Nagy szemekkel nézett rám, szinte követelte a választ. Meg is értem. Én pedig nemigen segítettem ki, csak bénán meredtem rá. Csak bólintanom kellett volna, de nem tettem. Nem bírtam, fogalmazzunk így. Annyira gyorsan történtek a dolgok, még fel sem fogtam semmit, erre itt lenne a lehetőség, hogy járjunk. Valamiért nem ezt a pillanatot éreztem az igazinak, egy ilyen csúnya veszekedés után. Vidámat akartam, nem kétségbeesettet. Nem tudom, hogy le tudjátok-e követni a gondolatmenetemet. Végül erőt vettem magamon.
- Igen. - mondtam, mire egy másodperc alatt minden vér kiment az arcából. - De. Lenne egy kikötésem.
Felvonta az egyik szemödökét, majd elmosolyodott.
- Mégpedig?
- Vigyél el egy randira. És ott kérdezd meg, hogy akarok-e veled járni. Ugyanis ha most tennéd, az tök ízléstelen lenne. - magyaráztam, mire egyre szélesebb lett a vigyora, egyre hitetlenebb. - Gondold csak végig, alig két órája, hogy csúnyán összevesztem a legjobb barátnőmmel, méghozzá azon, hogy veled chatelt, ahelyett, hogy velem beszélgetett volna.
- Jó, igazad van. - mosolygott, felegyenesedett. - És mikor ér rá a hölgy egy randira?
- Mármint én? - kérdeztem furán, mire lehunyta a szemét, megmasszírozta az orrnyergét, majd somolyogva bólintott. - Ja, hát én akár már holnap is.
- Az király, mert én is. - dőlt hátra röhögve az ágyamon, kezeit a tarkója alá tette. - Jöhetek érted négyre?
- Kérlek, gyere! - mosolyogtam én is.
Vigyorgott, majd sóhajtva lehunyta a szemét. Egy ideig még én is virultam magamban, de aztán láttam, hogy nem nyitja ki újra a szemét. Na, már csak az kéne, hogy ez itt aludjon!
- Jay! - kezdtem el rázogatni a lábánál fogva, mire az egyik szemét résnyire kinyitotta.
- Mi az?
- Ha fáradt vagy, menj haza. - néztem rá jelentőségteljesen.
- Jó. - ásított. - De csak akkor, hogyha te is lefekszel. Kérlek. Aludd ki magad egyszer.
- Oké, alszom. - bólintottam jó gyerek módjára, mire elmosolyodott.
- Jó kislány. - ült fel, nyújtózkodott egyet, majd felállt. Követtem a példáját.
- Lekísérsz?
- Lekísérjelek?
Egyszerre kérdeztünk, majd elnevettük magunkat.
- Igen. - mondtam végül, majd lesettenkedtünk az emeletről.
Az előszobában álltunk, megvártam, amíg álmosan bekötögeti a cipőfűzőjét és bezipzározza a kabátját. Látszott rajta, hogy kimerült, elég ügyetlen volt. Majd, amikor elkészült, rám nézett és egy picivel közelebb lépett. Észrevehetetlenül összerezzentem, féltem, hogy megcsókol. Akkor ez lenne az első. Elég béna első lenne az előszobánkban.
De nem tette. Csak egy puszit adott az arcomra, én pedig hálát adtam, hogy sötét volt, mert valószínűleg fülig vörösödtem. Elég ratyin nézhettem ki.
- Jó éjt, Hayley! - mondta hangtalanul. Mellé léptem, és az ajkamba harapva megpróbáltam zaj nélkül lenyomni a kilincset. Majdnem sikerült. Csak egy kicsit kattant. Mondjuk az az apró zörej is jól hallható volt a házunkban uralkodó csend miatt.
Kilépett a csípős hidegbe, lehellete látszott. Megfordult, mosolyogva intett, én pedig figyeltem, ahogy az alakja eltűnik a sötétben. Csak akkor csuktam be az ajtót, amikor már végigjárt a libabőr a hűvős szél miatt.
Felsétáltam az emeletre, lefeküdtem az ágyamra, és ahogy a párnámra hajtottam a fejemet, megéreztem az illatát. Istenem, muszáj ezt tenned velem, igaz? Persze, hogy muszáj. Így hát, ahogy megígértem, lefeküdtem, de egy pillanatra se tudtam kiverni a fejemből. Mégis ki tudta volna?
Egy ilyen este után durva és könyörtelen az ébredés. Hiába feküdtem le viszonylag "korán", mégis nyomottan keltem. A szobámban mindenfele lévő kupreláj méginkább a padlóra küldött. De hirtelen eszembe jutott, hogy nekem ma randim van. Jay-jel! Te jó ég!
Bénán pakolásztam a szemetet egy kukászsákba, amikor kopogattak az ajtómon.
- Igen? - szóltam ki, a reggel miatt még rekedten.
- Mack vagyok. - hallatszott a válasz.
- Gyere be.
Nyílt az ajtóm, az uncsitesóm enyhén kócosan kászálódott be, egy kockás pizsamában. Ha nem lettem volna kétségbeesett, talán még el is nevettem volna. De így csak egy szemöldökráncolás sikeredett.
- Jól aludtál? - kérdeztem.
- Én igen. - ásított. - Na, és te? - belehuppant a babzsákfotelomba. Örülök, hogy a vendégeimnek mindig olyan szimpatikus, hogy elfoglalják.
- Kevésbé. Későn feküdtem le. - magyaráztam, de utána rájöttem, hogy egy picit elszóltam magam. Nem akartam neki mesélni a "csempésszük be a házba Jay-t" akciómról.
- Beszélgettél a sráccal? - célzott Röpihercegre. És remélem, arra gondolt, hogy chaten.
- Ja, igen, ő nem haragszik rám. Szerencsére. - hebegtem.
- Az jó. - nyújtózkodott egyet. - Hidd el, Sweetie se durcázik sokáig. Nem az a fajta.
- Remélem. - hajítottam be egy üres üdítős flakont a zsákba. - Ki kell valahogyan békítenem.
- Szerintem annyi elég lesz, ha közlöd vele, hogy minden oké Jay és közted. Ez volt a vágya, nem igaz?
- De, igaz. - torpantam meg egy pillanatra, és elgondolkodtam. És attól mennyire feldobódik majd, ha megtudja, hogy randizunk?
A délelőttem nagyjából a pakolásról szólt, meg arról, hogy kiszedjek egy ocsmány foltot a szőnyegemből. Biztos valamelyikőnk leketchupozta az este.
Csak ebédidőben hagytam abba a rendrakást, a gyomrom már nagyon korgott. Ahogy lesétáltam, fűszeres illat csapta meg az orromat, ami annál inkább felkeltette az érdeklődésemet. Apa ügykodött a konyhában, amikor beléptem az étkezőbe. Mellé léptem és érdeklődve figyeltem, hogy mit kavargat a lábosban. Chilis bab volt. Hmm.
- Szia, Hayley. - mosolygott rám.
- Szia. Bab lesz?
- Igen. Jó lesz? - kérdezte.
- Hogyne. - néztem rá jelentőségteljesen, mire elnevette magát.
Amikor megfordultam, az unokatesómat és Chad-et láttam meg az étkezőasztalnál.
- Sziasztok! - köszöntöttem őket, és lehuppantam az öcsém melletti székre.
- Nézd, Hay. - nyomott Chad a kezembe egy teherautót, amit eddig még nem is láttam. - Bradley adta kölcsön. Ugye milyen jó?
- Valóban. - bólogattam meggyőzően, Mack el is mosolyodott. - Ilyen életszerű kisautót még életemben nem láttam.
- Én se. - ámult az öcsém.
- És te is adtál valamit cserébe Bradley-nek? - kérdeztem.
- Igen, én a szupergyors versenyautómat adtam. - biccentett. - Ő is nagyon jól járt.
Elnevettem magam, majd az unokatesómra pillantottam, aki szintén somolygott. Majd gyanakvóan felvonta a szemöldökét.
- Miért vagy te ilyen jókedvű, Hay? - kérdezte. - Nem mintha zavarna, csak egy ilyen veszekedés után általában mély depresszióba zuhansz.
- Hát, most gyorsan túlléptem rajta. - védekeztem bénán. - Mert tudom, hogy Sweeti megbocsájt majd nekem.
- Én is tudom. - értett egyet. - Csak egy kicsit fura, hogy egy kicsit se aggaszt az egész.
- De, aggaszt! - emeltem fel a hangom, mire mindketten meglepődtek. - Csak nem látod rajtam. Nem muszáj mindent látnod.
- Oké. - emelte fel védekezően a kezeit, de még mindig gyanakvóan méregetett. Ez nagyon idegesített.
Apa egy nagy alátétet helyezett az asztal közepére, majd rárakta a gőzölgő és finom illatot árasztó lábost. Én azonnal felálltam és mertem magamnak. Nem reggeliztem, már éhen haltam. Visszaültem és a számba raktam egy kanállal. Tűzforró volt, ezért kinyitottam a számat és legyezni kezdtem.
- Így jár az, aki türelmetlen. - vigyorgott Mack, miközben telerakta babbal a tányérját. Mérgesen néztem vissza, de a számban lévő túl meleg étel miatt képtelen voltam visszavágni.
- Kér valaki hozzá kenyeret? - kérdezte Apa mosolyogva. Én és az unokatesóm feltettük a kezünket.
- Már is hozom. - állt fel, és kirohant érte a spájzba.
Végre kihűlt a kaja a számban, ezért jóízűen lenyeltem. Isteni volt. Talán még soha nem sikerült ilyen jól. Amikor már kenyér is került elém, már tömtem magam, egyszerűen nem lehetett abbahagyni. Kétszer is repetáztam.
- Örülök, hogy ízlik. - virult Apa, aki már régen befejezte az ebédet, az öcsémmel és Mack-kel együtt. Mind figyelték ahogy... táplálkozom.
- Ühümm...Nagyon jó. - motyogtam teli szájjal. Amint befejeztem, kínosan megvakartam a fejemet. - Izé, éhes voltam.
- Azt vettük észre. - folytott el egy mosolyt az unokatesóm.
Megtöröltem a számat, majd felálltam, és lehajtott fejjel elvittem a tálamat a mosogatóba. Megfordultam, és az ajkamba harapva biccentettem, majd felsomfordáltam az emeletre. Most mi olyan meglepő abban, hogyha az ember éhes, akkor többet eszik? Nem értem.
Jay kettőre jön értem. Te jó ég. És nekem úgy kell kijutnom ebből a házból, hogy senki se tudhat róla. Nem mintha eddig nem ment volna a hazudozás, szökés, egyebek. Csak...ez most más. Még mindig nem tudom fefogni, hogy kivel fogok ma randizni. Azzal, akit egy hete még a pokolra kívántam volna. Vagy mégsem? Lehet, hogy már akkor is tetszett? Esküszöm, saját magamon nem tudok kiigazodni, nem hogy másokon.
Azon merengtem, hogy mit húzzak fel. Valamit, ami nem túl feltűnő, és nem vonnak itthon kérdőre, hogy hova megyek puccban. De azért nem is egy kopott melegítőt. A sulis szerkóimat kéne példának vennem. Mindig viszonylag csinosan öltözöm, de nem kihívóan.
Kinyitottam a szekrényemet, sorban megnézegettem a vállfákon pihenő göncöket, mire megakadt a tekintetem egy egyszerű, padlizsánszínű tunikán. Ez lesz az igazi. Kerestem hozzá egy passzoló harisnyát, és egy bolerót. Így jó lesz.
Amint felöltöztem, átsettenkedtem a fürdőbe, ahol magamra tettem egy lehelletnyi szempillaspirált. Nem feltűnő, mégis szebbé tesz.
Már háromnegyed volt, amikor visszamentem a szobámba. Kigondoltam, hogy melyik csizmámat húzom fel, majd csak hátradőltem az ágyamon. A szívem a torkomba dobogott. Mindjárt itt van értem.
Hirtelen megcsörrent a vezetékes, (Jay ugye csak azt tudja hívni, hiszen nincsen telefonom) én pedig úgy rohantam ki a folyosóra, mint az őrült, nehogy más vegye fel helyettem.
- Haló! - szóltam bele halkan.
- A limuzinja megérkezett, hölgyem. - hallottam a szellemes választ, mire megforgattam a szememet.
- Annyira még nem vagyok öreg, hogy hölgynek hívj. - kötekedtem azonnal, magamhoz híven. Nagy hahota volt reakció.
- Várlak. - mondta végül, én pedig leraktam. Felkaptam a táskámat, majd lerohantam az emeletről.
Apa éppen Chad-del nézett valami postásos mesét. Mindketten rám szegezték a tekintetüket.
- Izé... - hebegtem. - Elmegyek a barátaimmal találkozni. - füllentettem.
- Sweetie is megy? - kérdezte Apa. Bólintottam.
- Akkor jó. - mosolyodott el, majd visszafordult a tévé felé.
Az előszobában magamra kaptam a ballonkabimat, és a magassarkú csizmámat, majd egy utolsó ellenőrzés után a tükörben, kiléptem az ajtón.
Jay úgy állt, mint a filmekben. Nekidőlt a kocsinak, karjait összefonta, és megnyerően vigyorgott. Egy pillanatra meg is torpantam, de végülis mellé léptem. Kocsival jött. Wow.
- Szia. - motyogtam, és azt hiszem, egy kicsit elpirultam. Vörösödésemet igazolva elmosolyodott. Szuper.
- Hölgy... Hayley. - javította ki magát. Majd udvariasan kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót.
Elmosolyodtam, majd behuppantam. Az autóban mentolos illat terjengett. És ahhoz képest, hogy egy fiújé, egész rendes volt. Csak néhol hevert pár csokipapír, de ez alap. Az én kocsimban is lenne.
Beült mellém, és beindította az autót. Ránéztem, figyeltem, ahogy koncentrál, miközben kihajt. Majd rám mosolygott.
- Ez a te kocsid? - kérdeztem.
- Aha. - biccentett. - A szülinapomra kértem, de előbb megkaptam.
Elismerően bólintottam.
- Menő. - állapítottam meg. - Én is akarok majd kocsit.
- A járókelőket védve arra kérlek, hogy vesd el ezt az ötletet. - válaszol jó erősen vállba bokszoltam. De meg se rezzent. Csak röhögött.
- Nem zavarni a sofőrt vezetés közben. - nézett rám jelentőségteljesen, mire megforgattam a szememet.
- Hogyne. - morogtam. Majd az útra szegeztem a tekintetemet. Felvontam a szemöldökömet, ugyanis a várossal ellentétes irányba vezetett. - Hova megyünk?
- Az egyik kedvenc éttermembe. Remélem, nem baj, ha most nem a városba. - nézett rám, és fürkészni kezdett. Nem volt baj. Egyenesen megtisztelő volt, hogy egy számára kedves helyet akar nekem megmutatni, és nem egy Mc Donald's-ba megyünk.
- Dehogy. Tök jó. - mosolyogtam rá bíztatóan, mire aranyosan elvigyorodott. Megint az utat néztem. Lakótelep mellett mentünk, bartságos családi házak mellett suhantunk el. Jó érzés töltött el az ilyen villák láttán. Olyan, amit utoljára akkor éreztem, amikor Anya velünk volt. Családiasan boldog. Örömteli. Istenem, hogy változhat ilyen gyorsan a hangulatom?
- Mi a baj? - zökkentett ki a szomorkodásból Jay, aggódóan fürkészett.
- Ja, semmi, csak elgondolkodtam. - legyintettem. Ezzel nem sikerült meggyőznöm. - Ezekről a családi házakról eszembe jutott Anya. Semmi különös.
Meleg tenyerét az én mindig hideg kézfejemre helyezte. Az ajkamba haraptam.
- Idővel majd múlik a fájdalmad, Hay.
Sóhajtottam egyet és lehunytam a szemem.
- Tudom. - mondtam. - Már nem olyan rossz, mint a legelején. Akkor egyenesen elviselhetetlen volt. Nem volt olyan nap, amikor ne sírtam volna.
- Hay... - nézett rám sajnálkozva.
- Na, mindegy, ne is beszéljünk rólam, nem szeretek szánalmasnak tűnni. - nevettem el magam kínomban.
- Nem szánalmas vagy, hanem bolond. - rázta meg a fejét. - Nagy tragédiát éltél meg, teljesen természetes, hogy néha eszedbe jut és elszomorodsz.
Leparkolt, én pedig hálát adtam, hogy ennek következtében témát válthattam. A kis étterem ajtaja felett a Raynold's felirat díszelgett. Nagyon aranyos kis épület volt.
Kiszálltunk, én pedig ámulva mértem fel a terepet.
- Jössz? - állt meg előttem Jay mosolyogva, és a kezét nyújtotta. Egy ideig rágódtam azon, hogy megfogjam-e - ezen ő csodásan szórakozott - de végülis megragadtam. Bevezetett az ajtón. Ahogy beléptünk, valahogy elöntött a karácsony előtti készülődés érzése. Nem tudom, hogy ez hogy jött. De ahogy körbepillantottam az inkább bárnak tűnő étkezdében, mosolygós, sürgő-forgó pincéreket láttam, finom ételillatot éreztem, valamiért mosolyognom kellett. Mindenhol aranyos díszek voltak, az asztalok ízlésesen voltak megerítve. Kezdem érteni, miért szereti ezt a helyet annyira Jay.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése