Chapter 12.: Az ajándék ünnepi rész (:

Nagy szemekkel nézett rám, szinte követelte a választ. Meg is értem. Én pedig nemigen segítettem ki, csak bénán meredtem rá. Csak bólintanom kellett volna, de nem tettem. Nem bírtam, fogalmazzunk így. Annyira gyorsan történtek a dolgok, még fel sem fogtam semmit, erre itt lenne a lehetőség, hogy járjunk. Valamiért nem ezt a pillanatot éreztem az igazinak, egy ilyen csúnya veszekedés után. Vidámat akartam, nem kétségbeesettet. Nem tudom, hogy le tudjátok-e követni a gondolatmenetemet. Végül erőt vettem magamon.
- Igen. - mondtam, mire egy másodperc alatt minden vér kiment az arcából. - De. Lenne egy kikötésem.
Felvonta az egyik szemödökét, majd elmosolyodott.
- Mégpedig?
- Vigyél el egy randira. És ott kérdezd meg, hogy akarok-e veled járni. Ugyanis ha most tennéd, az tök ízléstelen lenne. - magyaráztam, mire egyre szélesebb lett a vigyora, egyre hitetlenebb. - Gondold csak végig, alig két órája, hogy csúnyán összevesztem a legjobb barátnőmmel, méghozzá azon, hogy veled chatelt, ahelyett, hogy velem beszélgetett volna.
- Jó, igazad van. - mosolygott, felegyenesedett. - És mikor ér rá a hölgy egy randira?
- Mármint én? - kérdeztem furán, mire lehunyta a szemét, megmasszírozta az orrnyergét, majd somolyogva bólintott. - Ja, hát én akár már holnap is.
- Az király, mert én is. - dőlt hátra röhögve az ágyamon, kezeit a tarkója alá tette. - Jöhetek érted négyre?
- Kérlek, gyere! - mosolyogtam én is.
Vigyorgott, majd sóhajtva lehunyta a szemét. Egy ideig még én is virultam magamban, de aztán láttam, hogy nem nyitja ki újra a szemét. Na, már csak az kéne, hogy ez itt aludjon!
- Jay! - kezdtem el rázogatni a lábánál fogva, mire az egyik szemét résnyire kinyitotta.
- Mi az?
- Ha fáradt vagy, menj haza. - néztem rá jelentőségteljesen.
- Jó. - ásított. - De csak akkor, hogyha te is lefekszel. Kérlek. Aludd ki magad egyszer.
- Oké, alszom. - bólintottam jó gyerek módjára, mire elmosolyodott.
- Jó kislány. - ült fel, nyújtózkodott egyet, majd felállt. Követtem a példáját.
- Lekísérsz?
- Lekísérjelek?
Egyszerre kérdeztünk, majd elnevettük magunkat.
- Igen. - mondtam végül, majd lesettenkedtünk az emeletről.
Az előszobában álltunk, megvártam, amíg álmosan bekötögeti a cipőfűzőjét és bezipzározza a kabátját. Látszott rajta, hogy kimerült, elég ügyetlen volt. Majd, amikor elkészült, rám nézett és egy picivel közelebb lépett. Észrevehetetlenül összerezzentem, féltem, hogy megcsókol. Akkor ez lenne az első. Elég béna első lenne az előszobánkban.
De nem tette. Csak egy puszit adott az arcomra, én pedig hálát adtam, hogy sötét volt, mert valószínűleg fülig vörösödtem. Elég ratyin nézhettem ki.
- Jó éjt, Hayley! - mondta hangtalanul. Mellé léptem, és az ajkamba harapva megpróbáltam zaj nélkül lenyomni a kilincset. Majdnem sikerült. Csak egy kicsit kattant. Mondjuk az az apró zörej is jól hallható volt a házunkban uralkodó csend miatt.
Kilépett a csípős hidegbe, lehellete látszott. Megfordult, mosolyogva intett, én pedig figyeltem, ahogy az alakja eltűnik a sötétben. Csak akkor csuktam be az ajtót, amikor már végigjárt a libabőr a hűvős szél miatt.
Felsétáltam az emeletre, lefeküdtem az ágyamra, és ahogy a párnámra hajtottam a fejemet, megéreztem az illatát. Istenem, muszáj ezt tenned velem, igaz? Persze, hogy muszáj. Így hát, ahogy megígértem, lefeküdtem, de egy pillanatra se tudtam kiverni a fejemből. Mégis ki tudta volna?

Egy ilyen este után durva és könyörtelen az ébredés. Hiába feküdtem le viszonylag "korán", mégis nyomottan keltem. A szobámban mindenfele lévő kupreláj méginkább a padlóra küldött. De hirtelen eszembe jutott, hogy nekem ma randim van. Jay-jel! Te jó ég!
Bénán pakolásztam a szemetet egy kukászsákba, amikor kopogattak az ajtómon.
- Igen? - szóltam ki, a reggel miatt még rekedten.
- Mack vagyok. - hallatszott a válasz.
- Gyere be.
Nyílt az ajtóm, az uncsitesóm enyhén kócosan kászálódott be, egy kockás pizsamában. Ha nem lettem volna kétségbeesett, talán még el is nevettem volna. De így csak egy szemöldökráncolás sikeredett.
- Jól aludtál? - kérdeztem.
- Én igen. - ásított. - Na, és te? - belehuppant a babzsákfotelomba. Örülök, hogy a vendégeimnek mindig olyan szimpatikus, hogy elfoglalják.
- Kevésbé. Későn feküdtem le. - magyaráztam, de utána rájöttem, hogy egy picit elszóltam magam. Nem akartam neki mesélni a "csempésszük be a házba Jay-t" akciómról.
- Beszélgettél a sráccal? - célzott Röpihercegre. És remélem, arra gondolt, hogy chaten.
- Ja, igen, ő nem haragszik rám. Szerencsére. - hebegtem.
- Az jó. - nyújtózkodott egyet. - Hidd el, Sweetie se durcázik sokáig. Nem az a fajta.
- Remélem. - hajítottam be egy üres üdítős flakont a zsákba. - Ki kell valahogyan békítenem.
- Szerintem annyi elég lesz, ha közlöd vele, hogy minden oké Jay és közted. Ez volt a vágya, nem igaz?
- De, igaz. - torpantam meg egy pillanatra, és elgondolkodtam. És attól mennyire feldobódik  majd, ha megtudja, hogy randizunk?
A délelőttem nagyjából a pakolásról szólt, meg arról, hogy kiszedjek egy ocsmány foltot a szőnyegemből. Biztos valamelyikőnk leketchupozta az este.
Csak ebédidőben hagytam abba a rendrakást, a gyomrom már nagyon korgott. Ahogy lesétáltam, fűszeres illat csapta meg az orromat, ami annál inkább felkeltette az érdeklődésemet. Apa ügykodött a konyhában, amikor beléptem az étkezőbe. Mellé léptem és érdeklődve figyeltem, hogy mit kavargat a lábosban. Chilis bab volt. Hmm.
- Szia, Hayley. - mosolygott rám.
- Szia. Bab lesz?
- Igen. Jó lesz? - kérdezte.
- Hogyne. - néztem rá jelentőségteljesen, mire elnevette magát.
Amikor megfordultam, az unokatesómat és Chad-et láttam meg az étkezőasztalnál.
- Sziasztok! - köszöntöttem őket, és lehuppantam az öcsém melletti székre.
- Nézd, Hay. - nyomott Chad a kezembe egy teherautót, amit eddig még nem is láttam. - Bradley adta kölcsön. Ugye milyen jó?
- Valóban. - bólogattam meggyőzően, Mack el is mosolyodott. - Ilyen életszerű kisautót még életemben nem láttam.
- Én se. - ámult az öcsém.
- És te is adtál valamit cserébe Bradley-nek? - kérdeztem.
- Igen, én a szupergyors versenyautómat adtam. - biccentett. - Ő is nagyon jól járt.
Elnevettem magam, majd az unokatesómra pillantottam, aki szintén somolygott. Majd gyanakvóan felvonta a szemöldökét.
- Miért vagy te ilyen jókedvű, Hay? - kérdezte. - Nem mintha zavarna, csak egy ilyen veszekedés után általában mély depresszióba zuhansz.
- Hát, most gyorsan túlléptem rajta. - védekeztem bénán. - Mert tudom, hogy Sweeti megbocsájt majd nekem.
- Én is tudom. - értett egyet. - Csak egy kicsit fura, hogy egy kicsit se aggaszt az egész.
- De, aggaszt! - emeltem fel a hangom, mire mindketten meglepődtek. - Csak nem látod rajtam. Nem muszáj mindent látnod.
- Oké. - emelte fel védekezően a kezeit, de még mindig gyanakvóan méregetett. Ez nagyon idegesített.
Apa egy nagy alátétet helyezett az asztal közepére, majd rárakta a gőzölgő és finom illatot árasztó lábost. Én azonnal felálltam és mertem magamnak. Nem reggeliztem, már éhen haltam. Visszaültem és a számba raktam egy kanállal. Tűzforró volt, ezért kinyitottam a számat és legyezni kezdtem.
- Így jár az, aki türelmetlen. - vigyorgott Mack, miközben telerakta babbal a tányérját. Mérgesen néztem vissza, de a számban lévő túl meleg étel miatt képtelen voltam visszavágni.
- Kér valaki hozzá kenyeret? - kérdezte Apa mosolyogva. Én és az unokatesóm feltettük a kezünket.
- Már is hozom. - állt fel, és kirohant érte a spájzba.
Végre kihűlt a kaja a számban, ezért jóízűen lenyeltem. Isteni volt. Talán még soha nem sikerült ilyen jól. Amikor már kenyér is került elém, már tömtem magam, egyszerűen nem lehetett abbahagyni. Kétszer is repetáztam.
- Örülök, hogy ízlik. - virult Apa, aki már régen befejezte az ebédet, az öcsémmel és Mack-kel együtt. Mind figyelték ahogy... táplálkozom.
- Ühümm...Nagyon jó. - motyogtam teli szájjal. Amint befejeztem, kínosan megvakartam a fejemet. - Izé, éhes voltam.
- Azt vettük észre. - folytott el egy mosolyt az unokatesóm.
Megtöröltem a számat, majd felálltam, és lehajtott fejjel elvittem a tálamat a mosogatóba. Megfordultam, és az ajkamba harapva biccentettem, majd felsomfordáltam az emeletre. Most mi olyan meglepő abban, hogyha az ember éhes, akkor többet eszik? Nem értem.

Jay kettőre jön értem. Te jó ég. És nekem úgy kell kijutnom ebből a házból, hogy senki se tudhat róla. Nem mintha eddig nem ment volna a hazudozás, szökés, egyebek. Csak...ez most más. Még mindig nem tudom fefogni, hogy kivel fogok ma randizni. Azzal, akit egy hete még a pokolra kívántam volna. Vagy mégsem? Lehet, hogy már akkor is tetszett? Esküszöm, saját magamon nem tudok kiigazodni, nem hogy másokon.
Azon merengtem, hogy mit húzzak fel. Valamit, ami nem túl feltűnő, és nem vonnak itthon kérdőre, hogy hova megyek puccban. De azért nem is egy kopott melegítőt. A sulis szerkóimat kéne példának vennem. Mindig viszonylag csinosan öltözöm, de nem kihívóan.
Kinyitottam a szekrényemet, sorban megnézegettem a vállfákon pihenő göncöket, mire megakadt a tekintetem egy egyszerű, padlizsánszínű tunikán. Ez lesz az igazi. Kerestem hozzá egy passzoló harisnyát, és egy bolerót. Így jó lesz.
Amint felöltöztem, átsettenkedtem a fürdőbe, ahol magamra tettem egy lehelletnyi szempillaspirált. Nem feltűnő, mégis szebbé tesz.
Már háromnegyed volt, amikor visszamentem a szobámba. Kigondoltam, hogy melyik csizmámat húzom fel, majd csak hátradőltem az ágyamon. A szívem a torkomba dobogott. Mindjárt itt van értem.
Hirtelen megcsörrent a vezetékes, (Jay ugye csak azt tudja hívni, hiszen nincsen telefonom) én pedig úgy rohantam ki a folyosóra, mint az őrült, nehogy más vegye fel helyettem.
- Haló! - szóltam bele halkan.
- A limuzinja megérkezett, hölgyem. - hallottam a szellemes választ, mire megforgattam a szememet.
- Annyira még nem vagyok öreg, hogy hölgynek hívj. - kötekedtem azonnal, magamhoz híven. Nagy hahota volt reakció.
- Várlak. - mondta végül, én pedig leraktam. Felkaptam a táskámat, majd lerohantam az emeletről.
Apa éppen Chad-del nézett valami postásos mesét. Mindketten rám szegezték a tekintetüket.
- Izé... - hebegtem. - Elmegyek a barátaimmal találkozni. - füllentettem.
- Sweetie is megy? - kérdezte Apa. Bólintottam.
- Akkor jó. - mosolyodott el, majd visszafordult a tévé felé.
Az előszobában magamra kaptam a ballonkabimat, és a magassarkú csizmámat, majd egy utolsó ellenőrzés után a tükörben, kiléptem az ajtón.
Jay úgy állt, mint a filmekben. Nekidőlt a kocsinak, karjait összefonta, és megnyerően vigyorgott. Egy pillanatra meg is torpantam, de végülis mellé léptem. Kocsival jött. Wow.
- Szia. - motyogtam, és azt hiszem, egy kicsit elpirultam. Vörösödésemet igazolva elmosolyodott. Szuper.
- Hölgy... Hayley. - javította ki magát. Majd udvariasan kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót.
Elmosolyodtam, majd behuppantam. Az autóban mentolos illat terjengett. És ahhoz képest, hogy egy fiújé, egész rendes volt. Csak néhol hevert pár csokipapír, de ez alap. Az én kocsimban is lenne.
Beült mellém, és beindította az autót. Ránéztem, figyeltem, ahogy koncentrál, miközben kihajt. Majd rám mosolygott.
- Ez a te kocsid? - kérdeztem.
- Aha. - biccentett. - A szülinapomra kértem, de előbb megkaptam.
Elismerően bólintottam.
- Menő. - állapítottam meg. - Én is akarok majd kocsit.
- A járókelőket védve arra kérlek, hogy vesd el ezt az ötletet. - válaszol jó erősen vállba bokszoltam. De meg se rezzent. Csak röhögött.
- Nem zavarni a sofőrt vezetés közben. - nézett rám jelentőségteljesen, mire megforgattam a szememet.
- Hogyne. - morogtam. Majd az útra szegeztem a tekintetemet. Felvontam a szemöldökömet, ugyanis a várossal ellentétes irányba vezetett. - Hova megyünk?
- Az egyik kedvenc éttermembe. Remélem, nem baj, ha most nem a városba. - nézett rám, és fürkészni kezdett. Nem volt baj. Egyenesen megtisztelő volt, hogy egy számára kedves helyet akar nekem megmutatni, és nem egy Mc Donald's-ba megyünk.
- Dehogy. Tök jó. - mosolyogtam rá bíztatóan, mire aranyosan elvigyorodott. Megint az utat néztem. Lakótelep mellett mentünk, bartságos családi házak mellett suhantunk el. Jó érzés töltött el az ilyen villák láttán. Olyan, amit utoljára akkor éreztem, amikor Anya velünk volt. Családiasan boldog. Örömteli. Istenem, hogy változhat ilyen gyorsan a hangulatom?
- Mi a baj? - zökkentett ki a szomorkodásból Jay, aggódóan fürkészett.
- Ja, semmi, csak elgondolkodtam. - legyintettem. Ezzel nem sikerült meggyőznöm. - Ezekről a családi házakról eszembe jutott Anya. Semmi különös.
Meleg tenyerét az én mindig hideg kézfejemre helyezte. Az ajkamba haraptam.
- Idővel majd múlik a fájdalmad, Hay.
Sóhajtottam egyet és lehunytam a szemem.
- Tudom. - mondtam. - Már nem olyan rossz, mint a legelején. Akkor egyenesen elviselhetetlen volt. Nem volt olyan nap, amikor ne sírtam volna.
- Hay... - nézett rám sajnálkozva.
- Na, mindegy, ne is beszéljünk rólam, nem szeretek szánalmasnak tűnni. - nevettem el magam kínomban.
- Nem szánalmas vagy, hanem bolond. - rázta meg a fejét. - Nagy tragédiát éltél meg, teljesen természetes, hogy néha eszedbe jut és elszomorodsz.
Leparkolt, én pedig hálát adtam, hogy ennek következtében témát válthattam. A kis étterem ajtaja felett a Raynold's felirat díszelgett. Nagyon aranyos kis épület volt.
Kiszálltunk, én pedig ámulva mértem fel a terepet.
- Jössz? - állt meg előttem Jay mosolyogva, és a kezét nyújtotta. Egy ideig rágódtam azon, hogy megfogjam-e - ezen ő csodásan szórakozott - de végülis megragadtam. Bevezetett az ajtón. Ahogy beléptünk, valahogy elöntött a karácsony előtti készülődés érzése. Nem tudom, hogy ez hogy jött. De ahogy körbepillantottam az inkább bárnak tűnő étkezdében, mosolygós, sürgő-forgó pincéreket láttam, finom ételillatot éreztem, valamiért mosolyognom kellett. Mindenhol aranyos díszek voltak, az asztalok ízlésesen voltak megerítve. Kezdem érteni, miért szereti ezt a helyet annyira Jay.

Chapter 11.

Már tizenegy óra volt. A babzsákfotelomban ültem, és unottan rágcsáltam a pizzám végét. Mack mellettem hevert, úgy látszik, feneketlen gyomorral szintén evett. Sweetie pedig még mindig a gépemnél. Még mindig Jay-jel. Egyszerűen hihetetlen. Azt hittem, hogy egy kellemes csajos esténk lesz, dumcsizunk, nevetünk, lelkizünk, stb. De ehelyett a megérkezése óta az ellenségemmel beszélget. Azaz a titkos szeretőmmel. Egyszerűen nem tudom, hogy Jay milyen státuszban van az életemben.
Sweetie hangosan felnevetett, még egy látványosat rá is csapott az asztalomra. Felpumpálódott bennem a düh, de végülis visszanyeltem.
- Mi olyan vicces? - dünnyögte az unokatesóm.
- Á, csak Jay. - vihogott a barátnőm. - Haláli egy gyerek.
- De jó. - szóltam tettetett vidámsággal, valójában mindkettejüket a pokolra kívántam abban a pillanatban.
- Az hát. - helyeselt Sweetie. - Ilyet szól, hogy nem eszik sok édességet, mert az Hay helyette is megteszi.
- MI VAN?! - háborodtam fel, mérgemben még fel is pattantam. Szerencse, hogy a webkamerát kikapcsolta a barátnőm, különben Röpihercegnek szembe kellett volna velem néznie.Nem vártam meg a válaszát, szó szerint félrelöktem. Szegény nagyot sikoltott, ahogy a földre huppant.
Sweetie: Kapcsoljuk be megint a webkamit, az olyan buliii! - írtam Sweetie nevében, tökéletesen eljátszottam, hogy ő vagyok.
Hirtelen Jay jelent meg a képernyőn teljes életnagyságban, konkrétan meghökkentem.
- Hol van Sweetie? - ráncolta a homlokát. Összehúztam a szemöldököm.
- Sehol! Felejtsd el Sweetie-t! - kiáltottam egy nagyot, mire összerezzent. Bezzeg a barátnőm nem hagyta magát, egyszer csak meglökött, én pedig a földön találtam magam. Árulóóó!
Felpattantam, két kezemmel megfogtam a székemet, amin Sweetpea (megérmdemli) ült. Jay a kamerán szakadt a röhögéstől.
- Jay, a barátnőm azért jött ide hozzánk, hogy együtt legyünk, nem azért, hogy az unalmas képedet bámulja! Nincs jobb dolgod? - förmedtem rá. Hallottam, hogy mögöttem Mack is egész jól szórakozik. Örülök neki.
- A "barátnőd" - ezt a szót nagyon kihangsúlyozta - döntött úgy, hogy beszél velem, nem én erőltettem. De úgy látszik te erőszakkal ráncolod magadhoz az embereket. Vagy egyes esetekben rúgod el magadtól. - tudom, hogy magára célzott. Az a gúnyos kis vigyorka mindent elárult a szája szélén. Háborút akar? Hát megkapja!!
- Nem tudom, hogy miről beszélsz, nem is akarom, hiszen teszek az olyan emberek mondandójára, akik nem jelentenek számomra semmit. Sweetie már évek óta a legjobb barátnőm, nem hinném, hogy erőszakosan vontam magamhoz, egyszerűen jóban lettünk. Én elfogadom, hogy veled is jóban van, hiszen egy önálló ember, azt csinál, amit akar, de amikor eljön hozzánk, legalább annyi tiszteletet kérnék, hogy ne azzal a személlyel dumcsizza végig az estét, akit a legeslegjobban gyűlölök! - csak úgy ömlöttek belőlem a meggondolatlan szavak. Tudtam, hogy megbántom Jay-t, hogy rosszul esik neki, de egyszerűen elvesztettem a fejem. Különleges tehetsége van ahhoz, hogy felhúzza az agyamat, nem tudom hol tanulta, hogyan csinálja, és hogy egyáltalán miért. Amióta ismerem, az életem a feje tetejére fordult, és nem a jó értelemben. Valamiért annyira felidegesít, hogy minden tényezőt kizárva, szitkozódni kezdek. Tényleg, erre az egészre nincsen magyarázat. Fel nem tudom fogni.
- Értem. - mondta Jay, aki egy percig emésztgette a mondandómat. - Nem tudtam, hogy ez ekkora bajt okoz. Akkor nem is zavarok.
- Ne! - kiáltott fel Sweetie, és amikor ránéztem, láttam, hogy könnyek folynak végig az arcán. Viszonozta a tekintetemet, a pillantása dühöt, gyűlöletet sugárzott.
- Hogy lehetsz ilyen? - ordította. - Szívtelen dög vagy, Hayley! Olyan, aki nem törődik mások érzéseivel! Esküszöm, félreismertelek. Soha nem lettem volna a barátja egy olyan embernek, mint te. Most haza is megyek. - mondta, és felpattant. Megfordultam, figyeltem, ahogy dühösen tömködi a cuccait a bőröndjébe. Mack-re pillantottam, aki nagyot sóhajtott.
A barátnőm sikeresen bezipzározta a tatyóját, majd elráncigálta az ajtóig. A drámaian megvető pillantással illetett, majd távozott. Egy szót nem tudtam kinyögni, éreztem, hogy elönti a vér az arcomat, nem tudom visszatartani a könnyeimet. Ijedten megfordultam, mert eszembe jutott, hogy Jay-t nem kapcsoltam ki. Még mindig ott virított a képernyőmön, szomorú szemekkel nézett rám. Nem akartam előtte sírni, hiszen az csak a gyengeségemet mutatta, de nem bírtam ki. Végigcsordultak a könnyek az arcomon. Mack felállt, hogy magához ölelhessen. Istenem, mennnyire jól esett legalább ennyi szeretet is.
- Mack, megtennéd, hogy magunkra hagysz minket? - néztem az unokatesómra.
- Persze. - suttogta, majd megsimította a hátamat és távozott.
A könnyeim csak úgy csordogáltak le az arcomon, amikor visszaültem a gépem elé, Jay szótlanul nézett. Egy ideig visszameredtem rá, majd hirtelen kitört belőlem a zokogás, és a laptopom billentyűzetére borultam.
- Ne, Hay, ne sírj! - hallottam a hangját. Fellnéztem rá. A kisírt szemeim láttára szitkozódni kezdett. - Tudod milyen kurvára tehetetlennek érzem magam, így, hogy csak nézhetem milyen szomorú vagy, és még magamhoz se ölelhetlek?
A 'vallomása' szíven ütött, meglepődve néztem rá, de a szívemet valamiért melegség töltötte el. Ideges volt, amiért csak a képernyőjén voltam ott, nem mellette. Ez jólesett. De a könnyeim csak folytak tovább, és ahogy eszembe jutott, hogy mi történt az előbb, újabb zokogóroham jött rám.
- Kérlek, ne! - hallottam az elhaló hangját. - Szarok bele! - akadt ki újra. - Merre laksz?
- Miért? - néztem fel hüppögve.
- Szerinted? Odajövök...
Bénán elmotyogtam neki a lakcímünket, fel sem fogtam hogy mit csinálok. Kinyomta a webkamerát, én pedig az asztalomra hajtottam a fejemet. Kicsit magamhoz tértem, mire végre leesett, hogy Jay nemsokára itt lesz a szobámban. Te jó ég! Mit tettem? Az előbb még a sárga földig lehordtam, most meg ideengedem? Mit lett veled, Hayley Cooper?
Felkeltem és lesétáltam a nappaliba. Nem akartam, hogy véletlen Apa nyisson a Röpihercegnek ajtót. Az azért elég kínos lenne. Leültem a kanapéra, és magam elé meredtem. Kell nekem valami boldogsághormon - jutott eszembe. Elsétáltam a spájzig, ahol mindig volt valami finomság. Benyitottam a hűvös helyiségbe, és ahogy feloltottam a lámpát, az kísértetiesen pislákolni kezdett. Tekintetemmel átfutottam a polcokat. Voltak ott befőttek, savanyúság, zsák krumpli, fűszerek, konzervek, és csoki. Csoki. Az ám.
Immár a nagymamám svájci csokiját rágcsálva sétáltam vissza a nappaliba, mire kopogtatást hallottam. Imádom, amiért nem csöngetett. Elsettenkedtem az ajtóig, majd halkan résre nyitottam. Kikukucskáltam, mire megláttam Jay-t a szexi szövetkabijában, és hiába volt a helyzetünk kétségbeejtő, mégis mosolyogva felvonta a szemöldökét.
- Beengedsz? - kérdezte, miután egy fél percig bámultam.
- Ja, aha. - hebegtem, és szeélesebbre tártam az ajtót. Belépett az előszobába, és halkan levette a cipőjét.
- Halkan, oké? - suttogtam. - Nem akarom, hogy Apa meghalljon minket és kérdezősködni kezdjen.
- Persze, azt én se. - felelte, mire halvány mosoly jelent meg az arcomon, ahogy elképzeltem Apa és Röpiherceg "férfi a férfival" beszélgetését.
Miközben fellépkedtünk a csigalépcsőn, eszembe jutott, hogy a kezemben még mindig ott van a csokim, és törtem belőle az újabb darabot. Rá se kellett néznem, tudtam, hogy Jay vigyorog. Immár tudjuk, hogy szereti kritizálni az étkezési szokásaimat.
Benyitottam a szobámba, és ahogy beléptünk, eszembe jutott, hogy nem ártott volna elrejtenem a polcra kirakott kiskori képeimet, a plüssállataimat, stb. Szubbasszus!
- Szép szoba. - mosolygott Röpiherceg, és egy laza mozdulattal belehuppant a babzsákfotelomba. Egy pillanat alatt megváltozott az arckifejezése, majd kihúzott a feneke alól egy pizzaszélet. Úúú, ez gáz!
- Ööö, izé, nemrég ettünk pizzát. - magyarázkodtam, amikor félrerakta.
- Semmi baj. - röhögte el magát. Nagyot sóhajtottam. Örültem, hogy nem volt finnyás.
Leültem az ágyamra, ő pedig rám nézett.
- Minden rendben, Hay? - tette fel a költői kérdést, mire kitört belőlem a sírás. Kínomban a tenyerembe temettem a fejemet.
- Ne sírj! - állt fel, majd leült mellém. Ahogy a derekamnál fogva gyengéden magához húzott, egy pillanatra elakadt a lélegzetem. De nem úgy, hogy feltűnő lett volna. - Nem éri meg az egész...
- De, nagyon is megéri. - mondtam orrhangon. - Egy szívtelen dög vagyok, megérdemlem, hogy szenvedjek.
- Dehogy vagy szívtelen. - suttogta. - Csak egy kicsit elveszett. De ennyi az egész.
- Ezt hogy érted? - néztem fel rá, és ahogy a szemembe nézett, kedvesen elmosolyodott.
- Szerintem még nem dolgoztad fel anyukád... - itt gondolkodott hogy fogalmazzon - halálát.
- Bármi lehetséges. - szipogtam. Felnéztem rá, és próbáltam a legbűnbánőbb arccal mondani. - Annyira sajnálom, Jay, bármit is mondtam, az nem volt igaz. Én...én nem gyűlöllek.
- Hát, reméltem. - nevette el magát. - Tudom, hogy csak mérges voltál, és ennyi az egész. Sweetie is egy kicsit túlreagálta, tuti, hogy nemsokára kibékültök.
- Ebben nem vagyok olyan biztos. - ráztam meg a fejem. - Nagyon haragszik rám.
- Le fog nyugodni. Hidd el nekem.
- Nem tudom. - újra sírni kezdtem. Jay pedig csak méginkább magához húzott, engedte, hogy az arcomat a mellkasához szorítsam, és eláztassam a könnyeimmel. Az életben nem gondoltam volna, hogy egyszer így fogunk itt ülni. A sors nagyon elemében van.
Arra eszméltem fel, hogy egyre jobban sírok. Jólesett kiengedni magamból azt a sok felgyülemlett feszültséget. Hogy mekkora barom voltam! Jay-t tekintettem ellenségemnek, pedig állítólag szeret, és az én oldalamon áll. Senki az ég világon nem akart háborúzni... csak én. Annyira szégyellem magam. Egy pillanatra visszafogtam magam, és felnéztem rá. Szomorú szemekkel pillantott vissza.
- Megbocsátasz? - hüppögtem. - Mindent, amit csak mondtam?
- Persze. - sóhajtott egyet megkönnyebbülten, mintha csak egy kő esett volna le a szívéről. Miért könnyítettem meg ennyire a kérdésemmel? Hirtelen a homlokomon éreztem az ajkait, de nem toltam el. Elképzelhető, hogy... én is érzek valamit? Hogy talán azért idegesített fel annyira, mert nekem is tetszik? Lehet. Mindenesetre életemben először nem voltam szívtelen dög, nem szakítottam meg a szép pillanatot, csak a pillanatra koncentráltam. És most sikerült. Figyeltem a lélegzetvételemet, aztán az övét. Istenem, hogy lehettem akkora hülye, hogy elutasítottam? Nem is egyszer. Sokszor, nagyon sokszor voltam vele bunkó. Mégis megkaptam. Nem érdemlem meg.
Csak teltek a percek, talán még az órák is, de mi még mindig ott voltunk. Az ágyam mellett lévő ébresztőórára pillantottam, ami fél egyet mutatott. Jól elment az idő.
Hirtelen elfogott a pánik, ugyanis életemben először nem tudtam mit mondani. Semmi nem jutott eszembe. Nem kérdezhetem meg, hogy nincs-e kedve már hazamenni. Nem tudom eléggé meghálálni, hogy nem haragudott meg rám, és most itt van és vígasztal. Szerencsére most is a segítségemre sietett, és megszólalt.
- Nem vagy fáradt? - kérdezte, és egy tincset kisimított az arcomból. Ahol megérintett, égett a bőrőm.
- Nem nagyon. - ráztam meg a fejem. - Én mindig hajnalba nyúlóan ébren vagyok.
- Ja, persze. - mosolyodott el. - Már el is felejtettem. Nem jutott még eszedbe, hogy egyszer időben lefekszel, és akkor talán nem érzed magad zombinak reggel? Nem ártana egyszer kipróbálnod. Hiszen egyszer élünk.
- Majd egyszer. - vigyorogtam. - Még sok van vissza az életemből...Remélem.
- Hülye! - intett le.
Nem válaszoltam, csak lehunytam a szememet, és sóhajtottam egyet.
- Fáradt vagy. - jelentette ki. Az voltam.
- Lehet. - ásítottam.
- Nem akarsz lefeküdni? - nevette el magát hitetlenül. Kinyitottam a szememet, és szúrósan néztem rá.
- Ki akarsz iktatni? Unalmas vagyok? El akarsz menni? - szegényre ráhoztam a szívbajt, ahogy ezeket a kérdéseket neki szegeztem. Majd még jobban felnevetett. A szám elé tettem a mutatóujjamat, jelezvén, hogy ne nagyon zajongjon. Bólintott, de még mindig fülig ért a vigyora.
- Te bolond vagy. - mondta végül.
- Miért? - ráncoltam a homlokom.
- Oké. - vett egy nagy levegőt mosolyogva. - Az első kérdésedre a válaszom: Nem, nem akarlak kiiktatni, egyszerűen csak szeretném, ha egyszer kialudnád magad. Javadra válna. A második kérdésre csak annyit tudok mondani, hogy olyan messze vagy az unalmastól, mint Szentpétervár a Mars bolygótól, egyszerűen nem lehet melletted unatkozni. A harmadik kérdésedre pedig nem reagálok semmit, mert nem lenne értelme. Semmit sem akarok annyira, mit veled maradni. - a végén elkomolyodott, és fürkészni kezdett, hogy mit reagálok.
Igazából bennem rekedt a szó. Válaszra várt, talán belül imádkozott, de én egy szimpla mondatot nem tudtam kinyögni. Pedig lehet, hogy járnék vele. Sőt, milyen jó lenne az már?
- Izé... - vakartam meg a tarkómat - Először is, Jay, tudnod kell, hogy én nem vagyok a szavak embere, ne várj tőlem hosszú, jól megfogalmazott monológot.
- Te? Te nem vagy a szavak embere? - nevette el magát. - Ez még új.
- Vagyis hát... akkor nem vagyok az érzelmek embere... vagy... mindegy is. - legyintettem, mire az ajkába harapott, hogy elfojtson egy vigyort. - Akkor én most tetszem neked? - kérdeztem meg kerek-perec, amit akartam.
Bólintott. Nagy levegőt vettem.
- Hát, ugye, az utóbbi időben... nem, amióta ismerjük egymást, azóta egy dög vagyok veled. És remélem, hogy sikerül majd egyszer elfelejtened, hogy milyen voltam, mit mondtam, stb. Viszont az elképzelhető, hogy azért voltam ilyen, mert tetszettél, ez aggasztott, és nem akartam bevallani magamnak.
- Értem. - bólintott komolyan, összefonta az ujjait. Majd hirtelen feleszmélt, felfogta, hogy mit mondtam. - Várj, akkor most azt mondod, hogy én is tetszek neked?