Chapter 4.

Sziasztok! :) Az imént érte el az oldal az 530 látogatót, aminek nagyon örülök! De szeretnélek kérni benneteket, hogy először is értékeljétek a bejegyzések alatt a részeket, kritikázzatok, engem nem zavar (:P), és motiváció gyanánt kommenteljetek. Szeretném tudni, hogy vagytok páran, akik várjátok az új epizódokat! A chat-en is nyilváníthattok véleményt ;)
Előre is köszönöm,
D. Xx.

Sweetie-vel előre bevonultunk a 26-os terembe, amit kibéreltünk a délutánokra. Elmagyaráztam neki a terveimet (nagyon bólogatott, bár nem hiszem, hogy felfogta volna a hallottakat), majd előkészítettem a segédeszközöket. Papír, ha valaki véletlenül nem hoz, íróeszköz ugyanilyen céllal, a zenecsoportból elkunyizott hangszerek (ez a kifejezés egy használt gitárt és zongorabillentyűzetet takar) és mi, magunkat, mint klubvezetőket.
Izgatottan felültem a tanári asztal tetejére és úgy vezettem le a feszültséget, hogy öt éves kislány módjára lóbáltam a lábaimat, néha összekólintottam. Sweetie a garbója ujját húzogatta és a magassarkú csizmájával dobolt.
- Már csak öt perc. - néztem az órára. - És beengedhetjük őket.
- De izguloook! - kezdett el ugrálni egy helyben, mire elmosolyodtam. Leugrottam az asztalról és az ajtóhoz léptem. Kinéztem a kulcslyukon, hátha látok valamit, de csak hangzavart hallottam. Az is jó jelnek bizonyul. Akkor valószínűleg eljöttek.
- Idő van. - szólt rám Sweetie, mire nagy levegőt vettem és kinyitottam az ajtót. Egy rakat diák arca derült fel azonnal, majd szinte lerohantak. Reflexből az ajtóhoz préselődtem, hogy ne lépjenek a lábamra illetve ne nyomjanak agyon. Jay és Finn a tömeg után sétáltak be, és vigyorogva néztek rám. Kiegyenesedtem és 'elváltam' az ajtótól, majd köhécseltem egyet.
- Pontos, mint mindig. - sétált el mellettem Röpiherceg sármosan mosolyogva és megpöckölte volna az orromat, hogyha nem csapok rá a kezére.
- Keressetek magatoknak egy helyet. - mutattam a teremben lévő padokra komolyan.
- Igenis, tanárnéni! - szalutált Finn, mire besétáltak és végre becsukhattam az ajtót. Haladás.
Mindenki érdeklődve figyelt, ahogy a tanári asztalhoz léptem, a megszeppent Sweetie mellé. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy miképp kezdjek bele a monológomba. Az ujjaimat összefontam magam előtt.
- Sziasztok! - köszöntöttem mindenkit. Végignéztem a sorokon, ahol felismertem pár osztály és évfolyamtársamat. Azt a lányt is megláttam, aki délelőtt Blake-ken nevetett. - Először is, köszönöm szépen, hogy eljöttetek! Köszöntelek benneteket a Zene Klub-ban, ahol minden művészlélek diák tanulhatja az általa választott 'tárgyat'. Szeretettel várjuk azokat, akik hangszeren szeretnének játszani, akik énekelni szeretnének vagy akik dalokat szeretnének írni. Először is, azt terveztem, hogy mivel nagyon fontos a csoportközösség fejlesztése is, mindenki egyenként bemutatkozik és mesél valami általánosat önmagáról. Rendben? - néztem körül, mire bólogató fejekkel találtam szembe magamat. - Szuper! - lelkesedtem fel. - Akkor azt hiszem kezdhetjük is. Jay! - néztem a szőkére. - Vállalnád?
Röpiherceg kajánul elvigyorodott majd felegyenesedett és levette a lábát az asztalról (köszönöm).
- Heló, Jay Mc'Quillen vagyok, 16 éves. Van egy húgom, Grace. Szeretem a sportokat, különösen a röplabdát. Játszom gitáron, fuvolán, harmonikán és zongorán. Élvezem felbosszantani azokat az embereket, akik a legszórakoztatóbban reagálnak. - a végén rám pillantott és ártatlanul megrebegtette a szőke pilláit. Kínainak nézhettem ki, annyira összehúztam a szemeimet. Próbáltam állni a tekintetét, de egy idő után kénytelen voltam félrenézni.
- Imádnivaló, nem igaz? - öltöttem magamra egy bájvigyort, mire a többség elnevette magát. Jelentőségteljesen a másik okostojásra pillantottam, jelezvén, hogy kezdheti a bemutatkozást.
- Csá mindenki, Finn Norwich vagyok, szintén 16. Van egy öcsém, Caleb, és egy nővérem, Sierra. Hobbim a főzés, sokat segítek otthon.Nem vagyok egy különösebb zenei tálentum, csupán bele lettem rángatva a buliba. És szeretek segíteni Jay-nek felbosszantani a közösen választott alanyokat és tanulmányozni a reakcióit. - ismét rólam van szó, szuper. Bólintottam, majd fél szemmel Sweetie-re pillantottam, aki ha nem rakta volna a szája elé a kezét, röhögőgörcsöt kapott volna. Lenne egy kérdésem. Ki áll az én oldalamon?
- Jöhet a következő! - dörzsöltem össze a tenyereimet, mire a tekintetem a nemrég Blake-ken kacagó lányra siklott és rámosolyogtam. Viszonozta a gesztusomat, és krákogott egyet miközben felegyenesedett.
- Sziasztok, Josephine Campbell vagyok. Egyke vagyok, a szüleim elváltak. Nagyon szeretek énekelni, különösen jazz-t, és ezt a stílusú zenét is preferálom hallgatni. Kedvenc ételem a spagetti carbonara, amit anyukám mesterien készít. Tudok kottát olvasni, de nagyon szívesen gyűjtenék ismereteket a dalírás terén is. Remélem sok barátra teszek szert ebben a klubban. - fejezte be, én pedig először mosolyodtam el őszintén, azt hiszem. Végre valaki aki komolyan veszi a dolgokat. Josephine kedves lánynak tűnik, és ahhoz képest, hogy Blake haverja, még értelmesnek is. Wow.
Lassan mindenki bemutatkozott, ezért mi kerültünk sorra.
- Rendben, most, hogy mindenki kellőképpen bemutatta magát, itt az idő, hogy mi, klubvezetők is eláruljunk pár dolgot magunkról. - mondtam. - Sweetie, kezd te!
A barátnőm lelkesen elmosolyodott és az emberek felé fordult.
- Sziasztok, Sweetie Wolverhampton vagyok, 16 éves és ne kérdezzétek az eredeti nevemet, mert nincs rá esély, hogy valaha eláruljam. - ez a kijelentés nagy zúgolódást okozott, mindenkit érdekelni kezdett a rejtély. - Én leszek a klub 'menedzsere' úgymond, én sajnos nem lettem megáldva muzikalitással. Nagyon szeretem a nővéremet, Prommy-t, akinek szintén titok a teljes neve, - újabb értetlen mocorgás- és a szüleimet. Szeretem a színes ruhákat és a vásárlást. Elmondhatatlanul utálom a turkálókat. Remélem, hogy sok segítségére leszek a klubnak, és mindenkivel jól kijövünk majd. - a végén aprót köhögött. A barátnőm nagyon felkeltette az emberek érdeklődését a neve iránt, ezért még mindig nem volt teljes csönd, amikor én kezdtem bele a mondandómba.
- Hayley Cooper vagyok, szintén 16 éves és az apámmal illetve az öcsémmel, Chad-del élek. - egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy beavassam őket a családi tragédiába de inkább elvetettem az ötletet. - Már kiskorom óta írok dalokat, éneklek és játszom gitáron. Bármilyen meglepő, szeretek tanulni. Imádom a főtt kukoricát. Nagyon szeretném megosztani veletek a tudásomat, és remélem, hogy minden flottul fog menni a klubban. Köszönöm. - mosolyodtam el a végén. - Szuper! - csaptam össze a tenyereimet. - Akkor most nézzük meg, ki mit tud!
Sorba szólítottam fel az embereket, akik apró lámpalázzal de dicsőséggel kisétáltak a tanári asztal mellé. Hallottunk csodás éneklést, például Josephine-től, akihez tökéletesen illet az általa választott jazz nóta, illetve rengetegen játszottak nekünk gitáron és zongorán. Meglepő módon olyan is akadt, aki szájdobolt (méghozzá a Jingle Bells-t (?)), és volt, aki a padon mutatta be a dobprodukcióját. Egész érdekes dolgoknak lettünk tanúi. Már majdnem mindenki bemutatta a tehetségét, kivéve egy valakit, az pedig Jay volt. Finn-t fel sem szólítottam, hisz ő maga mondta, hogy nem tud semmit.
- Jay Mc'Quillen, kérlek játssz nekünk valamit! - néztem rá, és direkt az egész nevét mondtam, hogy szigorúbbnak tűnjek, bár kétlem, hogy elértem volna a kívánt hatást. Sőt, inkább felbátorítottam a szőkét, ugyanis újból vigyorogni kezdett.
- Nem is kell kérned! - sétált el mellettem, majd felkapta a gitárt és felült vele a tanári asztalra. Otthon érzi magát.
Nagyon meglepődtem Jay-en, ugyanis tényleg 'tudott' gitározni. Jó, nem annyira, mint én, de tehetséges volt. Látni lehetett rajta, hogy élvezi, amit csinál. Mosolygott. Nem tűnt izgulósnak, sőt, inkább teljes mértékben kényelemben érezte magát, mintha csak a saját szobájában pengetne. Szinte ő volt az első, aki a mai délutánon igazán jól játszott hangszeren, nála tűnt fel, hogy különösen jó akusztikája van a teremnek. Szerencsésen kaptunk teremkulcsot.
Ahogy Röpiherceg befejezte a dalt, meglepő módon mindenki tapsolni és ujjongani kezdett. Finn volt a buzdító, de nem nagyon kellett erőlködnie, hogy mindenki óbégatással jelezze, Jay valóban ügyes. Ez volt az a pillanat, amikor nem tudtam egy gúnnyal teli megjegyzést se kinyögni, csak szótlanul megvártam, amíg visszarakja a hangszert a helyére és leül Finn mellé.
- Hát, rengeteg fantasztikus játékot és éneket hallottunk ezen a délutánon. Nagyon jó, hogy ennyi tehetséges diák gyűlt össze, mint ti, mert szinte biztos, hogy hatalmas sikert fogunk aratni. Rendben. Maradt az órából körülbelül tíz perc, amit tölthettek egyedüli gyakorlással, vagy kérhettek tőlem segítséget. Szóval, kinek segíthetek?
Mindenki behúzta a nyakát és inkább elővette a saját felszerelését, kivéve Josephine-t, aki ugyan kicsit bizonytalanul, hogy ő az egyedüli, de jelentkezett.
- Azonnal jövök. - mondtam, majd átvágtam a padok között a lányhoz. Akjába harapva elmosolyodott. - Miben segíthetek?
- Már rengetegszer próbálkoztam a dalírással, de egyszerűen nem jön össze. Ha valami jó dallam eszembe jut, akkor rájövök, hogy azt már valaki kitalálta. Megtanítanád a technikáját? - nevette el magát.
- Persze. - támaszkodtam rá a padjára. - Az a lényeg, hogy engedd el magad a dalírásban. Nekem sincs mindig ihletem, de ez általában segít. Válassz magadnak egy témát. Ez lehet akár egy pillanatnyi aggájod, a boldogságod oka... Bármi! És engedd el a fantáziád! Majd ha igazán beleélted magad, akkor a rímek is jönnek majd maguktól. Remélem, tudtam segíteni. - mosolyodtam el a végén és megsimítottam a karját.
- Köszi. - somolygott. - Azt hiszem már ma megpróbálom otthon. Amint elmentek úszásra az öcséim. - nevette el magát.
- Örülök, hogy segíteni tudtam. Majd mesélj, hogy sikerült-e. - mondtam ,majd magára hagytam. Visszasétáltam Sweetie mellé, aki éppen a pink baglyos tokú IPhone-ján kockult és kicsit megijedt, amikor hirtelen mellé léptem.
- Mit kérdezett? - érdeklődött, de nem pillantott fel. Valami zselé ugrándozott a telefonjában és fura vonyító hangokat adott ki.
- Szeretne megtanulni dalt írni. - válaszoltam. - Tudod, ő az a lány, aki... - mondtam, de befejezte helyettem a mondatot.
- Aki Blake-kel volt délelőtt. Igen, tudom. Ezért kérdeztem. Más esetben nem különösebben érdekelt volna. - magyarázta, mire elnevettem magam.
- Hát, persze. - kuncogtam. - Amúgy miért lepődtél meg annyira, amikor rájöttél, hogy beszélgettem Jay-el Facebook-on?
- Nem tudom. - nézett föl végre. - Mintha tetszenél neki...
- Mi? Én? Pont én? - ráncoltam a szemöldökömet. - Képtelenség.
- Annyira talán nem. - vigyorodott el, amikor fölém pillantott, én pedig követtem a tekintetét. A szőke pont felém tartott. Most kivételesen nem vigyorgott úgy, mint egy jóllakott óvodás.
- Beszélhetünk? - kérdezte, de mielőtt nekiálhattam tiltakozni, jelentőségteljesen a szemembe nézett. - Megígérted.
Sóhajtottam.
- Igen, meg. - bólintottam, majd egy kicsit félresétáltam. Ő jött utánam. - Mit szeretnél tudni?
- Azt mondtad, hogy apáddal és az öcséddel élsz. De mi van anyukáddal? - nézett rám értetlenül. Éreztem, hogy egy gombóc keletkezik a torkomban. Fején találta a szöget. Pont arra kérdezett rá, amiről a legkevésbé sem szeretek mesélni. Csak el ne bőgjem magam.
- Két éve meghalt. - krákogtam. - Rákban.
Láttam, hogy elsápad.
- Úristen. - komolyodott el. - Nagyon sajnálom, Hayley.
- Mindegy. Már régen volt. - legyintettem. - Van még valami?
- Hogy bírod ezt? - nyúlt a kezeim irányába, de amikor a hátam mögé rejtettem őket, a karja ernyedten hullott a teste mellé. - Szabályok hálójában élsz, teljesen elszigetelve mindentől, élvezetek nélkül. Lazítanod kéne. Ennyi trauma után.
- És még nem is hallottál mindent. - motyogtam az orrom alatt, mire ráncolni kezdte a homlokát.
- Tessék?
- Semmi. - vágtam rá reflexből. - Figyelj, Jay! Én teljesen meg vagyok elégedve az életemmel és jól érzem magam. Csupán azzal keltesz bennem szomorúságot, hogy ilyen dolgokat vágsz a fejemhez. Többféle ember létezik. Van, aki imád szabályokat szegni, van aki nem. Én az utóbbiba tartozom. És erre büszke vagyok. - mondtam, majd hátat fordítottam neki.
- Ezt csak mondod. - hajolt a fülemhez. - De legszívesebben hanyatt homlok menekülnél.
Összepréseltem az ajkaimat. Dűhített, hogy azt gondolta, jobban ismer, mint én magamat. Valamiért úgy éreztem, hogy igaza is van, de a fejem megbizonyosított róla, hogy nem. Mégis honnan tudná ezt ő? Nem is ismer. Egy napja, hogy találkoztunk. És mégis, most ő oktat ki engem.
- Hagyj békén, Jay! - fordultam felé. - Nem ismersz, nem tudod a történemetet. Nem engedem, hogy beleavatkozz a dolgaimba. Én már elrendeztem őket, feldolgoztam a traumákat és te csak feleleveníted bennem a fájdalmat. Talán mégsem értesz annyira az emberekhez! - magyaráztam dühösen, majd visszaindultam Sweetie-hez, de a karomnál fogva visszahúzott.
- Csak magadnak hazudsz. - nézett rám a jégkék szemeivel, és akkor, ott tényleg úgy éreztem, hogy belém lát. Gyengének éreztem magam vele szemben. A bennem morajló érzések és gondolatok szinte kiszakították a mellkasomat. De miért pont őt avatnám be a fájdalmaimba? Akkor inkább Sweetie-t választom.
- Nem érdekel. - motyogtam, majd kirántottam a karomat a szorításából és visszasétáltam a barátnőmhöz.
- Mit akart? - nézett rám Sweetie.
- Öhmm, ő is szeretne dalt írni. - füllentettem. Szemöldökráncolva pillantott rám.
- Nem tudom, annyira nem az ő stílusa. - állapította meg.
- Én is mondtam neki. - bólogattam, majd magam elé meredtem. Hogy én mekkora galibába keveredtem.

Hazafele, a buszon el is felejtettem elővenni a daloskönyvemet, pedig mindig úgy utazom. Csak Jay-en járt az eszem, és azon, hogy mennyire messze ment ma ezzel az okoskodásával. Ki ő, valami agyturkász? És miért én vagyok az alanya? Miért nem tudott valami szexibb lányt kiszemelni? Miért pont a stréber, átlagos csajt kell fárasztania? Teljesen érthetetlen.
Leszálltam és szomorúan bandukoltam a házunkig. Eddig mindig pozitívan álltam hozzá az életemhez, Anya is erre tanított régen. Minden rosszban meg kell látni a jót is. Szinte mindig ez az idézet vízhangzott a fejemben az utóbbi időben. A temetésén, ahol majd megszakadtam a fájdalomtól, de mégis megpróbáltam megtalálni azt a parányi fényt a sok, fekete, gyászos ruha és tekintet között. Mérges voltam. Legszívesebben kérdőre vontam volna Anyát, hogy ebben mégis mi a jó. Apa mély depresszióba zuhant, alig tudta kezelni az akkor még két éves öcsémet, aki versenyt űzött a sírásból. De komolyan, minden kis dolgon már lefelé görbültek az ajkai és krokodil könnyeket hullatott. Az anyukám volt az egyetlen, aki ebben a parányi bőgömasinában is meglátta a jót, és kedves hangjával, szeretetteljes érintéseivel mosolyt tudott csalni az arcára. Chad akkor szinte ragyogott. De amikor Anya megbetegedett, minden megszürkült. Eltűnt az élet a házunkból, és azt hiszem, amikor elment, végleg elvitte magával. Azóta tartom magam, csak néha jön rám a sírás, amikor eszembe jut valami emlék. Mikor először elvitt a plázába a negyedik szülinapomon, és egy délután alatt végignéztük az összes boltot, majd este beültünk a moziba egy nagy adag sajtos popcorn-nal. Csak az ilyen szép pillanatokra emlékszem vele kapcsolatban. A szép mosolyára, amit állítólag én is örököltem (én nem látom a hasonlóságot), a gyönyörű, természetesen göndör hajára. Istenem, Jay-nek sikerült teljesen a padlóra küldenie.
Még senki se volt otthon. A spájzból hoztam magamnak egy százas zsepit illetve egy nagy kekszes csokit, majd lógó orral felbandukoltam az emeletre, a szobámba. Bekapcsoltam Ingrid Michaelson albumát, mire felzendült a Be Ok című dal. Ez egy nagy hazugság. Tudtam jól.
Kivettem a csomagból az első darab zsepit és beleszipogtam. Majd törtem magamnak egy nagy darabot a csokiból és magam elé vettem a számítógépemet. Felmentem a Facebook-ra. Tudtam, hogy mit kell tennem. Gyorsan begépeltem az üzenetet, de mielőtt elküldhettem volna, ő már rámírt.
Jay Mc'Quillen: Szia!
Hayley Cooper: Sajnálom. Igazad van. Mindenben.