicsit feltűnően legeltette a tekintetét Sweetie nővérén. Szerencsére nem tűnt fel neki.
- Ő Mack, az unokatesóm. - mutattam be Prommy-nak, mert amikor egyszer itt jártunk, ő pont nem volt itthon, ezért nem találkozhattak. - Mack, ő Prommy, Sweetie nővére.
- Szia, Mack! - nyújtotta a kezét Prom, mire az unokatestvérem esetlenül kezet fogott vele. Jézusom, Mack!
- Sweetie-hez jöttünk. - magyaráztam. - Hogy van?
- Különösebb baja már nincsen. - legyintett a barátnőm nővére. - Hétfőn már megy szerintem suliba is.
- Akkor jó. - mosolyodtam el. - Mi megyünk is. - rántottam meg Mack karját jelentőségteljesen, aki ettől remélhetőleg magához tért.
- Oksa. Sziasztok. - biccentett, majd leugrált a lépcsőn.
Megvártam, amíg hallótávolságon kívül kerül, majd az uncsitesóm felé fordultam.
- Hát, ez meg mi volt? - kérdeztem döbbenten.
- Szerelmes vagyok. - hebegte Mack, mire kitört belőlem a nevetés.
- Tessék? Az lehetetlen...
- Te nem hiszel a szerelemben első látásra? - kérdezte.
- Nem igazán. - vihogtam.
- Akkor, tessék! - mutatott magára. - Itt a bizonyíték, hogy létezik!
- Azt elhiszem, hogy megtetszett Prommy, hiszen nagyon szép lány, de, hogy szerelmes lennél belé... Azt kétlem... - húztam el a számat.
- Szerintem ezt ne itt beszéljük meg. - mérgelődött. - Tudom, hogy mit érzek.
- Rendben. - sóhajtottam. - Erre gyere! - indultam meg Sweetie szobája felé.
Ahogy benyitottunk, nem lepődtem meg, hogy a számítógép előtt ült a barátnőm. Fél kezében egy bögre tea volt, amit szívószállal szürcsölgetett. Ahogy meglátott minket azonnal felderült.
- Sziasztok! - ugrott ki a forgós székéből, majdnem el is esett. A barátnőm szobája tényleg teljesen tinilány szoba volt. A korall színű falon szinte mindenfele poszterek voltak felaggatva, az ágya pink, plüssös takaróval volt letakarva, és szív formájú párnák illetve plüssállatok díszelegtek rajta.
- Szia! - mondtuk Mack-kel szinte egyszerre. Egyenként megölelt minket. - Hogy vagy, Mack?
- Köszi, jól. - mosolyodott el a kérdezett. - Öhmm, amúgy, majd kaphatunk anyukád sütijéből?
- Ja, persze. - bólintott. - Reggel mondott valami olyasmit, hogy csinál fahéjas-almás pitét.
- Oh. - sóhajtott az unokatesóm a finomság hallatán. Sweetie elnevette magát.
- Amúgy jó, hogy jössz, Hayley! Éppen Jay-el beszélgetek. - ragadta meg a csuklómat, és az asztalához húzott, ahol a számítógépe volt.
- Tessék? - rökönyödtem meg, és azonnal kirántottam a karomat a szorításából. - Mit akar? - közben Mack is mellém állt, érdeklődve figyelt.
- Csak rám írt. - vonta meg a vállát. - Ő is hazament ma a suliból, mert fájt a feje.
- Ja, Finn mesélte. - húztam két széket a barátnőm asztalához, így mi is le tudtunk ülni.
- Várj, megírom neki, hogy megérkeztél, mert meséltem, hogy jöttök. - tartotta fel a mutató ujját.
- Miért beszélsz neki rólam? - akadtam ki. - Nem akarom, hogy ismerje az életem részleteit... - fontam össze magam előtt durcásan a karjaimat. Mack elröhögte magát.
Sweetie erőteljesen lenyomta az entert, így már a Röpiherceg is olvashatta sorait. Másolom, hogy mit írt.
Sweetie Wolverhampton: Épp most jött meg Hayley és Mack.
Jay Mc'Quillen: Az jó. Megkérdeznéd Hayley-t, hogy mi történt a telefonjával?
- Ja, igen! - kapott a fejéhez Sweetie, ahogy elolvasta Jay üzenetét. - Hayley, mi a fene van a telóddal? Emlékszel, amikor a múltkor beszéltünk, egyszercsak megszakadt a vonal. És azóta elérhetetlen vagy.
- Honnan a francból tudja Jay a számomat? - engedtem el a fülem mellett Sweetie kérdéseit, és felemeltem a hangomat.
- Ja, ízé, elkérte. - harapta be a barátnőm a száját.
- Mégis minek? - néztem rá értetlenül.- Hogy zaklasson?
- Nyugi már, Hay! - tette maga elé védekezően a kezeit. - Ha akart is volna zaklatni, akkor sem tudott volna, hiszen nem lehet téged elérni.
- Azért, mert amikor veled beszéltem, éppen a buszról szálltam le, és a vállam illetve a fülem közé szorítottam a telefont. A lényeg, hogy ez a mutatvány nem jött össze, a teló leesett és darabjaira hullott. - meséltem el a telefonom halálesetét.
- Ez is csak te lehetsz. - veregette meg a hátamat Mack.
- Tudom, nem vagyok ügyes. Sőt, ügyetlen vagyok, de ez van. - húztam el a számat.
Sweetie mosolyogva rázta a fejét, majd gépelni kezdett. De jó. Most Jay is jót röhöghet majd a bénázásomon. Másolom.
Sweetie Wolverhampton: Éppen a buszról szállt le, amikor leejtette és eltörött.
Jay Mc'Quillen: :DD Tipikus, Hay. ;)
- Azt üzenem neki, hogy álljon le! - utasítottam Sweetie-t a gépelésre, aki engedelmeskedett.
Sweetie Wolverhampton: Hayley azt üzeni: Állj le!
Rákönyököltem a fa íróasztalra, és az arcomat a tenyerembe temettem.
Jay Mc'Quillen: Egy napja nem láttalak, Hayley, de ez már most hiányzik.
Mack feltűnően megköszörülte a torkát. Érdeklődően fordultam felé.
- Sweetie, hallod! - kezdett el mesélni Mack a barátnőmnek. - Nyilván te is ismered azt a Rochelle nevű csajt. Na, ő ma azt terjesztette rólunk, hogy járunk Hayley-vel.
- Ez most komoly? - vihogott Sweetie.
- Ja. - biccentettem. - Győztem magyarázni az embereknek, hogy rokonok vagyunk.
Sweetie Wolverhampton: Most mesélik a skacok, hogy azt terjesztették róluk, hogy járnak
- Most ezt miért kellett neki megírni? - értetlenkedtem. - Ő is tudja, akkor még ott volt.
Jay Mc'Quillen: Ja, hozzám is oda jött Rochelle. Én is azt hittem, hogy igaz.
- Azt üzenem, hogy nem az. - mondtam.
Sweetie Wolverhampton: Hay üzeni: Nem az!! :@
- Most miért kellett azt a mérges fejet oda rakni? - kérdeztem a barátnőmet, aki pont belekortyolt a teájába.
- Mert ilyen fejet vágtál. - vonta meg a vállát.
- Tényleg? - néztem Mack-re, aki láthatóan nagyon szórakozott rajtunk. Rajtam.
- Tényleg. - vigyorgott, mire fáradtan sóhajtottam.
Jay Mc'Quillen: Elég nehéz volt elhinni, hogy Hayley-nek pasija van. Így, egyik napról a másikra.
- Hé, ez sértés! - akadtam ki, és vádlóan mutogattam a számítógép monitorára. Pedig az semmit nem követett el. - Miért ne lehetne pasim? Így, egyik napról a másikra? MIÉRT NE?
Sweetie Wolverhampton: Na, ezt kár volt írnod. Tudod, Hayley is olvasta.
- Mondd, miért beszélsz úgy rólam, mint egy közveszélyes állatról? - néztem a mellettem ülő vöröskére.
- Én nem...
- Gyerekek! - hallottuk meg Sweetie anyukáját az ajtó túloldaláról. - Kész a süti!
Nem is kell mondanom, hogy ki ugrott fel azonnal, hogy ajtót nyithasson a finomságnak. Azt is el tudtam volna képzelni, ha Mack kivette volna Mrs. Wolverhampton kezéből a sütis tálat, majd az arcára vágta volna az ajtót.
Persze, nem ez történt. Sweetie szintén nagyon vörös hajú anyukája mosolyogva az unokatesóm kezébe nyomta a tálat, aki azonnal betömött egy szelet pitét a szájába.
- Jó étvágyat! - simogatta meg Mack fejét, majd ismét magunkra hagyott bennünket.
Én még mindig Jay-el voltam elfoglalva, aki folyamatosan sértegetett.
Jay Mc'Quillen: El tudom képzelni, hogy mennyire dühöng most :DD
- Átengedsz egy kicsit? - kérdeztem Sweetie-t, közben Mack leült az asztalhoz a pitéivel.
- Persze, csak megírom Jay-nek. - bólintott.
Sweetie Wolverhapton: Átengedem Hayley-t, így beszélgethettek.
Jay Mc'Quillen: Okés :)
Helyet cseréltünk, így Sweetie is rávethette magát a sütikre.
Sweetie Wolverhampton: Na, itt vagyok.
Jay Mc'Quillen: Na, szia :)
Sweetie: Miért sértegetsz folyamatosan?
Jay: Én csak élvezem, hogy viccesen reagálsz. :))
Sweetie: Azt hogy értetted, hogy nem tudnád elképzelni, hogy nekem pasim van?
Jay: Nehogy a szívedre vedd! Nem úgy értettem. Csak nem olyan csajnak tűnsz, aki egyik napról a másikra bepasizik.
Sweetie: Tényleg nem vagyok olyan.
- Hayley, nem kérsz? - nyújtotta felém Sweetie a tálat, mire vettem róla egy pitét. Nagyon finom volt.
Jay: Akkor meg? :)
Sweetie: Nem tudom, csak kicsit rosszul esett.
Jay: Bocsánat. Tényleg. Nem akartalak megbántani.
Sweetie: Mindegy. Már pitét eszek, úgyhogy hamar túlteszem magam rajta.
Jay: :DD Akkor jó.
Sweetie: Amúgy te beteg vagy?
Jay: Rosszul voltam, de már jobb.
Sweetie: Jobbulást...
Jay: Köszi :)) Van olyan telószámod, amin elérhető vagy?
Sweetie: Miért akarod te annyira a telefonszámomat?
Jay: Mert általában számot cserélek a barátaimmal...?!
Sweetie: Jó, akkor az otthoni vezetékest megadom. De csak vészhelyzet esetén! Ha zaklatsz, letiltatlak!
Jay: Nem terveztelek zaklatni, nyugi.
- Miről dumcsiztok? - hajolt mellém Sweetie, hogy elolvashassa az üzeneteket.
- Semmi különösről. Éppen elkérte az otthoni vezetékes számát.
- Akkor add meg! - unszolt.
- Jól van, na. - nevettem, majd elküldtem a telefonszámot.
Jay: Felírtam, köszi.:)
Sweetie: Nincs mit.
Jay: Akkor az a szőke gyerek az unokatesód?
Sweetie: Ja. Máskor ne hidd el, amit Rochelle mondd.
Elgondolkoztam az okon, amiért Rochelle elkezdte terjeszteni ezt az alaptalan pletykát, de úgy döntöttem, nem süllyedek le a szintjére, és nem alázom meg a "jövendőbelije"előtt. Szívből remélem, hogy összejönnek, kinézetre és stílusra is tökéletesen illenek egymáshoz.
Jay: Nem fogom :)
- Olyan aranyos. - vonyított fel Sweetie, ahogy olvasta Jay sorait. Értetlenül néztem rá. Ugye, nem gondolja azt, hogy én és Jay...?
- Ezt hogy érted? - ráncoltam a szemöldököm. Mack közben megkérdezte, hogy merre van a vécé, és elment, hogy elintézze a dolgát.
- Hát, úgy, hogy az. - vonta meg a vállát a barátnőm. - Nagyon bír téged. - nézett rám jelentőségteljesen. Na, álljon meg a menet...
- Sweetie, csak azt ne mondd, hogy azon vagy, hogy összehozz vele... - mondtam halkan.
- Nem hiszem el, hogy nem kedveled. - rázta meg a fejét mosolyogva.
- Pedig rá kell kényszerülnöd. Ugyanis TÉNYLEG nem bírom. - emeltem fel a hangom egy hangyányit.
- Nyugodj meg, Hay. - simította meg a karomat.
- De, Sweetie, ez így nem fair. Semmi kedvem pasizni, főleg nem egy ilyennel. - mutattam ismét szemrehányóan a képernyőre, amit már épp eléggé megbánthattam ezen a délutánon.
- Tök jó fej. - harapta be az ajkát.
- Mióta vagy vele ilyen jóban? Lemaradtam valamiről? A legjobb barátnőm vagy, kérlek, meséld el, hogy miről nem tudok! - könyörögtem.
Sóhajtott.
- Nem tehetem. - mondta kifejezéstelen arccal.
- Tessék? - esett le az állam. Mi a franc történt azalatt, amíg ő itthon "betegeskedett"?
- Nem tehetem. Megígértem, hogy nem mondom el neked.
- Á, szóval csak nekem. - nevettem el magam hitetlenül. - Ez egyre szuperebbül hangzik.
- Ne bántódj meg! - sóhajtott.
- Én nem bántódok meg. - álltam fel flegmán. - Csak hazamegyek.
- Ne csináld ezt, Hay. Sajnálom. - loholt utánam az ajtajáig, majd a karomnál fogva visszarántott. Szemöldökömet felvonva álltam a kétségbeesett tekintetét. A következő pillanatban Mack lépett be a szobába, kicsit meglepődött a néma jelenetünk láttán.
- Miről maradtam le? - kérdezte ijedten.
- Sweetie összeakart hozni Jay-el. - mondtam rezzenéstelen arccal. A barátnőm totálisan kiakadt.
- Jó, akkor elmondom.- adta meg magát Sweetie. - Gyere! - húzott az ágy felé, mire mindketten leültünk a puha ágyneműre. Mack is követte a példánkat, fura arckifejezéssel simított végig a pink, plüssös takarón.
- Ugye, csütörtökön lettem beteg. - kezdett bele Sweetie a kiszámíthatóan hosszú monológjába. - És egész nap gépeztem. - itt megforgattam a szememet, mire halvány mosolyra húzódtak az ajkai. - Délután rám írt Finn, beszélgettünk csak úgy általánosságban mindenről. Aztán szóba jött Jay. Elmesélte, hogy szegény srácnak bajai vannak a családjában, hogy a szülei folyamatosan veszekednek, és, hogy szinte csak ő és a húga, Grace van neki. - teljesen elszomorodtam, át tudtam érezni, hogy a családi problémák mekkora zűrt okoznak az ember fejében. - Aztán véletlenül elszólta magát. Vagyis elírta. Mert azt írta, hogy hiába szereti nagyon a húgát és őt, most valaki más keltette fel az érdeklődését, és nagyon szeretne közel kerülni hozzá. - elgondolkodtam, hogy ki lehet az. Nem tudtam elképzelni, hogy ki lehet ilyen fontos Jay-nek. Biztos valami szőke, vékony csaj az évfolyamról. Lehet, hogy Rochelle az. Talán azért hívta a múltkor Rochie-nak. - És ugye Finn nagyon jól ismeri Jay-t, általánosba is együtt jártak. Megkérdeztem, hogy ki ez a valaki. Azt mondta, hogy ezt tőle kell megkérdeznem. Ezért, mivel hihetetlenül unatkoztam, figyeltem, hogy mikor jön fel a netre, és amikor megtörtént, ráírtam. Kicsit elcsesztem a dolgokat, és kerek perec megkérdeztem. Ő meg sokkot kapott. - vihogta el magát, mire összevontam a szemöldököm. - De végülis sikerült kiszednem belőle. Megígértem neki, hogy senkinek nem mondom el. És akkor elmondta. - nézett rám, és mélyen beszívta a levegőt. Fél szemmel Mack-re pillantottam, aki ugyanolyan izgatottan nézett, mint én.
- Ki az? - sürgetten Sweetie-t. Kedvesen elmosolyodott.
- Te, Hayley.
Talán kiesett egy kis idő, mire újra magamhoz tértem. Nem egy szőke, anorexiás, gyönyörű lány az évfolyamról. Nem egy elérhetetlen top modell, akinek csak a posztereit csodálhatja. Nem Rochelle. Hanem...én?!
- T-t-tessék? - hebegtem. Mack csibészesen mosolygott, Sweetie pedig úgy nézett rám, mint egy pszihológus.
- Téged szeret. - mondta a barátnőm.
- Szeret? - nevettem el magam. - Azért ne túlozzunk.
- Hay, ő mondta, nem a kisujjamból szoptam ki. - biccentett Sweetie. Egy hét alatt, hogy szerethetett belém?
- Akkor nem tudja, mi az a szerelem. - állapítottam meg.
- Hayley nem hisz a szerelemben. - szólalt meg Mack, mire mérgesen néztem rá.
- Te talán tudod, hogy mi az? - érdeklődött a barátnőm, de a hangjában hallható gúny arról árulkodott, hogy ez csak költői kérdés volt.
Nem válaszoltam. Kerestem Sweetie szobájában egy pontot, és azt bámultam mereven. Talán tíz percig.
- Ez nem lehet igaz. - szólaltam meg végül.
- De ígérd meg, hogy nem viselkedsz úgy, mint aki tudja. - figyelmeztetett hirtelen.
- Én megígérem. De nekem ezt nem kell viszonoznom, ugye? - néztem körül segítségkérően.
- Ha nem akarod. - sóhajtott a barátnőm szomorúan. - De ne legyél bunkó. Fájdalmat legalább ne okozz neki.
- Nem fogok. - hunytam le erősen a szemhéjamat. Már csak ez hiányzott.
- De ha viszonoznád... - kezdett bele Sweetie, és fejben talán már Szivárványországban kalandozott a pink, vattacukor felhőkön. - Az lenne a világ legcukibb dolga. Annyira összeilletek. Ellentétek vagytok, de ez az, amiért annyira passzoltok. Jay hihetetlenül szexi, jó arc, okos, és szeret. Te pedig... te vagy.
Ilyen személyes bókot még soha nem kaptam. Nem tudom eléggé megköszönni.
A kínos csönd hallattán Mack-ből kitört a röhögés, én meg értetlenül néztem Sweetie-re.
- Ennyire rossz csaj vagyok? - húztam el a számat.
- Nem vagy az. Tehetséges vagy, szép az arcod, aranyos vagy, és őszinte. - ez már egy kicsit jobban hangzott.
- Köszönöm. - vigyorodtam el.
- Nincs mit. - nyúlt a kezemért, és összefonta az ujjainkat. Kinéztem az ablakon. Már sötétedett. És este még hidegebb van,.
- Mi lassan megyünk. - mondta hirtelen. - Ilyenkor már kezd nagyon lehűlni.
- Ja, persze. - mondta Sweetie miközben mindhárman felálltunk. - Kikísérlek benneteket.
Kisétáltunk a szobából. Ahogy elmentünk Prommy szobája felől, egy mély fiú nevetés ütötte meg a fülünket.
- Biztos itt van Gabe. - suttogta Sweetie. Na, ez a Gabe rendesen felkeltette az unokatesóm figyelmét.
- Gabe? - kérdezte Mack, miközben lesétáltunk a lépcsőn.
- A nővérem egyik haverja. - legyintett a barátnőm.
- Á, értem. - harapta be az ajkát az unokatesóm.
A lakás lenti részében még terjegett a frissen sült sütemény illata. Mrs. Wolverhampton éppen egy tálra rakogatta ki a felszeletelt pitéket.
- Mentek is haza? - kérdezett minket, majd bekapta a hüvelykujjára ragadt reszeltalmadarabot.
- Lassan muszáj lesz. Apa már biztos kezd aggódni. - magyaráztam.
- Rendben. Örülök, hogy itt voltatok. - sétált mellénk, és mégegyszer magához vont mindkettőnket.
- Mi is. - bólintott Mack kedvesen.
Sweetie is magára kapott egy kabátot, hogy kikísérhessen minket a kapuig. A lehelletünk az arcunk előtt gomolygott miközben beszéltünk.
- Majd még beszélünk. - öleltem magamhoz. Még mindig nem tudtam kiverni a fejemből, amit mondott. Egyszerűen...hihetetlen.
- Persze. - mosolygott. - Légy jó, Mack. Hétfőn talizunk.
- Hogyne. - motyogott az unokatesóm, aki azóta is valószínűleg Prommy-n fantáziált.
Sweeti egy ideig csak nézett ránk, majd megfordult és besétált a házba.
Mack-el mindketten csöndbe maradtunk amíg a buszegállóig sétáltunk. Le voltunk sokkolva.
Soha nem gondoltam volna, hogy pont Jay lesz az, aki ... ki se tudom mondani. Egyszerűen... felfoghatatlan. Erről muszáj írnom egy dalt.

Hurray!

Sziasztok, kedves olvasók! :)

Immár Facebook-on is tarthatjátok a kapcsolatot a Songbook írójával illetve design-erével, nem mellesleg pedig a történet szereplőivel! Íme a link: https://www.facebook.com/songbookbydezi?ref=hl

Naponta új posztokkal, érdekességgel szeretnénk kedveskedni nektek, remélem, nektek is tetszik az ötlet :) Ha úgy érzed, igazán tetszik a történet, kérlek lájkold az oldalt, nem fogsz csalódni ;)

Sok puszi :*

U.i.: Nemsokára érkezik az új rész :))

Chapter 8.

Túl szórakozott voltam, amikor besétáltam a terembe. A gondolataim ezerfele jártak. Kiraktam a földrajz felszerelésemet a padra (szép rendezetten!), majd, amíg a tanár be nem lépett a terembe, merengtem. Jay. Jay, Jay, Jay. Csak ő járt a fejemben. Na, meg az, amit Rochelle feltételezett rólunk. Én mindvégig abban a hitben éltem, hogy Jay nem bír, és ezért élvezi, hogy szívhatja a véremet. De, hogy azért csinálja, mert tetszek neki? Á, lehetetlen. Senki nem szívatja a másikat, mert tetszik neki. Akkor pont annak az ellenkezőjét csinálja... nem?
A földrajz tanárnő sietősen becsukta maga után az ajtót, és zavartan megigazította a fején a szemüvegét. A falon lévő órára pillantottam, amiről leolvastam, hogy már öt perce el kellett volna kezdődnie a tanórának. Tehát, késett.
- Elnézést a késésért, gyerekek! - krákogott és szétterítette a könyveit (köztük a naplót is, tehát felelünk) az asztalon. - Akkor, el is kezdhetjük az órát a feleléssel! - csapta össze a tenyereit vészjóslóan, mire az osztály kánonban sóhajtott egyet szaggatottan. Ahogy körülnéztem, szörnyülködő tekintetekkel, körömrágássál, megjátszott orrfújással illetve köhögéssel találtam szembe magamat. Mi lenne, ha egyszer tanulnátok?
Hirtelen kopogtak az ajtón, mire a többség megkönnyebbült.
- Szabad! - intett a tanárnő, miközben még mindig a naplót fürkészte. Mack lépett be óvatosan, és kínosan az ajkába harapott.
- Jó reggelt! - mondta lassan, mintha beszéd közben is gondolkozott volna a mondandóján. - Én vagyok az új diák, Mack Cooper!
- Á, egy új diák! - mosolyodott el gonoszul a tanárnő. - Mack Cooper, kérlek foglalj helyet Hayley mellett!
Szegény Mack, majd néha megkérem Sweetie-t, hogy üljön el a leghátsó padba, hogy az unokatesómat a védelmembe vehessem.
Az unokatestvérem falfehér arccal lépkedett el a padomig, majd lazán ledobta magát mellém. Kikutatta a tankönyveit, meg egy füzetet, majd az ismét naplót lapozgató tanárra szögezte a tekintetét.
- Ugye, engem nem feleltethet? - suttogta nekem, mire nyugtatóan megráztam a fejem. Még nem.
- Marcell Decker! - szólította a tanárnő a srácot, aki a hátsó padok egyikében gubbasztott, és úgy tűnt, a mai nap nem hallgattattak meg az imái. - Kérlek, fáradj ki a táblához!
A felelés után már viszonylag 'átlagosan' telt az óra, hiszen csak másolni kellett a füzetbe. Mondjuk rengeteget, de az már mellékes. Azért remélem az ínhüvelygyulladást elkerülhetem.
Álmosan pakoltam vissza a cuccomat a táskámba, majd bezipzároztam, és Mack-kel együtt kisétáltunk a folyosóra. Ismét a tipikus zűrzavar uralkodott mindenkivel. Megláttam Blake-ket, aki éppen rekordot akart dönteni, hogy mennyi rágó fér a szájába. Josephine is mellette állt, segített neki számolni. Atya ég.
- Merre van a büfé? - kérdezte Mack hirtelen, mire értetlenül fordultam felé.
- Már éhes vagy?
- Hát, ja. - vonta meg a vállát. - Hozzászoktam. Tudod, Anya mindig azt hajtogatta, hogy sok alkalommal egyek egy nap.
- Igen, én is ismerem ezt a "mondást". Csak, tudod, Mack, az úgy van, hogy sokszor egyél keveset. És te aprónyit se súrolod a kevés határát. - mondtam a szemébe a szín tiszta igazságot, mire elvigyorodott.
- És? - tárta szét a kezeit. - Ígyis-úgyis jól nézek ki. - mutatott egy csapat alsóbbéves lányra, akik elpirulva vihogtak rajta. Mosolyogva megráztam a fejemet.
Ahogy lesétáltunk az aulába, Mack azonnal beállt a büfésorba, én pedig úgy döntöttem, hogy foglalok magunknak egy asztalt. Leültem, majd elővettem az irodalom füzetemet, hogy a szememmel átfuthassam az előző órai anyagot. Hirtelen Finn ült le velem szembe. Meglepődve nézett rám.
- Mi az? - tártam szét értetlenül a kezem.
- Komolyan pasid van? - kérdezte totál lesokkolva. Unottan a homlokomra csaptam. Ha Jay tudja, akkor természetesen ő is.
- Nem, Finn, nincs. - mosolyogtam rá erőltetetten, mire szkeptikussá vált a tekintete.
- Na, mindenki erről beszél.
- Tudom. - bólintottam, majd visszairányítottam a tekintetem a füzetemre.
- Ne, csináld már! - háborodott fel, majd felállt, áthajolt az asztal felett és egy laza mozdulattal kikapta a füzetet a kezemből.
- Hé! - kiáltottam rá, és eszeveszetten kezdtem ágaskodni a tulajdonomért, de hiába. Magasabb volt nálam.
- Addig nem kapod vissza, amíg el nem mondod a teljes igazságot. - zsarolt meg, mire mérgesen a csípőmre tettem a kezemet. Közben megérkezett az állítólagos "pasim" egy gőzölgő wimpi-vel, és elég furán nézett ránk.
- Te ki vagy? - nézett értetlenül Finn-re.
- Finn Norwich, örülök, hogy megismerhetlek. - biccentett neki oda a füzetem elrablója.
- Én is. - rakta le Mack a kajáját az asztalra. - Miért vetted el Hayley füzetét?
- Azért, mert nem vallja be, hogy a pasija vagy. - magyarázta Finn, mire Mack tekintete kétségbeesetté változott.
- Mi?
- Talán nem igaz a pletyka? - érdeklődött az okostojás, mintha csak egy riporter lenne.
- Nem. - válaszoltam Mack helyett.
- Mack Cooper vagyok, haver. Cooper. Mack Cooper, Hayley Cooper. Vágod a hasonlóságot? Unokatesók vagyunk, bakker! - magyarázott Mack kicsit túl vehemsen, Finn-nek pedig szinte leesett az álla.
- Ez most komoly?
- Igen! - nevettem el magam hitetlenül.
- Akkor Rochelle miért terjeszti azt, hogy ... - kezdett bele, de félbeszakítottam.
- Mert féltékeny.
- Mire?
Na, ebben a pillanatban rekedt benn a szavam. Két értetlen sráccal néztem farkasszemet, akik epedve várták a válaszomat.
- Azt hitte, hogy én és Jay... nos, hogy mi... hogy flörtölünk egymással, vagy mi. - hebegtem.
- Hogy jön a képbe Jay? - vakarta meg a tarkóját Finn.
- Egyáltalán ki az a Jay? - röhögött Mack, mire sóhajtottam.
- Úgy, hogy tetszik Rochelle-nek. És azt hitte, hogy nekem is. - néztem Finn-re. - Amúgy Jay egy hülye gyerek, aki miatt ilyen az orrom - mutattam a Harry Potter homlokám lévő villámot meghazudtoló szexepilemre- és utál.
- Honnan veszed, hogy utál? - kérdezte Finn.
- Nyilvánvaló.
- Nem utál.
- Jaj, dehogy nem.
- Nem igaz.
- Elég legyen már! - emelte fel a hangját az unokatesóm. - Tehát... az történt, hogy van az a szőke liba, akivel tegnap az étteremben találkoztunk, és tetszik neki ez a Jack, vagy ki. És ez a csávó sokat van Hayley-vel, mert utálja és orron dobta egy labdával. Ezért a liba azt hitte, hogy ők együtt vannak, és azért kezdte el terjeszteni ezt a hülyeséget.
- Így van. - bólintottam, de Finn rázta a fejét.
- Jay a neve, és nem utálja Hayley-t. Hayley... khmm... - elgondolkozott- csak egy jó alany a szívatásra. - fejezte be, és látszólag nagyon büszke volt a magyarázatára. Én akkor is tudom, hogy nem bír.
- Értem. - bólintott megkönnyebbülten Mack.
- És ha már ennyit beszélünk róla, hol van Jay? - kérdeztem Finn-t.
- Ja, hazament mert fájt a feje. Biztos ő is megfázott, mint Sweetie. - mondta, mire felvontam a szemöldökömet.
- Honnan tudod, hogy Sweetie megfázott?
- Ööö... beszéltünk neten. - hebegte. Atya ég. Csak nehogy ezzel jöjjön össze a barátnőm.
- És, mostmár visszaadod a füzetemet? - tartottam a kezemet.
- Ja, persze, tessék, Hay.
- Kösz. - motyogtam.
- Akkor én megyek is. - vigyorgott.
- Már éppen akartam kérni. - bólogattam. Megfordult, én azt hittem, hogy végre elmegy, de hirtelen visszalépett és őrült módon csikizni kezdett. Hangosan felsikoltottam, és ütni kezdtem a kezét. Hiába, tökre erőtlen voltam. Kiskorom óta durván csiklandós vagyok.
- Mack! - sikítottam. - Segíts!
Az unokatesóm hősiesen a védelmemre sietett, majd egy kis idő múlva kirántott Finn szorításából. El tudom képzelni, milyen szép, rákvörös lehetett a fejem. Idegesen felkaptam a füzetemet meg a táskámat, és mindenkit kikerülve elindultam az irodalomterem felé. Mi atyánk, ki vagy a mennyekben! Szenteltessék meg a te neved.

Az irodalom átlagos volt, Mack bemutatkozott a tanárnak, aki - mivel elég rossz a látása - elintézte annyival, hogy "foglalj helyet, lányom", és körülbelül ennyi. Egy Rachel nevű lány felelt (mérges is voltam, hogy őt választották helyettem).
Az órák szép lassan elteltek, Mack teljesen fel volt dobódva, amikor az utolsó bioszról is kicsöngettek.
- Ez még csak az első nap volt, uncsitesó. - vigyorogtam rá. - Még nem érettségiztél le.
- Miért kell neked mindig elrontanod a kedvemet! - húzta fel játékosan az orrát, mire elnevettem magam.
- Néha hajlamos vagyok közölni a fájdalmas igazságot. De ígérem, ezentúl megpróbálom visszafogni magam.
- Kösz. - röhögte el magát. - Amúgy busszal megyünk?
- Persze. - néztem rá értetlenül mosolyogva. Ja, nem, 50 cent jön értünk limuzinnal, illetve előre kikészített Martini-val.
- Jó, csak kérdeztem. - emelte védekezően az égbe a kezeit. Közben megérkeztünk a szekrényemhez. Lassan magamra vettem a kabátomat, a sálamat komótosan a nyakamra tekertem. Mack úgy látszik nem rakott be semmit a szekrényébe, mert letette a táskáját a földre és kihúzta belőle a galacsinná gyűrt kabátját.
- Máskor inkább rakd be a szekrénybe! - vihogtam, ahogy magára vette a durván gyűrt dzsekit.
- Nekem így is jó. - vonta meg a vállát. Ha neki oké, akkor nekem is.
Megbeszéltük, hogy közvetlenül Sweetie-hez megyünk, hiszen szegény már gondolom alig várja, hogy valaki meglátogassa. Nem mintha nem tudta volna lefoglalni magát az elmúlt két napban, valószínüleg méginkább netfüggővé vált, de azt hiszem, az már az ő dolga.
Dideregve szálltunk fel a buszra, és szerencsénkre találtunk két egymás mellett lévő szabad helyet, és leültünk. Egy ideig hallgattunk, mindkettőnk agykerekei forogtak, majd Mack volt az, aki megtörte a csendet.
- Nem is tudtam, hogy ilyen... izgalmas életed van. Főleg, hogy ilyen srácok a barátaid. Azt hiszem, félreismertelek, Hay.
- Nem, Mack. - ráztam meg a fejem sóhajtva. - Egyáltalán nem ismertél félre. Jay és Finn rámszálltak, nem vagyunk barátok. Egyszerűen csak nem akarnak békén hagyni. Főleg Jay. Ő egyszerűen kiállhatatlan. Mindig a nyomomban van. - panaszkodtam, miközben összefűztem a kesztyűs ujjaimat.
- Ma nem volt. - mondta hirtelen.
- Talán a ma a kivétel. Amióta orron dobott azzal az átkozott röplabdával, egyszerűen rám ragadt. A neten írogat, a suliban követ és nem mellesleg szekál. - meséltem.
- És nem tudod, hogy ennek mi az oka? - ráncolta a szemöldökét.
- Fogalmam sincs. - húztam el a számat tanácstalanul. - Valószínűleg nem bír.
- Várj, kezdek összezavarodni! - tartotta fel a kezét. - Ha szekál és nem bírjátok egymást, akkor miért gondolta azt ez a Rochelle, hogy ti jártok?
- Épp ez az! - nevettem el magam. - Ez kész baromság! Miért járnánk? Nem is kedveljük egymást... Majd nézd meg, hogy mit csinál velem. Olyan, mint Finn, csak rosszabb.
- Amikor róla beszélsz, teljesen felforrsz. - mosolygott.
- Ne csodálkozz! - ingattam meg az arca előtt erélyesen az ujjamat. - Ha megismered, megértesz.
- Ilyen felvezetővel alig várom, hogy megismerhessem. - sóhajtott fáradtan, mire elröhögtem magam. A helyedben felszállnék a legkorábbi járatra hazafele.

Chapter 7.

Lesokkolva pillantottam Mack-re az étlap mögül. Talán ezt a pillanatot nevezik úgy, hogy csattanó. Ez az, amire igazán nem számítottam.

- Bridget a neve. - habogta zavartan mosolyogva a fejem láttán. - Nagyon szép, hosszú, természetes szőke haja, illetve nagy, barna szemei vannak. Eddig azt hittem róla, hogy a legjobb barátom. De az a helyzet, hogy mielőtt még ide költöztem volna, az utolsó napokban azt terjesztették róla, hogy összejött valakivel. Meg is sértődtem, hogy nem szólt róla nekem, hiszen én minden bajomat, örömömet megosztottam vele. És a legutolsó napon, amikor búcsúzkodtam mindenkitől, nem jött el, mert a sráccal volt randija.

- Jaj, istenem. - biggyesztettem le az ajkam. - Sajnálom, Mack.

- Én is. - sóhajtott szomorúan, majd kinyitotta az étlapot. - És most az itteni kaja örömeivel fogom tompítani a szerelmi bánatomat.

Elnevettem magam.

- Az jó taktika. Én pesztós tésztát kérek.

- Én meg sajtos makarónit. - jelentette ki, mire a nagy határozottságunkra a pincér is mellénk lépett.

- Sikerült választanotok? - kérdezte viszonylag udavriasan, hiszen a magázást elhagyta, mondjuk arra következtetek, hogy a korunk miatt. 

- Igen, ő egy sajtos makarónit kér, én pedig egy pesztós tésztát. - válaszoltam az unkatesóm helyett is.

- Értem. - firkantotta fel a fiatal srác a jegyzettömbjébe. - Esetleg valami innivalót?

- Ja, igen, én egy szódát kérek szépen. - mondta Mack.

- Én pedig egy jeges teát. - biccentettem. Mikor a pincérfiú elszlalomozott, újra az unokatestvérem felé néztem. Éppen kérdezni akartam Bridget-ről, amikor valaki mellénk lépett.

- Hayley? - nézett rám Rochelle Akerman a nagy kék szemeivel. Egy pillanatra lesokkoltam. Mit keres ez itt?

- Szia. - hebegtem bénán. Mack értetlenül ráncolni kezdte a szemöldökét.

- És ki ez a helyes fiú veled? - pillantott Rochelle az unokatesómra, aki erre a kérdésre még jobban megrökönyödött.

- Mack, az unokatesóm. - motyogtam. - Mi járatban erre, Rochelle?

- Várj, várj! - csitított el. - Eddig nem tudtam, hogy lenne unokatesód.

- Azért, mert most költözött ide Miami-ból. Holnaptól a mi sulinkba fog járni.

- Valóban? - nézett lelkesen mosolyogva Rochelle az említettre. Mack zavartan biccentett. - Akkor holnap találkozunk, adonisz. - kacsintott rá, majd köszönés nélkül visszasétált a barátnőihez, akikkel még egy ideig vihogva pillantgattak felénk.

- Hayley, ki volt ez? - akadt ki Mack halkan.

- Ízé, a legmenőbb csaj a suliban. Rochelle Akerman. - motyogtam bénán. - És azt hiszem, szemet vetett rád.

- Ezt hogy érted? - nevette el magát értetlenül.

- Úgy, ahogy mondtam. - haraptam be az ajkam. - Megtetszettél neki.

- Ne már, ez egy r***nc! - fortyogott az unokatesóm, én meg a csúna szó hallattán összehúztam a szemem. Ritkán hallok ilyet, nem tehetek róla.

- Így is fogalmazhatunk. -bólintottam. - Ma reggel véletlenül bele rohantam, és magára öntötte a kávéját.

- Ú. - húzta el a száját. - Gondolom,volt hiszti.

- Volt bizony.

- Úgy érzem még sok mindent nem tudok a jövendőbeli sulimról. - nézett rám rágódva.

- Nyugi, nem olyan durva. - nyugtattam azonnal. - Csak van egy pár ... hogy is mondjam, híresebb személy, de ennyi. Nem nagy szám. Nagyjából annyi nálunk egy nap, hogy mindenki elalszik a padban. Rajtam kívül. - az utolsó mondatomat büszke arckifjezéssel mondtam, mire Mack elmosolyodott.

- Te vagy a kis stréber, mi? - hunyorgott rám, mire kiöltöttem a nyelvemet.

- Nem gúnyolódni, együttérezni. Nem tudom, hogy mi motivál a tanulásban és a többieket ez miért nem, de legalább más vagyok.

- Ez igaz. - értett egyet. - Furán más.

Körülbelül ilyen fontos társalgást folytattunk le, míg le nem raktánk elénk az ételünket illetve az italainkat. A tésztám gusztán gőzölgött, és a belőle áradó ínycsiklandó illat jóról árulkodott. Átkukkantottam Mack tányérjára, aki ugye sajtos makarónit (fedőnevén mac&cheese) rendelt, és az olvadt sajt azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Mindig ezt csinálom, amikor étterembe megyünk valakivel. Megrendelek valamit, aztán megkívánom mások kajáját és szinte az övéjüket eszem meg. A sajátomat pedig otthagyom, mert nem fér már belém. Szegény pincérek mindig búskomor arckifejezéssel kérdezgetik, hogy mi nem ízlett az ételben. Győzöm magyarázni, hogy rég ettem ilyen minőségit és finomat, csak már nem volt számára hely a hasamban.

- Csórhatok egy kis sajtot? - kérdeztem az unokatesómat, aki éppen csak belekóstolt a makarónijába.

- Ja, persze. - felelte naivan. Nem ismeri még eme oldalamat. 

A villámra tekertem egy kis olvadt sajtot, majd a számba vettem. Hmm, isteni finom volt. Amíg Mack a szódájába kortyolt, vettem még egy kicsit, mire homlokráncolva lerakta a poharát.

- Nem kóstolod meg a tiédet? - nevetett.

- Ja, de. - kaptam a fejemhez, mintha csak elfelejtettem volna, hogy előttem is van egy nagy tál tészta. Megkóstoltam, az is nagyon finom volt. De valahogyan az unokatestvérem sajtjára fájt a fogam. Úgy nyúltam a tálja felé, mintha közös lenne, ezért először fel sem tűnt neki, hogy mire készülök megint. De ahogy a sajtja megint a villámra csavarodott, értetlenül nézett rám.

- Nem ízlik? - bökött az én tálamra.

- De. - mosolyodtam el kínosan. - Bocsi, rossz szokás.

- Az, hogy mások kajáját eszed? - röhögött.

- Csak éttermekben. Valamiért mindig a másé tetszik.

- Ilyet se hallottam még. - kuncogott, majd betömött a szájába egy nagy adag tésztát.

- Nem baj, ha veszek még egy kicsit? Meghívlak mégegyre, ha nem laknál jól. - könyörögtem.

- Felőlem. - mosolygott rám. - De ebben az esetben kérhettünk volna kétszemélyes tálat is. Tudod, olyat is lehet. Az olyan fóbiában szenvedőknek találták ki, mint te.

- Ha-ha. - szimuláltam nevetést. - Mostmár mindegy. Majd legközelebb.

- Na, rajta, uncsitesó, vegyél! - tolta közelebb hozzám a tálát, így már egyből ehettünk. 

Lassan elfogyott a makaróni, amikor én már a teli hasamat simogattam.

- Jóllaktál? - kérdeztem Mack-től, aki az utolsó darab tésztákat eszegette ki a tálról.

- Megehetem a tiédet? - nézett rám, mire én fáradt mosollyal elé toltam a tálamat. Egy negyed óra múlva azzal is végzett.

- Mehetünk? - kérdeztem, és a térdemre támaszkodtam.

- Aha. - bólintott, mire felálltunk és felhúztuk a kabátjainkat. A pulthoz sétálva otthagytam a pincérnek a pénzt, meg egy kis borravalót, majd kisétáltunk az étteremből.

Fagyoskodva ballagtunk el a buszmegállóig, a lehelletünk látszott a levegőben. Azon hülyéskedtünk, hogy próbáltunk O betű formájút lehelni, természetesen semelyikőnknek nem sikerült, de legalább sokat nevettünk. A busz hamarosan megérkezett, mire gyorsan felszálltunk. Jól be volt fűtve, szinte felüdülés volt, amikor becsukódtak az ajtók.

- Tehát, Bridget el se búcsúzott tőled? - kérdeztem hirtelen Mack-től, akinek azonnal lefagyott a vigyor az arcáról a kedvenc témája hallatán.

- Hát, ja. Persze, mondta, hogy 'szia', ha ilyesmire gondolsz, de nem volt nagy ölelkezés, vagy búcsúpuszi. - magyarázta.

- Pedig te örültél volna ölelkezésnek és búcsúpuszinak, ugye? - néztem rá szomorúan.

- Ja. - bólintott, mire elhúztam a számat. - Az nem lett volna rossz.

- Sajnálom, Mack. Igyekezlek majd felvidítani.

- Köszi. - mosolyodott el. - Már most sikerült.

- Az már siker. - dörzsöltem meg a nyakamat, hogy egy kicsit felmelegítsem. - Képzeld, van a suliban egy klubbom. Sweetie-vel tartjuk a délutáni szakköröket.

- Komoly? Milyen klub? - érdeklődött.

- Zene klub. Mindennel foglalkozunk, ami zenével kapcsolatos. Hangszeresek, dalírók és énekesek tömkelege gyűlik össze minden délután kettőkor. Nincs kedved holnap elkísérni?

- De, szívesen. - vigyorgott. - Mindig is tudtam, hogy szereted a szervezkedést, na, de, hogy klubbot csinálj... ez még új nekem.

- Majd figyeld meg milyen jó szónok vagyok. Mindenki síri csendben ül, amíg beszélek. Már most megvan a tekintélyem, alig kell fegyelmeznem. Ez nagy haladás ám.

- Majd holnap lecsekkollak. - kacsintott rám, mire elmosolyodtam.

- Ajánlom is.

Megállt a busz a megállónkban, mire leszálltunk és gyors léptekkel közelítettük meg a házunkat. Egyszerűen borzasztó hideg volt. Egyre hidegebb. Már akkor szerencsés vagyok, ha az ujjaim nem üszkösödnek el.

Lihegve rontottunk be a bejárati ajtón, ahol finom melegség fogadott bennünket. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, majd kulcsra zártam. Lebontottuk magunkról a több réteg ruhát, majd besétáltunk a nappaliba ahol még égett a lámpa és halkan ment a tévé. Mindig én maradok fel legtovább, Chad ugye korán lefekszik illetve Apa is már ilyenkor elálmosodik.

- Szia, Apa. - köszöntem halkan, mire bóbiskolva pillantott felénk. Már majdnem elaludt.

- Á, sziasztok. - ült fel és megköszörülte a torkát. - Jól éreztétek magatokat?

- Aha. - biccentett Mack.

- Most szerintem felmegyünk. - mondtam, és az unokatesómra néztem, hogy leigazoljam, ő is egyet ért-e.

- Rendben, jó éjszakát, gyerekek! - ásított Apa, és újra hátradőlt a kanapén.

- Neked is. - motyogtam, majd óvatos léptekkel - hogy nehogy orra bukjunk a félhomályban- felsétáltunk az emeletre.

Mack előkutatta a kipakolatlan bőröndjéből a tisztálkodási szereit és elfoglalta a fürdőszobát, amíg én lehuppantam a babzsákfotelomba és felnyitottam a laptopomat. Azonnal üzenetek tömkelege fogadott.

Jay Mc'Quillen: Szia, Hay! - ezt írta először,és ezt ugye láttam is, de nem reagáltam rá.

Jay Mc'Quillen: Még mindig haragszol rám?

Jay Mc'Quillen: Azért, mert azt mondtam, hogy kicsi vagy? Nem vagy olyan kicsi, semmi baj nincs ám a magasságoddal.

Jay Mc'Quillen: Ne haragudj!

Hát, Jay, neked aztán tényleg nem lehet semmi programod. De most komolyan, ha egyszer nem válaszolok, akkor annyiba kell hagyni, nem? Az nem fordul meg a fejében, hogy véletlenül nem jelentkeztem ki és valójában nem is vagyok online? Ha válaszoltam volna, tutira csak szivatott volna. De szerencsére nem volt rá lehetősége. Mivel most meg ő nem volt fent.

Böngésztem egy kicsit, mire Mack nyitott be a szobámba. Egy kék-fehér kockás pizsama nadrágban és egy hozzá színben egyáltalán nem passzoló, bő, sárga, Miami Beach :) felíratú pólóban volt. Lehuppant mellém a szőnyegre, mire megcsapott a belőle ízléses mértékben áradó férfi tusfürdő szaga.

- Jó illatod van. - néztem rá, mire elmosolyodott.

- Akkor jó. Te nem mész?

- Most arra célzol, hogy én büdös vagyok? - vontam kérdőre.

- Nem. - röhögte el magát. - De hülye vagy.

- Most meg lehülyéztél. - fontam össze magam előtt a karjaimat tettetett sértettséggel, bár legszívesebben már én is nevettem volna vele.

- Tényleg az vagy. - állapította meg, mire már belőlem is kitört a röhögés.

- Hülye is, büdös is... mennyi baj van velem. - álltam fel, hogy én is lefürödjek.

- Legalább játszd el normális és jó illatú vagy, Hay. Tisztára leégetsz. - szólt utánam, én pedig csak egy erőltetett 'ha-ha'-val válaszoltam.

Bezártam magam után a fürdőszoba ajtót, majd levetkőztem. Immár konytba kötött hajjal léptem be a tus alá. Engedtem magamra a szinte már fájdalmasan forró vizet, de jól esett. A tusolófülke teljesen bepárásodott, én pedig szórakozottan rajzoltam rá egy szívecskét az ujammal. Majd elgondolkodtam, hogy mégis miért pont ezt a szimbólumot, ezért kisatíroztam és egy mosolygó fejet rajzoltam inkább. Közben eszembe jutott, hogy azóta csak folyattam magamra a vizet, ezért kikaptam a tartóból a kókuszillatú tusfürdőmet - és csak, hogy enyhítsem a bűzömet - magamra kentem. Majd egy kis idő után lelocsoltam magamról a fehér habot, elzártam a vizet, és kiléptem. Azonnal dideregni kezdtem, ezért magam köré tekertem a radiátorra akasztott törülközömet. Finom meleg volt, de ilyen időben még ez se volt elég. Csak, hogy ott helyben jöttem rá, hogy nem hoztam be magammal pizsamát és most kénytelen leszek egy szál törülközöben áttipegni a szobámba. És abban a három másodpercben is képes leszek halálra fagyni. Szuper.

Lelkileg felkészítettem magamat a rám váró fagyhalálra, majd gyorsan kinyitottam az ajtót, készen állva a gyors akcióra. Csak ahogy eszeveszetten rohanni kezdtem, a vizes lábam megcsúszott a fa parkettán, én pedig sikeresen hátast dobtam a kemény padlón.

- Áúúú! - ordítottam el magam, majd hirtelen a számra csaptam a kezem, mert eszembe jutott, az öcsém, illetve valószínűleg már Apa is alszik. A fogaim összekoccantak, a karom tiszta libabőr volt, annyira fáztam.

- Mi történt? - sietett a segítségemre Mack, aki nyilván hallotta a zajogásomat. Ahogy meglátott a földön feküdni, megtorpant és felvonta a szemöldökét.

- Megcsúsztam. - ültem fel, és felé nyújtottam a kezemet, jelezve, hogy segítsen fel. Ahogy ismét a lábamon álltam, az unokatesóm még mindig értetlenül nézett rám.

- Kérdezzem meg, vagy inkább hagyjam rád? - érdelkődött óvatosan.

- A második. - mutattam rá, majd őt kikerülve betipegtem a szobámba. - Átöltözöm. - csuktam be az ajtót. Nagyot sóhajtottam, ahogy ismét magam voltam. Annyira égő vagyok.

Ahogy magamra kaptam a babapink (nem nevetni) pizsamámat, újra kinyitottam az ajtót. Mack már nem állt ott, ezért feltételeztem, hogy biztos a szobájában van. Immár zokniban sétáltam át hozzá, éppen az ágyát igazgatta.
- Mizu? - kérdeztem szórakozottan, miközben az ajtófélfának támaszkodtam.
- Gondoltam pár dolgot kipakolok. - vonta meg a vállát, majd egy delfines ébresztőórát helyezett az éjjeliszekrényére. Elmosolyodtam. Vízi befolyásban nőtt fel.
- Segítsek? - kérdeztem.
- Hát, ha annyira akarsz...- vigyorgott rám, majd a lába mellett lévő bontatlan pakkra mutatott. Lehajoltam érte, odébb húztam, majd leültem vele a szőnyegre és ki zip-zároztam. Sikeresen kifogtam a fehérneműs bőröndöt (ismét hozom a formámat).
- Melyik fiókba pakoljam? - kérdeztem Mack-et.
- Nem tudom. - egyenesedett fel. - Melyik a fehérneműs fiók?
- Abba pakolod, amelyikbe szeretnéd. - mosolyogtam.
- Rendben, akkor mondjuk legyen az. - mutatott rá az egyikre, mire én bólintottam és közelebb húzódtam hozzá.
Szinte újra kellett hajtogatnom Mack alsógatyáit illetve zokniait, mert vagy annyira rázkódott utazás közben, hogy ennyire szétestek, vagy az unokatesóm csak egyszerűen behajigálta őket ebbe a bőröndbe. Nem szívesen hajtogattam más fehérneműit, de ő családtag, neki megcsinálom.
Lassan végeztem velük, mire Mack is fáradt sóhajjal vetette le magát az ágyára.
- Én lassan lefekszem. - ásítottam nagyot.
- Én is. - bólintott, és megdörzsölte a szemeit. A szekrényébe kapaszkodva egyenesedtem fel, majd mellé sétáltam és egy puszit nyomtam az arcára. Elmosolyodott, majd a nyakamnál fogva gyengéden visszahúzott és viszonozta a gesztusomat. Ásítva felegyenesedtem, és egy intést követően visszamentem a saját szobámba. Becsuktam az ajtómat, mire azonnal a gitáromra tévedt a tekintetem. Ma nem is gyakoroltam. Na, mindegy, majd holnap.
Lomha léptekkel mentem el az ágyamig, és lefeküdtem rá. Bebújtattam magamat a vastag dunyhatakaró alá, és leoltottam az éjjeli szekrényemen lévő lámpát, ami eddig gyér fényt kölcsönzött a helyiségnek. Immár csukott szemekkel fordultam a fal felé és azonnal elnyomott az álom.
Reggel az ébresztőórám rutinosan visongani kezdett, ezzel megzavarva az édes álmomat. A hátamra fordultam és egy nagyot nyújtózkodtam. Egy újabb nehéz nap. Hurrá.
Lassam felültem, mire arcon csapott a felismerés. Én be se pakoltam a táskámat. Te atya isten!
Gepárdot meghazudtoló gyorsasággal vetődtem a táskámért, amit tegnap a falnak döntve hagytam, majd az iróasztalomhoz rohantam vele, és mivel fejből tudom a pénteki órákat (ahogy a többit is), csak behajigáltam a tankönyveket, amik nem is kellenének mind bennmaradtak. Meg fogok szakadni.
Kinyitottam a szobaajtómat, mire megcsapott a palacsintaillat. Apa biztos kedveskedni akar nekünk. Átrohantam Mack-hez, ellenőrizve, hogy ő is felkelt-e. Még jó, hogy ezt megtettem, mert a szőkeség még nyakig betakarózva szundikált.
- Mack! - kiáltottam el magam a kelleténél kicsit hangosabban
- Te úristen! - ült fel ijedten az ágyában. - Mi az?
Szegényt durván felébresztettem.
- Idő van. - mutattam a csuklómon lévő nem létező órámra. - Készülődj!
- Ilyen korán? - kelt ki az ágyából ásítva.
- Itt nincs akkora diákszeretet, mint Miami-ban. Fél kilenckor már suliban kell lenni.
- Jézus. - rökönyödött meg, majd kisétált a fürdőszobába.
Én addig visszamentem a szobámba és gyorsan felöltöztem. Felhúztam egy hosszú ujjú, lila, sima pólót, majd ráhúztam egy hozzá színben passzoló, ujjatlan ruhát, ami valójában nyári, de én télen ilyen szettben hordom. Megfésülködtem a tükröm előtt, majd Mack-ket kizavarva a fürdőből fogat mostam. Magamra fújtam egy kis parfümöt, és már készen is voltam. Az unokatesóm is lassan elkészült, fél kezében a teljesen üres iskolatáskávál, amelybe ma fogja megkapni a tankönyveit.
Leszaladtunk az emeletről, ahol Apa finom reggelivel várt minket. Chad bizonyára még aludt. Mázlista.
- Jó reggelt, gyerekek! - mosolygott ránk. - Mivel kéritek a palacsintát?
- Juharszirup. - tette fel a kezét Mack, és egy laza mozdulattal leült az étkezőasztalhoz, és éhes óvodás módjára várta, hogy elé tegyék a reggelijét.
- Én eperlekvárral. - mondtam és helyet foglaltam az uncsitesóm mellett.
Pár másodperc múlva már jóízűen falatoztunk, de ahogy az órát figyeltem, sietnünk kellett, különben lekéssük a buszt.
- Mennünk kell. - toltam el magamtól a maradék negyed palacsintámat, mire Mack fájdalmas arccal nézett rám.
- Had fejezzem be. - könyörgött, majd egy nagy darabot tömött a szájába.
- Este elmegyünk a Sugar Dream-be és annyit eszel, amennyit akarsz. - néztem rá boci szemekkel. - De kiakadok, ha elkések a suliból.
- Rendben. - sóhajtott, majd lopva Apára pillantott, aki mosolyogva sóhajtott. Ezek aztán gyorsan összeszoktak.
Kirohantunk az előszobába - én a dögnehéz, teli táskámmal, Mack pedig a pehelykönnyű, csupán tolltartót tartalmazó hátizsákjával- és felhúztuk a több réteg anyagot magunkra, annak érdekében, hogy ne potyogjanak le az elüszkösödött végtagjaink. Még szükségünk lesz rájuk egy ideig.
Elköszöntünk Apától, aki odaadta az általa írt igazolást, hogy Mack valóban hozzánk költözött és egy ideig a sulinkba fog járni, majd kisiettünk a buszmegállóba. Pont elértük a buszunkat (huh), és dideregve felszálltunk.
- Szóval, ha megérkeztünk, elkísérlek majd az igazatónőhöz, de én nem mehetek be veled, ezért egyedül kell eljönnöd majd a 34-es terembe, ha megkaptad a tankönyvediet, oké? - kezdtem el azonnal szervezkedni, ahogy elindulunk.
- És meg fogom én azt találni? - ráncolta a szemöldökét.
- Majd az igazgatónő biztos elmagyarázza. Vagy, ha nem, akkor kérdezd meg. - tanácsoltam.
- Ja, oké. - bólintott.
Ahogy leszálltunk, sietősen közelítettük meg az iskolát (oké, én siettem és rángattam magam után Mack-ket is). Eszembe jutott, hogy lehet megint röpiznek a hidegben, ezért direkt nem a megszokott útvonalon vezettem az unokatesómat, hanem megint abban a szép ívben. Az kéne még, hogy Jay elkezdjen az unokatestvérem előtt szivatni. Akkor győzném magyarázni Mack-nek, hogy mégis ki ő, és mit akar.
- Miért nem megyünk be az elejénél? - kérdezte a mögöttem loholó szőkeség.
- Mert... mert ott röplabdáznak, és szokásuk, hogy megdobálják azt, aki nem akar. - rögtönöztem gyorsan.
- Akkor álljunk be! - vigyorgott.
- Mack. - torpantam meg, és szembe fordultam vele. - Neked dolgod van az igazgatóval, emlékszel?
- Igen. - sóhajtott szomorúan.
- És emlékeztetnélek, hogy én nem szeretem a labdás sportokat. - tettem hozzá.
- Jól van, na.
Bejutottunk anélkül, hogy bárki ismerős észrevett volna. Hála az égnek. Elvezettem Mack-et az igazgatói ajatajához és a kezébe nyomtam az igazolását.
- Sok sikert. - szorítottam meg a kezét. Ajkába harapva bólintott, majd hátatt fordított nekem és benyitott az ajtón. Ahogy becsukta, sóhajtottam egyet.
Megfordultam, mire két lány túl közeli arcával találtam magam szemben. Nem ismertem őket, de sikeresen a szívbajt hozták rám.
- Ő tényleg a pasid? - kérdezték kórusban.
- Mi? - nevettem el magam. - Nem, dehogy. Ezt meg honnan veszitek?
- Rochelle mindenkinek elterjesztette. - mutattak hátra az említettre, aki éppen az aula közepén magyarázott két - számomra szintén csak látásból ismert - srácnak, majd pár másodperc múlva mind felém néztek.
Szó nélkül otthagytam a két lányt, majd egyenesen a szőkeség felé tartottam.
- Rochelle, beszélhetnénk négy szem közt? - kérdeztem jelentőségteljesen, mire a két srác fojtott vigyorral odébb állt.
- Mit akarsz? - kérdezte csodás vigyorral, és a csípőjére tette a kezét.
- Miért mondod azt mindenkinek, hogy Mack a pasim? Te is tudod, hogy az unokatesóm...
- Persze, hogy tudom. - vigyorgott még szélesebben.
- Akkor meg? - tártam szét a karomat.
- Már Jay is azt gondolja, hogy pasid van... - mosolygott angyalian. - Elmondtam neki.
- Jay? - röhögtem el magam értetlenül. - Hogy jön ide Jay?
- Úgy, hogy az enyém lesz, nem a tiéd. - komolyodott el, bár mondandója még mindig végtelenül gonosznak hangzott.
- Mi van? - már nagyon kezdtem elveszteni a fonalat. - Én nem akarom Jay-t magamnak. Ezt meg honnan veszed?
- Hát, onnan, hogy folyton együtt vagytok... - magyarázta, de látszott rajta, hogy kezd elbizonytalanodni.
- Ő jön utánam, nem én utána. - mondtam komoran. - Arról már nem én tehetek.
- Szóval, nem tetszik neked? - kérdezte szemöldökráncolva.
- Rochelle, pillanatnyilag senki nem tetszik. - világosítottam fel, mire elismerően bólintott.
- Attól még nem megyek vissza Jay-hez közölni vele, hogy ez a srác nem a pasid. Tudod, ha véletlenül - ezt nagyon kihangsúlyozta - tetszenél neki, akkor előbb letesz rólad, ha tudja, pasid van.
- De nem jövök be neki, arra tette fel az életét, hogy szivasson! - akadtam ki. - Orron dobott egy labdával! - mutattam erélyesen az orromon lévő sebre. Elhúzta a fényesen csillogó száját.
- Erre azért nem mernék fogadni, hogy nem azért megy utánad, mert tetszel neki. - gondolkodott el. - De ha te nem viszonzod az érzéseit, akkor könnyebb dolgom van.
Nagy szemekkel néztem rá.
- Nekem mennem kell. - hebegtem. - Szia. - mondtam, majd hátat fordítottam és felsétáltam az emeletre, ahol a szekrényem van.
Miközben levetkőztem, és beakasztottam a kabátomat meg a sálamat a szekrénybe, erősen gondolkoztam. Még, hogy én tetszek Jay-nek. Badarság. Állandóan csesztet. Ha valakinek tetszik valaki, akkor nem ilyesféle dolgokkal fejezi ki az érzéseit... hanem mondjuk egy virággal. Vagy egy csokival. Nem tudom. Teljesen elvesztettem a fonalat.