Chapter 11.

Már tizenegy óra volt. A babzsákfotelomban ültem, és unottan rágcsáltam a pizzám végét. Mack mellettem hevert, úgy látszik, feneketlen gyomorral szintén evett. Sweetie pedig még mindig a gépemnél. Még mindig Jay-jel. Egyszerűen hihetetlen. Azt hittem, hogy egy kellemes csajos esténk lesz, dumcsizunk, nevetünk, lelkizünk, stb. De ehelyett a megérkezése óta az ellenségemmel beszélget. Azaz a titkos szeretőmmel. Egyszerűen nem tudom, hogy Jay milyen státuszban van az életemben.
Sweetie hangosan felnevetett, még egy látványosat rá is csapott az asztalomra. Felpumpálódott bennem a düh, de végülis visszanyeltem.
- Mi olyan vicces? - dünnyögte az unokatesóm.
- Á, csak Jay. - vihogott a barátnőm. - Haláli egy gyerek.
- De jó. - szóltam tettetett vidámsággal, valójában mindkettejüket a pokolra kívántam abban a pillanatban.
- Az hát. - helyeselt Sweetie. - Ilyet szól, hogy nem eszik sok édességet, mert az Hay helyette is megteszi.
- MI VAN?! - háborodtam fel, mérgemben még fel is pattantam. Szerencse, hogy a webkamerát kikapcsolta a barátnőm, különben Röpihercegnek szembe kellett volna velem néznie.Nem vártam meg a válaszát, szó szerint félrelöktem. Szegény nagyot sikoltott, ahogy a földre huppant.
Sweetie: Kapcsoljuk be megint a webkamit, az olyan buliii! - írtam Sweetie nevében, tökéletesen eljátszottam, hogy ő vagyok.
Hirtelen Jay jelent meg a képernyőn teljes életnagyságban, konkrétan meghökkentem.
- Hol van Sweetie? - ráncolta a homlokát. Összehúztam a szemöldököm.
- Sehol! Felejtsd el Sweetie-t! - kiáltottam egy nagyot, mire összerezzent. Bezzeg a barátnőm nem hagyta magát, egyszer csak meglökött, én pedig a földön találtam magam. Árulóóó!
Felpattantam, két kezemmel megfogtam a székemet, amin Sweetpea (megérmdemli) ült. Jay a kamerán szakadt a röhögéstől.
- Jay, a barátnőm azért jött ide hozzánk, hogy együtt legyünk, nem azért, hogy az unalmas képedet bámulja! Nincs jobb dolgod? - förmedtem rá. Hallottam, hogy mögöttem Mack is egész jól szórakozik. Örülök neki.
- A "barátnőd" - ezt a szót nagyon kihangsúlyozta - döntött úgy, hogy beszél velem, nem én erőltettem. De úgy látszik te erőszakkal ráncolod magadhoz az embereket. Vagy egyes esetekben rúgod el magadtól. - tudom, hogy magára célzott. Az a gúnyos kis vigyorka mindent elárult a szája szélén. Háborút akar? Hát megkapja!!
- Nem tudom, hogy miről beszélsz, nem is akarom, hiszen teszek az olyan emberek mondandójára, akik nem jelentenek számomra semmit. Sweetie már évek óta a legjobb barátnőm, nem hinném, hogy erőszakosan vontam magamhoz, egyszerűen jóban lettünk. Én elfogadom, hogy veled is jóban van, hiszen egy önálló ember, azt csinál, amit akar, de amikor eljön hozzánk, legalább annyi tiszteletet kérnék, hogy ne azzal a személlyel dumcsizza végig az estét, akit a legeslegjobban gyűlölök! - csak úgy ömlöttek belőlem a meggondolatlan szavak. Tudtam, hogy megbántom Jay-t, hogy rosszul esik neki, de egyszerűen elvesztettem a fejem. Különleges tehetsége van ahhoz, hogy felhúzza az agyamat, nem tudom hol tanulta, hogyan csinálja, és hogy egyáltalán miért. Amióta ismerem, az életem a feje tetejére fordult, és nem a jó értelemben. Valamiért annyira felidegesít, hogy minden tényezőt kizárva, szitkozódni kezdek. Tényleg, erre az egészre nincsen magyarázat. Fel nem tudom fogni.
- Értem. - mondta Jay, aki egy percig emésztgette a mondandómat. - Nem tudtam, hogy ez ekkora bajt okoz. Akkor nem is zavarok.
- Ne! - kiáltott fel Sweetie, és amikor ránéztem, láttam, hogy könnyek folynak végig az arcán. Viszonozta a tekintetemet, a pillantása dühöt, gyűlöletet sugárzott.
- Hogy lehetsz ilyen? - ordította. - Szívtelen dög vagy, Hayley! Olyan, aki nem törődik mások érzéseivel! Esküszöm, félreismertelek. Soha nem lettem volna a barátja egy olyan embernek, mint te. Most haza is megyek. - mondta, és felpattant. Megfordultam, figyeltem, ahogy dühösen tömködi a cuccait a bőröndjébe. Mack-re pillantottam, aki nagyot sóhajtott.
A barátnőm sikeresen bezipzározta a tatyóját, majd elráncigálta az ajtóig. A drámaian megvető pillantással illetett, majd távozott. Egy szót nem tudtam kinyögni, éreztem, hogy elönti a vér az arcomat, nem tudom visszatartani a könnyeimet. Ijedten megfordultam, mert eszembe jutott, hogy Jay-t nem kapcsoltam ki. Még mindig ott virított a képernyőmön, szomorú szemekkel nézett rám. Nem akartam előtte sírni, hiszen az csak a gyengeségemet mutatta, de nem bírtam ki. Végigcsordultak a könnyek az arcomon. Mack felállt, hogy magához ölelhessen. Istenem, mennnyire jól esett legalább ennyi szeretet is.
- Mack, megtennéd, hogy magunkra hagysz minket? - néztem az unokatesómra.
- Persze. - suttogta, majd megsimította a hátamat és távozott.
A könnyeim csak úgy csordogáltak le az arcomon, amikor visszaültem a gépem elé, Jay szótlanul nézett. Egy ideig visszameredtem rá, majd hirtelen kitört belőlem a zokogás, és a laptopom billentyűzetére borultam.
- Ne, Hay, ne sírj! - hallottam a hangját. Fellnéztem rá. A kisírt szemeim láttára szitkozódni kezdett. - Tudod milyen kurvára tehetetlennek érzem magam, így, hogy csak nézhetem milyen szomorú vagy, és még magamhoz se ölelhetlek?
A 'vallomása' szíven ütött, meglepődve néztem rá, de a szívemet valamiért melegség töltötte el. Ideges volt, amiért csak a képernyőjén voltam ott, nem mellette. Ez jólesett. De a könnyeim csak folytak tovább, és ahogy eszembe jutott, hogy mi történt az előbb, újabb zokogóroham jött rám.
- Kérlek, ne! - hallottam az elhaló hangját. - Szarok bele! - akadt ki újra. - Merre laksz?
- Miért? - néztem fel hüppögve.
- Szerinted? Odajövök...
Bénán elmotyogtam neki a lakcímünket, fel sem fogtam hogy mit csinálok. Kinyomta a webkamerát, én pedig az asztalomra hajtottam a fejemet. Kicsit magamhoz tértem, mire végre leesett, hogy Jay nemsokára itt lesz a szobámban. Te jó ég! Mit tettem? Az előbb még a sárga földig lehordtam, most meg ideengedem? Mit lett veled, Hayley Cooper?
Felkeltem és lesétáltam a nappaliba. Nem akartam, hogy véletlen Apa nyisson a Röpihercegnek ajtót. Az azért elég kínos lenne. Leültem a kanapéra, és magam elé meredtem. Kell nekem valami boldogsághormon - jutott eszembe. Elsétáltam a spájzig, ahol mindig volt valami finomság. Benyitottam a hűvös helyiségbe, és ahogy feloltottam a lámpát, az kísértetiesen pislákolni kezdett. Tekintetemmel átfutottam a polcokat. Voltak ott befőttek, savanyúság, zsák krumpli, fűszerek, konzervek, és csoki. Csoki. Az ám.
Immár a nagymamám svájci csokiját rágcsálva sétáltam vissza a nappaliba, mire kopogtatást hallottam. Imádom, amiért nem csöngetett. Elsettenkedtem az ajtóig, majd halkan résre nyitottam. Kikukucskáltam, mire megláttam Jay-t a szexi szövetkabijában, és hiába volt a helyzetünk kétségbeejtő, mégis mosolyogva felvonta a szemöldökét.
- Beengedsz? - kérdezte, miután egy fél percig bámultam.
- Ja, aha. - hebegtem, és szeélesebbre tártam az ajtót. Belépett az előszobába, és halkan levette a cipőjét.
- Halkan, oké? - suttogtam. - Nem akarom, hogy Apa meghalljon minket és kérdezősködni kezdjen.
- Persze, azt én se. - felelte, mire halvány mosoly jelent meg az arcomon, ahogy elképzeltem Apa és Röpiherceg "férfi a férfival" beszélgetését.
Miközben fellépkedtünk a csigalépcsőn, eszembe jutott, hogy a kezemben még mindig ott van a csokim, és törtem belőle az újabb darabot. Rá se kellett néznem, tudtam, hogy Jay vigyorog. Immár tudjuk, hogy szereti kritizálni az étkezési szokásaimat.
Benyitottam a szobámba, és ahogy beléptünk, eszembe jutott, hogy nem ártott volna elrejtenem a polcra kirakott kiskori képeimet, a plüssállataimat, stb. Szubbasszus!
- Szép szoba. - mosolygott Röpiherceg, és egy laza mozdulattal belehuppant a babzsákfotelomba. Egy pillanat alatt megváltozott az arckifejezése, majd kihúzott a feneke alól egy pizzaszélet. Úúú, ez gáz!
- Ööö, izé, nemrég ettünk pizzát. - magyarázkodtam, amikor félrerakta.
- Semmi baj. - röhögte el magát. Nagyot sóhajtottam. Örültem, hogy nem volt finnyás.
Leültem az ágyamra, ő pedig rám nézett.
- Minden rendben, Hay? - tette fel a költői kérdést, mire kitört belőlem a sírás. Kínomban a tenyerembe temettem a fejemet.
- Ne sírj! - állt fel, majd leült mellém. Ahogy a derekamnál fogva gyengéden magához húzott, egy pillanatra elakadt a lélegzetem. De nem úgy, hogy feltűnő lett volna. - Nem éri meg az egész...
- De, nagyon is megéri. - mondtam orrhangon. - Egy szívtelen dög vagyok, megérdemlem, hogy szenvedjek.
- Dehogy vagy szívtelen. - suttogta. - Csak egy kicsit elveszett. De ennyi az egész.
- Ezt hogy érted? - néztem fel rá, és ahogy a szemembe nézett, kedvesen elmosolyodott.
- Szerintem még nem dolgoztad fel anyukád... - itt gondolkodott hogy fogalmazzon - halálát.
- Bármi lehetséges. - szipogtam. Felnéztem rá, és próbáltam a legbűnbánőbb arccal mondani. - Annyira sajnálom, Jay, bármit is mondtam, az nem volt igaz. Én...én nem gyűlöllek.
- Hát, reméltem. - nevette el magát. - Tudom, hogy csak mérges voltál, és ennyi az egész. Sweetie is egy kicsit túlreagálta, tuti, hogy nemsokára kibékültök.
- Ebben nem vagyok olyan biztos. - ráztam meg a fejem. - Nagyon haragszik rám.
- Le fog nyugodni. Hidd el nekem.
- Nem tudom. - újra sírni kezdtem. Jay pedig csak méginkább magához húzott, engedte, hogy az arcomat a mellkasához szorítsam, és eláztassam a könnyeimmel. Az életben nem gondoltam volna, hogy egyszer így fogunk itt ülni. A sors nagyon elemében van.
Arra eszméltem fel, hogy egyre jobban sírok. Jólesett kiengedni magamból azt a sok felgyülemlett feszültséget. Hogy mekkora barom voltam! Jay-t tekintettem ellenségemnek, pedig állítólag szeret, és az én oldalamon áll. Senki az ég világon nem akart háborúzni... csak én. Annyira szégyellem magam. Egy pillanatra visszafogtam magam, és felnéztem rá. Szomorú szemekkel pillantott vissza.
- Megbocsátasz? - hüppögtem. - Mindent, amit csak mondtam?
- Persze. - sóhajtott egyet megkönnyebbülten, mintha csak egy kő esett volna le a szívéről. Miért könnyítettem meg ennyire a kérdésemmel? Hirtelen a homlokomon éreztem az ajkait, de nem toltam el. Elképzelhető, hogy... én is érzek valamit? Hogy talán azért idegesített fel annyira, mert nekem is tetszik? Lehet. Mindenesetre életemben először nem voltam szívtelen dög, nem szakítottam meg a szép pillanatot, csak a pillanatra koncentráltam. És most sikerült. Figyeltem a lélegzetvételemet, aztán az övét. Istenem, hogy lehettem akkora hülye, hogy elutasítottam? Nem is egyszer. Sokszor, nagyon sokszor voltam vele bunkó. Mégis megkaptam. Nem érdemlem meg.
Csak teltek a percek, talán még az órák is, de mi még mindig ott voltunk. Az ágyam mellett lévő ébresztőórára pillantottam, ami fél egyet mutatott. Jól elment az idő.
Hirtelen elfogott a pánik, ugyanis életemben először nem tudtam mit mondani. Semmi nem jutott eszembe. Nem kérdezhetem meg, hogy nincs-e kedve már hazamenni. Nem tudom eléggé meghálálni, hogy nem haragudott meg rám, és most itt van és vígasztal. Szerencsére most is a segítségemre sietett, és megszólalt.
- Nem vagy fáradt? - kérdezte, és egy tincset kisimított az arcomból. Ahol megérintett, égett a bőrőm.
- Nem nagyon. - ráztam meg a fejem. - Én mindig hajnalba nyúlóan ébren vagyok.
- Ja, persze. - mosolyodott el. - Már el is felejtettem. Nem jutott még eszedbe, hogy egyszer időben lefekszel, és akkor talán nem érzed magad zombinak reggel? Nem ártana egyszer kipróbálnod. Hiszen egyszer élünk.
- Majd egyszer. - vigyorogtam. - Még sok van vissza az életemből...Remélem.
- Hülye! - intett le.
Nem válaszoltam, csak lehunytam a szememet, és sóhajtottam egyet.
- Fáradt vagy. - jelentette ki. Az voltam.
- Lehet. - ásítottam.
- Nem akarsz lefeküdni? - nevette el magát hitetlenül. Kinyitottam a szememet, és szúrósan néztem rá.
- Ki akarsz iktatni? Unalmas vagyok? El akarsz menni? - szegényre ráhoztam a szívbajt, ahogy ezeket a kérdéseket neki szegeztem. Majd még jobban felnevetett. A szám elé tettem a mutatóujjamat, jelezvén, hogy ne nagyon zajongjon. Bólintott, de még mindig fülig ért a vigyora.
- Te bolond vagy. - mondta végül.
- Miért? - ráncoltam a homlokom.
- Oké. - vett egy nagy levegőt mosolyogva. - Az első kérdésedre a válaszom: Nem, nem akarlak kiiktatni, egyszerűen csak szeretném, ha egyszer kialudnád magad. Javadra válna. A második kérdésre csak annyit tudok mondani, hogy olyan messze vagy az unalmastól, mint Szentpétervár a Mars bolygótól, egyszerűen nem lehet melletted unatkozni. A harmadik kérdésedre pedig nem reagálok semmit, mert nem lenne értelme. Semmit sem akarok annyira, mit veled maradni. - a végén elkomolyodott, és fürkészni kezdett, hogy mit reagálok.
Igazából bennem rekedt a szó. Válaszra várt, talán belül imádkozott, de én egy szimpla mondatot nem tudtam kinyögni. Pedig lehet, hogy járnék vele. Sőt, milyen jó lenne az már?
- Izé... - vakartam meg a tarkómat - Először is, Jay, tudnod kell, hogy én nem vagyok a szavak embere, ne várj tőlem hosszú, jól megfogalmazott monológot.
- Te? Te nem vagy a szavak embere? - nevette el magát. - Ez még új.
- Vagyis hát... akkor nem vagyok az érzelmek embere... vagy... mindegy is. - legyintettem, mire az ajkába harapott, hogy elfojtson egy vigyort. - Akkor én most tetszem neked? - kérdeztem meg kerek-perec, amit akartam.
Bólintott. Nagy levegőt vettem.
- Hát, ugye, az utóbbi időben... nem, amióta ismerjük egymást, azóta egy dög vagyok veled. És remélem, hogy sikerül majd egyszer elfelejtened, hogy milyen voltam, mit mondtam, stb. Viszont az elképzelhető, hogy azért voltam ilyen, mert tetszettél, ez aggasztott, és nem akartam bevallani magamnak.
- Értem. - bólintott komolyan, összefonta az ujjait. Majd hirtelen feleszmélt, felfogta, hogy mit mondtam. - Várj, akkor most azt mondod, hogy én is tetszek neked?